Vissza a tartalomjegyzékhez

M.M.R.
Az elit ma már nem a középiskolákban képződik
– mondja Csapó Benő, a Szegedi Tudományegyetem tanára

Négy évvel ezelõtt indult be Magyarországon a készségfejlesztésre irányuló oktatás és az integrált nevelés. Ennyi idõ múltán láthatók-e kézzelfogható eredmények, és ha igen, ön szerint melyek a legfontosabbak?

- Az említett folyamatokat nem kötném négy évhez, hiszen mindkét területen korábban is voltak hasonló törekvések, és ma sem beszélhetünk arról, hogy mindenütt érvényesülnének. A most támogatott tanítási módszerektõl is azt várjuk, hogy hatásukra a tanulók mélyebben megértik a tananyagot, ezért tudásukat szélesebb körben képesek alkalmazni. A diákok azonban sokfélék, eltérõ ütemben fejlõdnek, ezért az igazi áttörésre akkor kerülhet sor, ha mindenkinek egyénileg azt tanítjuk, aminek a megértésére felkészült. Lényegében ez az elõfeltétele az említett másik probléma megoldásának is: heterogén összetételû csoportokban minden egyes tanulót a neki legjobb módon kell tanítani. Ezen a téren sok az ígéretes kezdeményezés, de egyelõre kevés a mérhetõ eredmény.
Összességében történt-e elmozdulás az esélyegyenlõtlenségek felszámolása irányába, és ha igen, milyen értelemben?
- Amit ma látunk az iskolákban, az két ellentétes folyamat eredménye. Egyrészt, ha észrevehetõ különbségek alakulnak ki az iskolák között, a folyamat öngerjesztõvé válik, és azok a szülõk, akik megtehetik, elviszik a gyerekeiket azokból az iskolákból, amelyeket nem tartanak elég jónak. Ennek a spontán folyamatnak a visszafordítása nagyon sokba kerül. Látunk néhány bátor helyi kezdeményezést, például Hódmezõvásárhely újraszervezte összes iskoláját. Szeged is felszámolt egy iskolát, ahol a problémák kezelhetetlen mértékben felhalmozódtak. Nagyon fontos felismerésnek tartom, hogy a hátrányok kialakulása már az iskoláskor elõtt megkezdõdik.
Ön szerint minimum hány év kell ahhoz, hogy az iskolák közötti, nemzetközi szinten is kirívóan nagy különbségeink csökkenjenek?
- Technikailag ezt lehetne leggyorsabban megoldani, hiszen nem kell más hozzá, mint a különbözõ felkészültségû tanulókat (és tegyük hozzá: pedagógusokat) egyenletesebben szétosztani az iskolák között. A jogszabályokat fél év alatt át lehet írni, de az egy másik kérdés, hogy azoknak mennyi idõ alatt lehetne érvényt szerezni, és mennyi idõ alatt lehetne megszerezni a feltétlenül szükséges társadalmi támogatást és megteremteni egy másfajta érdekeltségi rendszert. Ehhez pedig mindenekelõtt a közbizalom helyreállítására és szélesebb körû összefogásra lenne szükség. Lengyelországban ez megvolt, és ennek ma már az egész iskolarendszer teljesítményeiben is mérhetõ hatásai vannak.
A tömegesen újratermelõdõ munkanélküliség kivédésének elõfeltétele, hogy idõvel minden gyerek eljusson legalább az érettségiig. Megoldható-e ez pusztán a közoktatás (és az óvodai ellátás) modernizációja révén?
- Az elmúlt évek során lezajlott gyors expanzió révén eljutottunk odáig, hogy aki tud és akar tanulni, az leérettségizik. Nehezebb lesz a nagyobb számban megszerzett érettségi bizonyítvány értékének visszaállítása, és még nehezebb - a ma alkalmazott módszerekkel lehetetlen - azoknak az eljuttatása a középiskola végéig, akik ma korán lemorzsolódnak. Ehhez mindenekelõtt szemléletváltozásra van szükség, minden téren. Ma már az elit nem a középiskolákban képzõdik, hanem az egyetemek mesterszakjain, doktori programjaiban. Felesleges tehát „lehozni” a leendõ elit kiválogatását az iskola korábbi szakaszaira. A sokféle társadalmi tapasztalat és a szélesebb körû mûveltség megszerzése mindenkinek hasznosabb, mint a korai elkülönülés, specializáció. Ugyanez érvényes a skála másik végén levõkre is, akik kékgalléros pályákra készülnek. Megfelelõ mûveltség nélkül nincs munkakultúra, nem lehet szervezetekben dolgozni, és fõleg nem lehet gyorsan pályát változtatni, új szakmákat megtanulni, ha arra van szükség.