Örömmel olvastam
. Ehhez fűznék néhány gondolatot.
Nagyapám együtt járt gimnáziumba Bibó Istvánnal, és valószínûleg a jogi
egyetemre is. Családunk jó barátja volt. Bibó István a vészkorszakban
üldözötteket mentett, amirõl szintén családi barátunk, Zolnay László, ismert
régész írt Hírünk és hamvunk címû könyvében.
Nagyapám bíróságon dolgozott, majd 45-tõl az Igazságügyi Minisztériumban volt
osztályvezetõ-helyettes a népbíróságok osztályán. Jelentõs szerepe volt a
népbíróságok felállításában és a nyilasok felelõsségre vonásában.
Másik barátja, Zolnay Kálmán - Zolnay László testvére - írta a népbírósági
eljárásról szóló törvényt, még a nyilas idõkben, készülve a felelõsségre
vonásra. 1950-tõl a Legfelsõbb Bíróságon polgári ügyeket tárgyalt mint
tanácsvezetõ bíró. 1956-ban rehabilitációs ügyeket intézett, a forradalom
szellemi elõkészítésének egyik tényezõje a törvénysértésekről írt cikkei voltak
(egyik cikkében például Riesz István igazságügyi miniszterrõl ír, aki a ’47-es
csaló választások ellen akart fellépni, amiért agyon is verték).
Nagyapám a Legfelsõbb Bíróság forradalmi bizottmányának tagja volt, személyesen
kezdeményezte Kádár Jánosnál a koncepciós perek bíráinak felelõsségre vonását,
amiért ’56 decemberében elbocsátották. Gyakorlatilag 1962-ig nem kapott állást,
mások által elvállalt fordításokból élt (9 nyelven beszélt). Tudok arról, hogy
az 1962-es amnesztia után felkereste a Nagy Imre-kormány több börtönből
szabadult politikusa is, például a Nemzetőrség parancsnoka.
Benkõ Gyula
Budapest