Vissza a tartalomjegyzékhez

Rokob Tibor
Haragszunk apánkra és anyánkra

Egy javítóintézetben sosincs két egyforma lány. Ritkán alakulnak ki igazi barátságok, kötõdések. Pont ezért volt igazi kuriózum, amikor Szilvi és Gabi személyében egy egymás kezét fogó, kedves arcú ikerpár lépte át a zord rácsokkal és kõfallal körülvett intézmény kapuját.


Fotó: R. T.

A szolnoki intézetbõl Rákospalotára került két Monori lány olyannyira hasonlított egymásra, hogy külsejük nemcsak a velük foglalkozó pedagógusokat tévesztette meg, hanem olykor - a közös képeket nézegetve - saját maguk sem nagyon tudták, hogy éppen ki látható egy-egy kép jobb vagy bal oldalán.
A 2006 végén érkezett lányok jóval születésük után hallották anyjuktól, ha nem ketten lettek volna, talán sosem látják meg a napvilágot. Így gyermekkoruk óta érzik úgy, hogy tulajdonképpen születésüket is egymásnak köszönhetik. A Gabi és Szilvi közötti kapcsolat az évek során az ikreknél megszokott különleges kötõdésnél is erõsebb volt. Minden jó és rossz közösen történt meg velük. Ez utóbbiból azonban - hányatott életüknek köszönhetõen - jóval több jutott nekik.
Szüleik két nagyobb testvérükkel együtt a Szolnok melletti ötezres lélekszámú településen, Tószegen éltek. Gondozott családi házukban mindenük megvolt. Amíg anyjuk csak velük foglalkozott, apjuk saját MÉH-telepén dolgozott. A látszat ellenére szüleik között sosem volt jó a kapcsolat. Már évekkel az ikrek születése elõtt elváltak. Házasságukra is csak az asszony elsõ, nem várt terhessége miatt került sor. S bár a gyerekek elõtt mindezt titkolni próbálták, sosem szerették egymást. Idõvel állandó veszekedéstõl volt hangos a ház. A lányok mégis boldog gyermekkorként idézik fel az elsõ otthonukban eltöltött éveket. Emlékeik szerint szívesen kísérték fel anyjukat a padlásra, ahol jókat játszottak, amíg õ a ruhákat teregette.
Négyévesek voltak, amikor a család végleg szétköltözött. A bíróság azonban csak arról határozott, hogy mindenképpen ketté kell osztani a gyerekeket, de hogy ki hova kerüljön, arról a szülõknek kellett dönteniük. Miután nõvérük ekkor már szóba sem állt apjukkal, értelmi sérültként született bátyjuk pedig különleges törõdést igényelt, így végül õk kerültek apjuk új, tószegi házába. A férfi az egymásba kapaszkodó lányok szeme elõtt számolta le az anyjuknak járó pénzt. Az ötezresnek akkor még egészen más színe is volt. Erre még tisztán emlékeznek a lányok. Utána azonban már mindketten csak az anyjuk elvesztése miatti sírást tudják visszaidézni.
A közös vagyonból mindössze nyolcszázezer forintot kapó édesanyjuk e pénzbõl csupán egy fürdõszoba és WC nélküli másfél szobás parasztházat tudott venni Törökszentmiklóson. Most is itt él. Máig nem tudott kitörni abból a szegénységbõl, amibe a válás után került. Hosszú idõre mély depresszióba zuhant. Csinos nõ létére tíz évre volt szüksége, amíg egy új kapcsolatot tudott kialakítani. Bár a négy gyerek vagy itt vagy ott, de többnyire minden hétvégén találkozni tudott, ám édesanyjuk siralmas anyagi helyzete egyre jobban bántotta az apjuknál élõ ikreket, akik a maguk egyszerû módján akartak segíteni neki.
A néhány hónapon belül ismét megnõsülõ férfi - a lányok szavai szerint - sosem ültette õket az ölébe, nem simogatta meg a hajukat. A mindig is zárkózott családfõ érzelmektõl mentesen, túlzott szigorral nevelte lányait. Szinte nem is beszélt hozzájuk, nem tudta kimutatni a szeretetét. Ehelyett mindezt pénzzel próbálta megváltani. A lányok mindent megkaptak, amit csak akartak. Annyi volt már a házban a játék és az étel, hogy néha az utcára kellett kidobálni a fölösleget. Gabival és Szilvivel mégis nagyon sok volt a baj. Nem tudták elfogadni, hogy anyjuk helyett egy idegen nõ parancsol nekik.
