Cserháti Ildikó
Tanítványból mester
Botka Valéria nyolcvanéves
Volt egy kórus Magyarországon, amelynek az egész világ csodájára járt. Egy kórus, amely már akkor vendégszerepelt Japánban, amikor magyar ember az országhatárt nem nagyon léphette át. A Magyar Rádió Gyermek-kórusának alapító karnagyával, Botka Valériával nyolcvanadik születésnapja alkalmából beszélgettünk.
„Arrébb rakjam a családomat? Nem zavar?” - kérdezi mosolyogva Vali néni, mikor hellyel kínál. A régi rekamién számtalan, nagy becsben tartott baba, plüssfigura. Mind egy-egy külföldi út emléke vagy régi kórustagoktól kapott ajándék. Vali néni három éve lakik itt, az Ódry Árpád Mûvészotthonban, amióta elvesztette a férjét. Mozgalmasan telnek a napjai. Meghívásoknak tesz eleget, elõadásokat tart pedagógusoknak, folyamatosan dolgozik régi, kopott írógépén: „Szeretnénk összehozni egy kiadványt a kórus történetérõl” - magyarázza. És nevet, árad belõle az életkedv. Kérdezem, mi ennek a titka. „Gyönyörû volt ez a nyolcvan év, tele élményekkel - válaszolja. - Persze nem gondok nélkül. Nekem a gyerekek adták az örömet.”
Botka Valéria és férje, Csányi László 1954-ben alapították a Magyar Rádió Gyermekkórusát, amely vezényletükkel bejárta a fél világot, hatalmas sikert aratva, ahol csak fölléptek. A karnagy házaspár ritka pedagógiai érzékkel, hatalmas szeretettel foglalkozott a kezük alatt megforduló több mint tízezer gyermekkel. Nemcsak vezették a kórust, hanem igazi pótszüleik voltak ezeknek a gyerekeknek. Hiszen a szülõktõl távol, a világ másik felén gyakran törött el a mécses a honvágy miatt. Arra is volt példa, hogy az egyik kis kóristát egy vidéki út során kellett vakbélgyulladás miatt kórházba szállítani. „Nagyon sok öröm volt ebben a munkában, de hatalmas felelõsség is. A szállodákban, miután lefeküdtek a gyerekek aludni, mindig végigmentünk a folyosón fülelve, hogy nem szûrõdik-e ki valamelyik szobából gyanús zaj, pityergés.”
A kórus neve mára egybeforrt a Botka-Csányi házaspár nevével. Olyannyira, hogy lányuk, Csányi Valéria nem is akarta átvenni a kórus vezetését szüleitõl, mondván, hogy ez az õ kórusuk. Ezek után ki hinné, hogy Vali néni egy puszta véletlennek köszönhette zenei karrierjét? „Amióta az eszemet tudom, színész akartam lenni. Kislányként is úgy mutatkoztam be, hogy Botka Valéria mûvésznõ. Egy alkalommal aztán, amikor édesapámmal Pestre utaztunk, elszöktem egy meghallgatásra Rózsahegyi Kálmán bácsihoz. Õ azt mondta: ennek a gyereknek a fõiskolán a helye. Fel is vettek, de mégsem éreztem magam igazán jól. Egy tanárom, aki a szolfézst tanította, gyakran elkésett. Egyik alkalommal megkért, hogy kezdjem el, és tartsam meg az órát. Aztán megkérdezte tõlem, hogy lenne-e kedvem a Zeneakadémiára jönni. Hatalmas álmom volt, mindig bõgtem, mikor arra mentem villamossal, hogy bárcsak a portáig eljuthatnék egyszer! Így kerültem a Zeneakadémiára.” A Zeneakadémiáról pedig 1954-ben a Magyar Rádióba. Akkoriban a Rádióban mindig voltak ifjúsági zenei mûsorok, vidéki kórusok vendégszereplésével. Ezeket megszervezni nem kis munka volt, így jött az ötlet: legyen a rádiónak saját gyermekkórusa, budapesti gyerekekbõl. „Elmentünk majdnem minden iskolába a férjemmel, meghallgattuk a gyerekeket, kiválasztottunk pár százat, összeállítottuk a törzsgárdát, és elkezdtünk dolgozni. Így kezdõdött.” Nem volt könnyû a választás, elõfordult, hogy kétszer-háromszor is visszahívtak gyerekeket meghallgatásra. De annak sem kellett lemondania teljesen a kórusról, aki elsõre nem került be. „Létrehoztuk a kicsinyek kórusát, ez volt az elõkészítõ. Ott figyeltük, hogy ki ért meg arra, hogy bekerüljön a nagy kórusban. Volt olyan is, hogy egy-egy zenész gyerekét nem vettük fel, mert a gyereknek egyszerûen nem volt jó hallása. Erre elmentek még Kodály tanár úrhoz is panaszkodni, hogy az õ gyerekük miért nem énekelhet a kórusban.”
