Vissza a tartalomjegyzékhez

Csizmadia Ervin
A költségvetés

Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a 2009. évi költségvetés parlamenti tárgyalása minden korábbinál nagyobb kockázatokat rejt magában. Ezek közül a kockázatok közül talán a legsúlyosabb az, hogy a rendszerváltás óta most kerül sor elõször arra, hogy egy soron lévõ költségvetést kisebbségi kormány nyújt be. Az eddigiekben a regnáló kormányok nagyjából biztosak lehettek abban, hogy a parlamenti többség (annak rendje és módja szerint) megszavazza majd a büdzsét, míg az ellenzék (ugyancsak a szokásoknak megfelelõen) elutasítja azt. Most azonban ilyen elõre leosztott lapok nincsenek.

De természetesen arról sincs szó, hogy az egypárti szocialista kormány automatikusan vereséget szenvedne. Nyilvánvalóan szövetségesre lesz azonban szüksége, s a június-júliusi pártmozgások egyértelmûen jelzik: az õsz a költségvetés jegyében telik majd el, s az MSZP-nek - a saját érdekében - gondoskodnia kell az SZDSZ „pótlásáról”.
Persze egyáltalán nem biztos már az sem, hogy pótolni kell az SZDSZ-t. Meglehet, hogy minden verbális elhatárolódás ellenére a liberálisok mégis csak megmentik a költségvetést. Bár Fodor Gábor vezetésével az SZDSZ jelenleg inkább az ellenkezõjét hangoztatta, de - s ez lehet a fõ érvünk - olyan jellegû fordulat nem következett be az SZDSZ politikájában, amely ab ovo kizárná a költségvetés megszavazását. Magyarán: az SZDSZ, bár önmagát konstruktív ellenzéki pártként definiálja, de valójában ez az újonnan megtanulandó ellenzéki szerep még eléggé két­értelmû. Az az érv, amire az SZDSZ berkeiben is hivatkoznak (hogy ti. Nyugat-Európában sok ellenzéki párt megszavazza a költségvetést), mintha a hezitálást, a minden eshetõségre való nyitottságot és rugalmasságot vetítené elõre. Ugyanakkor van ennek a lavírozó taktikázásnak egy elõnyös oldala is, nevezetesen az, hogy a közvélemény felé azt üzeni: az ellenzékiség azért nem zsigeri elutasítást jelent.
Viszont az SZDSZ-nek arra is tekintettel kell lennie, hogy milyen indoklással hagyta ott a koalíciót.
A fõ indok a reformok leállítása, sõt egyfajta kormányzati visszarendezõdés volt. A nyáron pedig semmi ezzel ellentétes folyamat nem játszódott le, s a Pénzügyminisztérium nemrégiben megjelent költségvetési körirata semmi olyasmit nem tartalmaz, amit a liberálisok szempontjából kedvezõnek lehetne tekinteni. Bizonyos értelemben harapófogóba kerülhetnek: egy nem igazán reformköltségvetést nem illene megszavazniuk, ugyanakkor az SZDSZ egész eddigi identitását az adta, hogy még egy rendkívül rossz MSZP is jobb, mint egy maximumra járatott Fidesz.
Ha mindezt a kormánypárt és a kormány oldaláról nézzük, azt mondhatjuk, hogy Gyurcsány Ferenc politikai túlélése múlik a költségvetés elfogadásán. Az SZDSZ-szel vagy az MDF-fel. Nem véletlen, hogy az utóbbi pártban éppen most jelentkezett be nyíltan Almássy Kornél, mert bár valóban szeptemberben lesz az MDF tisztújító országos rendezvénye, de nem nehéz összefüggést látni a rivális elnökjelölt megjelenése és a költségvetéssel kapcsolatos egyre nagyobb háttértaktikázás között. Miért is ne lehetne olyan forgatókönyv, miszerint a Tisztelet Társaságával „felvértezett” MDF - az SZDSZ „nemje” vagy szétszavazása esetén - kisegíthetné a kormánypártot? Almássy mintha erre a „veszélyre” reflektálva indokolta volna bejelentkezését az elnöki pozícióra, és való igaz, hogy az MSZP-SZDSZ koalíció szétszakadásával a pártrendszer nyitottabbá vált, ami nem feltétlen rossz, csak az érintett felek egyelõre nehezen tudják megemészteni. Az MDF jelenlegi elnöke persze idõrõl idõre elmondja, hogy sem Gyurcsánnyal, sem Orbánnal nem lépnek szövetségre, illetve nem segítik hatalomra õket, de azért egyre többekben merülhet fel a kérdés, hogy ha nem velük, akkor kikkel? Azaz: a 2009. évi költségvetési purparlé - sajátos módon - az MDF politikai arculatát is újrarajzolhatja.
Ugyanakkor még egy szempontról feltétlen beszélnünk kell, s ez pedig a költségvetés el nem fogadása. Elõállhat ugyanis az a helyzet, hogy a kormány nem kap annyi külsõ támogatót, amennyivel elfogadtathatná a soron lévõ költségvetést. Ennek az opciónak van realitása. Ma már nem hivatkozhatunk arra, hogy az utolsó percben „a kormánypártok összezárnak”. Nincsenek ugyanis kormánypártok, kisebbségi kormányzás folyik. Pár hónappal ezelõtt ez elképzelhetetlennek tûnt, hiszen az MSZP-SZDSZ koalíció szinte „öröknek” tûnt, állandó belsõ villongásaik ellenére is. Amellett tehát, hogy a végén lesz valamilyen megegyezés, ott lebeg annak az esélye is, hogy a megegyezés elmarad. Az SZDSZ szempontjából - amely hosszas vajúdás után végre önálló liberális pólussá szeretne válni - egyáltalán nem logikátlan, hogy nem adja szavazatát egy felhígított költségvetéshez. Reális opció tehát az is, hogy nem lesz költségvetés!
Ha esetleg így lesz, az akkor sem jelent valamiféle anarchiát. Közismert, hogy létezik az ún. indemnitás intézménye, amely az elõzõ évi költségvetés bázisán viszi tovább a folyamatokat. Nem mondhatjuk, hogy ez az ideális állapot, az azonban tény, hogy a magyar politikában - különösen 1918 elõtt - közismert volt az elfogadott költségvetés hiánya. Ami általában akkor következett be, amikor a politikai-pártpolitikai viszonyok felfordultak, és a költségvetés már nem pusztán a kisebbség, de akár a többség egy része számára sem volt elfogadható. A többség egy részének leszakadása (az SZDSZ képében) most is bekövetkezett. Nyilván az MSZP nem repedezik tovább, de akkor is hihetetlen erõfeszítéseket igényel majd megszerezni a hiányzó voksokat.
Nyugodtan megállapíthatjuk továbbá azt is, hogy a költségvetési vita akár az elõrehozott választás alternatívája is lehet. Ez utóbbiról érdemi vita ugyanis nem folyik a magyar nyilvánosságban. Meglehet, hogy a költségvetési vitában olyan helyzet alakul majd ki, amikor aztán mégis csak beszélni kell errõl a témáról. Persze - ismerve Fodor Gábor feltételeit - ott van még az eléggé megfoghatatlannak tûnõ szakértõi kormány is. A költségvetés esetleges bukása alapvetõen átrajzolhatja a belpolitikai képletet, s a kisebbségi kormányzás tabujának ledöntése után könnyen elvezethet az elõrehozott választáshoz. De az is megeshet, hogy - paradox módon - a költségvetés esetleges bukása semmilyen következménnyel nem jár, és a riválisok már 2010-re készülnek.