Mindenük megvolt, mégis egyre többször kapták õket lopáson. Elõször az iskolában a társaiktól, majd késõbb otthonról is pénzt, órát vettek el. Bár anyjuk sosem panaszkodott, de látták, hogy hogyan él. „Úgy éreztük, hogy segítenünk kell anyának. Rossz volt látni, hogy amíg mi csaknem minden este pizzát hozatunk, addig õk zsíros kenyeret esznek paradicsommal. Apánk úgy gondolta, hogy õ kifizette a részét, anya most már éljen meg úgy, ahogy tud.”
Az összegyûjtött pénz persze sosem jutott el Törökszentmiklósra. A lányok mindig lebuktak. Tízéves gyerekként még a szekrény mögé vagy a ruha közé rejtették a pénzt. Ennek ellenére apjuk mindig alaposan elverte õket. Az egymást követõ iskolai csínytevések, majd az egyre komolyabb lopások után vissza is küldte õket anyjukhoz. Ma azonban mindketten azt mondják, hogy ha akkor ott maradtak volna, máshogy alakul az életük. Apjuk talán meg tudta volna gátolni, hogy egyre mélyebbre kerüljenek.
A viszonylagos jólétbõl érkezve még nagyobb törést okozott az édesanyjuknál megélt szegénység. Öt ember élt egy keresetbõl és családi pótlékból. „Sosem szégyelltük a szegénységet. Pedig nemegyszer még éheztünk is. De szóvá sosem tettük. Amíg apánál orosz krémtortát ettünk esténként, addig itt örültünk, ha mindenkinek jut vacsora. Anya betanított munkásként dolgozott, de ekkor díjbeszedõként másodállást vállalt. A hónap végén többnyire az összegyûjtött pénzbõl éltünk, és anya késõbb a fizetésébõl pótolta a hiányzó összeget.”
A komoly diszlexiával és diszgráfiával küzdõ ikrek az új, erõsebb iskolában az elsõ félév után csaknem tíz tárgyból megbuktak. Otthonuk megváltozása kiábrándulttá, közömbössé tette õket. Mentek a saját fejük után. A szinte kóros, beteges ikerszeretet egyre erõsebb lett közöttük. Az anyjuk sem bírt velük. Ekkor már minden motiváció nélküli lopkodások követték egymást. Bár fel nem jelentették a kamaszodó ikreket, a családot jól ismerõ közösség néha csaknem meglincselte õket.
Szavaik szerint a túlélési ösztöntõl vezérelve nagyon sokat verekedtek. Erõszakos, agresszív, hirtelen haragú természetük szerint éltek. „Ha valaki csupán csúnyán nézett ránk, annak már neki is ugrottunk. Ölni tudtunk volna egymásért is - mondja Szilvi. - Lehet, hogy ez valami betegség nálunk! Aggódunk is, hogyha lesznek majd gyerekeink, õk ugyanezt fogják továbbvinni, amit mi kaptunk otthonról. Emiatt nagy félelem van bennünk” - teszi hozzá.
Az apjukkal hosszú idõre megszakadt a kapcsolat. Bár új helyükön egy ideig még napszámban is dolgoztak, hogy anyjukat segítsék, ám az évek multával egyre több lett velük a gond. Nem jártak iskolába, csavarogni kezdtek. Nehezen jöttek ki az alkoholistának mondott nevelõapjukkal is. A viták végén mindig azt hallották anyjuktól: „Ha valami nem tetszik, vissza lehet menni Tószegre!” Gyakran egész éjjelre kimaradtak, majd reggel hiába pofozták föl õket. Semmit sem ért. Mindössze két percig volt hatása. Ahogy a másnapi szobafogságnak is.
