Vissza a tartalomjegyzékhez

Munkatársunktól
Vallási hidegháború
Moszkva és Kijev hitvitája: egyházi átok, politikai zarándokút, diplomáciai jegyzék

Miközben Grúziában a tankok vívják a csatát, zajlik a hidegháború a szomszédos Ukrajna és Oroszország között. A média propaganda- hadjárata, a diplomáciai jegyzékváltások, a kölcsönös tömegtüntetések rendezése után a felek immár az ortodox egyházakat is harcba küldték egymás ellen. Erre jó ürügyül szolgált egy mesterségesen kereknek nyilvánított évforduló: 1020 éve vette fel a keresztséget a Kijevi Rusz.


Fotó: Reuters

Ukrajnában, ahol két évtizede az ortodoxia még csaknem teljesen egyeduralkodó volt, napjainkban számos egyház mûködik. Közvetlenül mielõtt az ország 1991-ben függetlenné vált, illetve az azt követõ hónapokban hátat fordított az ortodoxiának (pravoszláviának) az abba Sztálin által bekényszerített görög katolicizmus, amely fõként Galíciában és Kárpátalján jelentõs. 1992-ben kivált a „moszkvai” egyházból a Kijevi Patriarkátus Ukrán Ortodox Egyháza, élén Filaret pátriárkával. A moszkvai patriarkátus erre két lépésben adott sakkot a „szakadároknak”: 1997-ben egyházi átokkal sújtotta Filaretet, majd - jó szándékát és az ukrán nemzeti érzések tiszteletben tartását demonstrálandó - felállította az autonóm, de nem független Moszkvai Patriarkátus Ukrán Ortodox Egyházát, amelyet Volodimir metropolita vezet. És van még a Moszkvának már 1917-ben hátat fordított, kis létszámú Ukrán Autokefál Ortodox Egyház, élén Mefogyij metropolitával. Az ortodox belharccal párhuzamosan egyébként nemcsak a görög katolikusok erõsödtek meg, hanem számos protestáns felekezet is mûködni kezdett, illetve terjesztette ki tevékenységét az országban, ahol ma a gyülekezeteknek mintegy a felét már a nem ortodoxok mondhatják a magukénak.
Mindamellett az ukrán ortodoxián belül változatlanul a „moszkvaiaké” a többség: a hívek 70 százaléka látogatja az õ templomaikat, elsõsorban az ország déli és keleti vidékein, ahol a lakosság számottevõ része etnikai orosz vagy orosz ajkú ukrán. Ezt az egyházat a posztszovjet állam legerõsebb ellenzékével, a Moszkva-barátnak nevezett Régiók Pártjával és a Krímben állomásozó orosz földközi-tengeri flottával együtt tartják a Kreml elõretolt bástyájának Ukrajnában. A NATO-ba törekvõ köröket képviselõ Viktor Juscsenko elnök és szövetségeseinek nagy része - mi több, egyik elõdje, Leonyid Kravcsuk is - viszont az egész ukrán lakosságot felölelõ nemzeti egyházban gondolkodik, és szeretné egyesíteni a három ukrán ortodox egyházat.
A keleti szlávok „Szent Istvánjának”, Vlagyimir kijevi nagyfejedelemnek az ukáza nyomán 1020 esztendõvel ezelõtt mártóztak alattvalói a Dnyeper hullámaiba a keresztséget felveendõ. Ebbõl az alkalomból az ukrán politikai vezetés, amely hovatovább már csak a „Kijevit” emlegeti a „Rusz” nélkül, július végén nagyszabású ünnepségeket rendezett. Díszvendégnek I. Bartholómiosz konstantinápolyi ökumenikus (egyetemes) pátriárkát hívták meg, aki ugyan a sajátján kívül egyetlen önálló (autokefál) ortodox egyháznak sem elöljárója, mindamellett az ortodox egyházfõk között primus inter paresnek (elsõ az egyenlõk között) számít. Azt várták tõle, hogy nyíltan kiálljon a három ukrán ortodox egyház egyesítése mellett, annál is inkább, minthogy a konstantinápolyi patriarkátus meglehetõsen feszült viszonyban van a moszkvaival. (A többi között a budapesti Mária elszenderedése ortodox templom tulajdonjoga és a gyülekezet hovatartozása is éles vitatéma közöttük.) Juscsenkóék még azt a lehetõséget is felvetették, hogy az így létrejövõ egységes ukrán ortodox egyház tartozzék a konstantinápolyi patriarkátus fennhatósága alá.
