Volt egy kórus Magyarországon, amelynek az egész világ csodájára járt. Egy
kórus, amely már akkor vendégszerepelt Japánban, amikor magyar ember az
országhatárt nem nagyon léphette át. A Magyar Rádió Gyermek-kórusának alapító
karnagyával, Botka Valériával nyolcvanadik születésnapja alkalmából
beszélgettünk.

„Arrébb rakjam a családomat? Nem zavar?” - kérdezi mosolyogva Vali néni,
mikor hellyel kínál. A régi rekamién számtalan, nagy becsben tartott baba,
plüssfigura. Mind egy-egy külföldi út emléke vagy régi kórustagoktól kapott
ajándék. Vali néni három éve lakik itt, az Ódry Árpád Mûvészotthonban, amióta
elvesztette a férjét. Mozgalmasan telnek a napjai. Meghívásoknak tesz eleget,
elõadásokat tart pedagógusoknak, folyamatosan dolgozik régi, kopott írógépén:
„Szeretnénk összehozni egy kiadványt a kórus történetérõl” - magyarázza. És
nevet, árad belõle az életkedv. Kérdezem, mi ennek a titka. „Gyönyörû volt ez a
nyolcvan év, tele élményekkel - válaszolja. - Persze nem gondok nélkül. Nekem a
gyerekek adták az örömet.”
Botka Valéria és férje, Csányi László 1954-ben alapították a Magyar Rádió
Gyermekkórusát, amely vezényletükkel bejárta a fél világot, hatalmas sikert
aratva, ahol csak fölléptek. A karnagy házaspár ritka pedagógiai érzékkel,
hatalmas szeretettel foglalkozott a kezük alatt megforduló több mint tízezer
gyermekkel. Nemcsak vezették a kórust, hanem igazi pótszüleik voltak ezeknek a
gyerekeknek. Hiszen a szülõktõl távol, a világ másik felén gyakran törött el a
mécses a honvágy miatt. Arra is volt példa, hogy az egyik kis kóristát egy
vidéki út során kellett vakbélgyulladás miatt kórházba szállítani. „Nagyon sok
öröm volt ebben a munkában, de hatalmas felelõsség is. A szállodákban, miután
lefeküdtek a gyerekek aludni, mindig végigmentünk a folyosón fülelve, hogy nem
szûrõdik-e ki valamelyik szobából gyanús zaj, pityergés.”
A kórus neve mára egybeforrt a Botka-Csányi házaspár nevével. Olyannyira, hogy
lányuk, Csányi Valéria nem is akarta átvenni a kórus vezetését szüleitõl,
mondván, hogy ez az õ kórusuk. Ezek után ki hinné, hogy Vali néni egy puszta
véletlennek köszönhette zenei karrierjét? „Amióta az eszemet tudom, színész
akartam lenni. Kislányként is úgy mutatkoztam be, hogy Botka Valéria mûvésznõ.
Egy alkalommal aztán, amikor édesapámmal Pestre utaztunk, elszöktem egy
meghallgatásra Rózsahegyi Kálmán bácsihoz. Õ azt mondta: ennek a gyereknek a
fõiskolán a helye. Fel is vettek, de mégsem éreztem magam igazán jól. Egy
tanárom, aki a szolfézst tanította, gyakran elkésett. Egyik alkalommal megkért,
hogy kezdjem el, és tartsam meg az órát. Aztán megkérdezte tõlem, hogy lenne-e
kedvem a Zeneakadémiára jönni. Hatalmas álmom volt, mindig bõgtem, mikor arra
mentem villamossal, hogy bárcsak a portáig eljuthatnék egyszer! Így kerültem a
Zeneakadémiára.” A Zeneakadémiáról pedig 1954-ben a Magyar Rádióba. Akkoriban a
Rádióban mindig voltak ifjúsági zenei mûsorok, vidéki kórusok
vendégszereplésével. Ezeket megszervezni nem kis munka volt, így jött az ötlet:
legyen a rádiónak saját gyermekkórusa, budapesti gyerekekbõl. „Elmentünk majdnem
minden iskolába a férjemmel, meghallgattuk a gyerekeket, kiválasztottunk pár
százat, összeállítottuk a törzsgárdát, és elkezdtünk dolgozni. Így kezdõdött.”