Ekkor jött szóba az állami gondozás lehetõsége. Nem is nagyon tudták, hogy mi az. Kisgyerekként apjuk ijesztgette õket a szolnoki épülettel. Elõször csak harminc napra kerültek ideiglenes elhelyezésbe. Gabi így emlékszik vissza: „Anya nagyon sírt. Mondtam is a Szilvinek, hogy lépjen le, és majd bemegyek, de akkor már nem tudtunk és nem akartunk elszakadni egymástól.” Az egy hónap után õk maguk mondták, hogy nem szeretnének kimenni. De ebben szerepe volt az otthoni nélkülözésnek is. „Ki tudja, mi lett volna belõlünk odakint. Lehet, hogy egy év múlva már a 4-es úton vártuk volna a kuncsaftokat.”
Azokat a bûncselekményeket, amik miatt végül a Rákospalotai Javítóintézetben kötöttek ki, többnyire a szolnoki intézetben követték el. Pénzt loptak a nevelõi szobából, és csúnyán összeverekedtek egy társukkal. Gabi kábítószer-használat miatt hat hónapos elterelést is kapott, míg Szilvi, az egyéves büntetést jelentõ közös ügyükön túl más vétségekbe is belekeveredett. Így õ hosszabb idõt töltött a leánynevelõ falai közt. A tizennyolcadik életévüket azonban még közösen ünnepelték.
Egy máig sem tisztázott szembetegségnek köszönhetõen a két lány látása csak negyvenöt százalékos. Az intézet segítségével ma már kontaktlencsét használnak, de mindeddig mínusz tizenhat dioptriás szemüveggel élték életüket. A retina leszakadásának veszélye évek óta fennáll náluk. Egy esetleges mûtét százötvenezer forintba kerülne, és teljes megoldást nem is hozna. Ráadásul mindketten rendkívül félnek tõle. Pedig szemük olyan mértékben romlik, hogy idõvel akár meg is vakulhatnak. A komolyabb testi erõfeszítéssel járó munka alól fel is vannak mentve. A gyerekszülés is kétséges számukra. Ennek ellenére emelt szintû családi pótlékot sosem kaptak.
Az ötvenezer forintnál alig többet keresõ anyjuk házfelújításba kezdett, aminek kölcsöneit csak nagyon nehezen tudta visszafizetni. Rendszeresen a lányok összegyûlt családi pótlékából kért pénzt az otthoni kiadásokra. Az ikrek nagyon szeretik bátyjukat. Nagy vágyuk, hogy egyszer magukhoz vehessék, és õk gondoskodhassanak róla.
A tudatosabb, dominánsabb Gabi néhány hónappal hamarabb szabadult. Hosszú vívódás után az utolsó pillanatban döntött úgy, hogy nem marad utógondozottként Rákospalotán, hanem inkább hazamegy. Szilvi nagyon nehezen élte meg a különválást. Életükben elõször szakadtak el egymástól. Gabi igyekezett helyett csinálni testvérének. Idõsebb nõvére mindenben mellette állt. Ma már a jóval makacsabb és akaratosabb Szilvi is elhagyta az intézetet. Mindketten követték anyjukat. Egy gyár sötét gépsora mellett állva dolgoznak havi hetvenezer forintos bérért.
Elmenetelük elõtt még fényesebb jövõben bíztak. A nyolc osztályt elvégezve az érettségi is a terveik között szerepelt. Ezután felszolgálóként szerettek volna elhelyezkedni. Ám mindkettõjük pénze elfogyott. Amíg örömteli eseményt alig találni a lányok múltjában, rossz emlékekbõl van nekik bõven. Ilyen édesapjuk motorbalesete, aminek következtében a férfi elvesztette látását.
Ezzel kapcsolódik össze Gabi titkos vágya, amit érezhetõen régóta hordoz magában: „Szeretnék egyszer úgy látni, mint a többi ember! Csak néhány órára, hogy tudjam, milyen érzés lehet úgy élni.” A csak egymásra számítható, sokszor egymást erõsítõ lányok ma már pontosan meg tudják fogalmazni azt is, mit éreznek szüleikkel kapcsolatban: „Haragszunk anyánkra és apánkra is! Mindkettõre, s ez nem is nagyon változik. Azért haragszunk rájuk, mert ha együtt maradnak, biztos nem lettek volna ezek a dolgok. Isten ne adja, hogy csak akkor fog csitulni, ha õk már nem lesznek velünk.”