Bartholómiosz azonban, bár kétségtelenül rokonszenvez az ukrán törekvésekkel, kezdettõl fogva óvatos volt. Kijevi útja elõtt mind Filaret pátriárkát, mind Mefogyij metropolitát meghívta konzultációra Isztambulba. Nyilvánvalóan elutazott a kijevi ünnepségekre a saját egyházát az évfordulón fõszereplõnek tekintõ II. Alekszij, Moszkva és egész Oroszország pátriárkája. Annál óvatosabbaknak bizonyultak az orosz-ukrán vitából kimaradni kívánó más autokefál ortodox egyházak vezetõi is, akiknek döntõ többsége valamilyen ürüggyel elutasította a meghívást, vagy csak a helyettesét küldte el. Így tett például II. Ilia grúz pátriárka (aki az orosz-grúz konfliktus középpontjában álló Abházia és Dél-Oszétia miatt ódzkodik a már-már államegyház szerepét betöltõ moszkvai patriarkátussal ápolandó szorosabb kapcsolatoktól), nem is szólva Theodore alexandriai pátriárkáról, aki éppen arra való hivatkozással mentette ki magát, hogy grúziai látogatásra utazik.
I. Bartholómioszt, akinek az arcképeivel díszítették az ukrán fõvárost, maga Juscsenko elnök üdvözölte csókkal a kijevi repülõtéren. II. Alekszijjel az ukrán államfõ csak késõbb találkozott és csupán kezet fogott vele. A konstantinápolyi pátriárka Kijevben Jézus Krisztus szavait idézte félreérthetetlen kontextusban: „Õk is egyek legyenek” (János 17, 21), de külön megbeszélést tartott moszkvai kollégájával. Ezt a találkozót késõbb orosz részrõl baráti hangulatúként jellemezték, s közölték: az egyházfõk egyetértettek abban, hogy ellentéteiket párbeszéd útján igyekeznek kiküszöbölni. Sokatmondó volt, hogy a két pátriárka egy alkalommal még közös misét is celebrált a kijevi Vlagyimir- (Volodimir-) dombon, a nagyfejedelem emlékmûvénél.
Az ukrán vezetõk - a politikai okokból kétfelé kacsintgató Julija Tyimosenko miniszterelnök kivételével - valósággal dédelgették a konstantinápolyi pátriárkát, aki mindamellett a döntõ szót azért nem mondta ki az egyházegyesítés szükségességérõl. Pedig ebben az irányban igyekezett befolyásolni õt a török kormány is (amely állami tisztségviselõjének tartja), nem is szólva a párharcba ugyancsak beavatkozni próbáló Egyesült Államok nagykövetérõl, akivel az egyházfõ szintén találkozott Kijevben. Egyszóval a politikai és az egyházi diplomácia magas szinteken is keveredett.
II. Alekszijt egyházának és az ukrán politikai ellenzéknek a hívei fogadták Kijevben kitüntetõ lelkesedéssel. Amikor felkereste a Pecserszkaja Fõkolostort, az odavezetõ út mentén felsorakozott emberek ilyen jelszavakat skandáltak: „Alekszij a mi pátriárkánk!”, „Oroszország, Ukrajna, Belarusz - Ez a Szentséges Rusz!” Az évforduló alkalmából Kijev fõterén, a „narancsos” forradalom fõ színhelyén, a Majdánon rendezett rockkoncertre (!) százezren jöttek el meghallgatni Jurij Sevcsukot, a népszerû dalénekest és Kirill szmolenszki és kalinyingrádi metropolitát, a moszkvai patriarkátus egyházi külkapcsolati osztályának vezetõjét. Maga a pátriárka egyébként szemmel láthatóan gyenge egészségi állapotban volt: egyik kijevi beszédét úgy olvasta fel papírról, mint hajdan a leépülõben lévõ Brezsnyev.
Az orosz és az ukrán televízió közben féktelen propagandát fejtett ki a másik ország ellen, a fogadások és fogadtatások miatt néhány diplomáciai jegyzéket is átadtak. Az orosz-ukrán egyházi csatározás - akárcsak a két állam vitája - a keleti szlávság keresztény hitre térésének 1020. évfordulója után is folytatódik. Sõt, félõ, hogy még tovább élezõdik.