Nem volt könnyû a választás, elõfordult, hogy kétszer-háromszor is visszahívtak
gyerekeket meghallgatásra. De annak sem kellett lemondania teljesen a kórusról,
aki elsõre nem került be. „Létrehoztuk a kicsinyek kórusát, ez volt az
elõkészítõ. Ott figyeltük, hogy ki ért meg arra, hogy bekerüljön a nagy
kórusban. Volt olyan is, hogy egy-egy zenész gyerekét nem vettük fel, mert a
gyereknek egyszerûen nem volt jó hallása. Erre elmentek még Kodály tanár úrhoz
is panaszkodni, hogy az õ gyerekük miért nem énekelhet a kórusban.”
A Somogyi Béla Utcai Általános Iskolában külön osztályt hoztak létre a kórusos
gyerekeknek, hogy ne kelljen sokat utazniuk az iskolából a próbákra. A házaspár
rendszeresen figyelte a gyerekek tanulmányi eredményeit is, bár túl sok gond nem
volt velük. „Észrevettük mi is, de inkább a tanárok, akik tanították a kórusos
gyerekeket, hogy a zenei osztályosokat jobb, könnyebb tanítani. A zenéhez
hozzájárul a fegyelem, a koncentrálás, ezek mind beléjük ivódtak. A
zenetanulásnak nagyon pozitív hatása van az élet más területeire is.”
A házaspár Kodály Zoltán tanítványaként kezdte a kórusmunkát, így amikor a
tanítványból kórusvezető lett, Kodály „tanár úr” mindenben segítette a
munkájukat: elment a próbákra is, tanácsokat, iránymutatásokat adott.
A világhírnév sem váratott sokat magára. Mint a kórus történetében annyi minden,
az elsõ külföldi vendégszereplés is egy puszta véletlen eredménye volt. Egy
alkalommal japán vendégek érkeztek a próbára. A gyerekek énekeltek, mint máskor,
aztán a vendégek közölték, hogy ezt a kórust õk kiviszik Japánba. Csak így,
egyszerûen. Az elsõ tokiói koncert után ötven-hatvan helyi lapban jelent meg
hírként a Magyar Rádió Gyermekkórusának fellépése. Hatalmas sikerük volt. „Azon
az elsõ úton hatvankét koncertet adtunk három hónapon keresztül. A szülõk
itthon sírtak, a gyerekek kint bõgtek, én is, mindenkinek honvágya volt.” A
japán siker után már nem volt megállás, egymás után jöttek a meghívások,
csereutak, felkérések, külföldre és vidékre egyaránt. Japánban összesen tizenöt
alkalommal léptek fel, de Európa csaknem valamennyi országában szerepeltek, és
meg sem álltak Amerikáig. Bejárták egész Magyarországot is.
Kalandokban tényleg nem volt hiány. 1956-ban, október 23-án a teljes kórus a
rádióban ragadt. Minden kapunál õrség állt. A szülõket nem engedték
a rádió környékére, õk a múzeumkertben izgultak, a gyerekek bent a rádióban.
„Kimentünk a garázshoz, ott már jöttek a nagy teherautók, tele katonákkal.
Mondtam a gyerekeknek, hogy álljanak sorba. Sírtak, nagyon féltek. Aztán
egyesével, a teherautók mellett kiszöktettük a gyerekeket. Mondtuk nekik, hogy
semmi mást ne csináljanak, csak szaladjanak ki a múzeumkertbe, ott vár
édesanyjuk. Nagyon féltem, hogy mi lesz, mindenkinek mondtuk, hogy ahogy
hazaérnek, azonnal telefonáljanak. Hála Istennek, mindenki telefonált.”
Arra a kérdésre, hogy milyen üzenetet küldene a mai fiataloknak, Vali néni
válasza úgy szól: „Az a legfontosabb, hogy a hivatásuknak éljenek, és ne
kényszerbõl válasszanak szakmát. Szeressék csinálni, amit csinálnak, és amikor
éreznek magukban valamire elhivatást, addig ne nyugodjanak, amíg azt el nem
érik.”