A Somogyi Béla Utcai Általános Iskolában külön osztályt hoztak létre a kórusos gyerekeknek, hogy ne kelljen sokat utazniuk az iskolából a próbákra. A házaspár rendszeresen figyelte a gyerekek tanulmányi eredményeit is, bár túl sok gond nem volt velük. „Észrevettük mi is, de inkább a tanárok, akik tanították a kórusos gyerekeket, hogy a zenei osztályosokat jobb, könnyebb tanítani. A zenéhez hozzájárul a fegyelem, a koncentrálás, ezek mind beléjük ivódtak. A zenetanulásnak nagyon pozitív hatása van az élet más területeire is.”
A házaspár Kodály Zoltán tanítványaként kezdte a kórusmunkát, így amikor a tanítványból kórusvezető lett, Kodály „tanár úr” mindenben segítette a munkájukat: elment a próbákra is, tanácsokat, iránymutatásokat adott.
A világhírnév sem váratott sokat magára. Mint a kórus történetében annyi minden, az elsõ külföldi vendégszereplés is egy puszta véletlen eredménye volt. Egy alkalommal japán vendégek érkeztek a próbára. A gyerekek énekeltek, mint máskor, aztán a vendégek közölték, hogy ezt a kórust õk kiviszik Japánba. Csak így, egyszerûen. Az elsõ tokiói koncert után ötven-hatvan helyi lapban jelent meg hírként a Magyar Rádió Gyermekkórusának fellépése. Hatalmas sikerük volt. „Azon az elsõ úton hatvankét koncertet adtunk három hónapon keresztül. A szülõk itthon sírtak, a gyerekek kint bõgtek, én is, mindenkinek honvágya volt.” A japán siker után már nem volt megállás, egymás után jöttek a meghívások, csereutak, felkérések, külföldre és vidékre egyaránt. Japánban összesen tizenöt alkalommal léptek fel, de Európa csaknem valamennyi országában szerepeltek, és meg sem álltak Amerikáig. Bejárták egész Magyarországot is.
Kalandokban tényleg nem volt hiány. 1956-ban, október 23-án a teljes kórus a rádióban ragadt. Minden kapunál õrség állt. A szülõket nem engedték
a rádió környékére, õk a múzeumkertben izgultak, a gyerekek bent a rádióban. „Kimentünk a garázshoz, ott már jöttek a nagy teherautók, tele katonákkal. Mondtam a gyerekeknek, hogy álljanak sorba. Sírtak, nagyon féltek. Aztán egyesével, a teherautók mellett kiszöktettük a gyerekeket. Mondtuk nekik, hogy semmi mást ne csináljanak, csak szaladjanak ki a múzeumkertbe, ott vár édesanyjuk. Nagyon féltem, hogy mi lesz, mindenkinek mondtuk, hogy ahogy hazaérnek, azonnal telefonáljanak. Hála Istennek, mindenki telefonált.”
Arra a kérdésre, hogy milyen üzenetet küldene a mai fiataloknak, Vali néni válasza úgy szól: „Az a legfontosabb, hogy a hivatásuknak éljenek, és ne kényszerbõl válasszanak szakmát. Szeressék csinálni, amit csinálnak, és amikor éreznek magukban valamire elhivatást, addig ne nyugodjanak, amíg azt el nem érik.”
