Vissza a tartalomjegyzékhez

Kulcsár István
Konvergencia kínai módra
Felelevenedtek a kapcsolatok Kína és Tajvan között

1949 óta a kommunistáktól katonai vereséget szenvedett, és Tajvan szigetére menekült Kuomintang-féle nacionalista kormányzat (Kínai Köztársaság) szótárában eleinte csak Vörös Kína szerepelt. Ezt késõbb a viszonylag semleges „Kontinentális Kína” követte. Ma már Tajpejben is gyakran a Kínai Népköztársaságról beszélnek. A két - nevezzük így feltételesen - országrész között néhány hónapja nagyon felélénkültek a kapcsolatok, pártvonalon immár csúcstalálkozóra is sor került, és megindult a közvetlen légi forgalom.


Az elsõ kínai turisták egy tajvani õrségváltáson

A nemzetközi jogi háttérhez annyit: 1971 óta a népköztársaság képviseli Kínát az Egyesült Nemzetek Szervezetében. Tajvannal mindössze 23 ország (a Marshall-szigetek, Kiribati, Palau és több más hasonló „óriás”) tart fenn diplomáciai kapcsolatokat, míg a világ 171 országa vallja hivatalosan, hogy csak egy Kína létezik, és csak a Kínai Népköztársaságot ismerik el Kína egyedüli képviselõjének. Maga Peking szakadár tartományként tekint a szigetre, amelyre máig is állítólag ezer kis és közepes hatótávolságú rakétája van ráirányítva, de amelyet hosszú ideig azért sem próbált elfoglalni, mert az amúgy jelentõs haderõvel rendelkezõ Tajvan biztonságát az Egyesült Államok katonai erõvel garantálta. Késõbb Pekingben már alighanem úgy találták, hogy a sziget elõbb vagy utóbb (néhány évtized egy több ezer éves birodalom népének tudatában nem oszt és nem szoroz) úgyis érett gyümölcsként fog az ölükbe hullani.
A Tajvani-szoros két partján elterülõ (ma 1300 millió, illetve 23 millió lakosú) országrészek közötti „haragszom rád” csak nagyon lassan kezdett oldódni. Az 1979-ben Tajpej által meg­hirdetett „három nem politikája” (nem a kapcsolatokra, nem a tárgyalásokra, nem a kompromisszumra) tulajdonképpen kölcsönös volt. A Kínai Népköztársaság és a Kínai Köztársaság között alapvetõen a világméretû hidegháború megszûnte és a mindkét oldalon mutatkozó rendkívüli gazdasági sikereknek köszönhetõ önbizalom-növekedés eredményeképpen indult meg az olvadás. Ebben persze a gazdasági szükségszerûség is jelentõs szerepet játszott. A „szárazföldön” állítólag több mint 100 milliárd dollárnyi beruházással jelen lévõ „szigeti” tõke magáért beszél. Mindamellett a Demokrata Haladó Párt idén tavaszig Tajpejben hatalmon lévõ kormánya állandóan a tûzzel játszott, amikor azt pedzegette, hogy Tajvannak hivatalosan ki kellene kiáltania a Kínától való elszakadását, a teljes függetlenségét. Peking fülében ugyanis a függetlenség számított annak a „trágár szónak”, amelyre esetleg mégis lépett volna katonailag.
Az utóbbi hónapokban egy látszólagos paradoxon - a korábban Pekingben elsõ számú ellenségnek számító Kuomintang Párt idei gyõzelme a parlamenti, majd az elnökválasztáson - volt az a tényezõ, amely az olvadás új szakaszához vezetett. Ma Jing-jeou elnök, a Kuomintang jelenlegi tényleges vezetõje gyors karrierjét egykor annak köszönhette, hogy az amerikai Harvard Egyetem elvégzése után a kommunisták által elûzött nacionalista vezér, tajvani diktátor Csang-Kaj-sek fiának, egyben utódjának a közeli munkatársa lett. Az utóbbi idõkben azonban már éppen a Kuomintang foglal el pragmatikus álláspontot a népköztársasághoz való viszony kérdésében, és vallja azt, hogy csak egy Kína van (igaz, némileg homályban hagyva a kérdést, hogy melyik az igazi).
És május 28-án bekövetkezett az, ami jó fél évszázadon át elképzelhetetlennek tûnt volna: némi diplomáciai elõkészítés után Hu Csintao, a Kínai Kommunista Párt fõtitkára (egyben államfõ, de ez a rangja ezen a találkozón nem szerepelt) Pekingben, az Országos Népi Gyûlés Csarnokában a televíziós kamerák elõtt fogadta Vu Poh-hsziungot, a tajvani Kuomintang Párt elnökét. Az áttörés ezzel megtörtént. A találkozón a pekingi vezetõ azt a reményét fejezte ki, hogy a (Tajvani-) szoroson átívelõ, a Kínai Kommunista Párt és a Kuomintang közötti kapcsolatok megerõsödnek. Wu erre azzal válaszolt, hogy a két nép sohasem emelhet fegyvert a másikra. Hazatérve a találkozóról Ma elnöknek beszámolva is azt emelte ki: nem hiszi, hogy Peking valaha is bevetné rakétáit a sziget ellen. Amerikai újságíróknak nyilatkozva ezt követõen a tajvani államfõ azt hangsúlyozta, hogy a két országrész közötti kapcsolatok elmélyítésének lehetõségét mindenekelõtt a gazdaság területén látja. Szóba került, mint nem távoli lehetõség, a kettõs adózás megszüntetését kimondó egyezmény tetõ alá hozása.
Míg a tajvani kormányzat egyértelmûen sikernek könyvelte el a két pártvezetõ találkozóját, ellenzéke másként látja a közeledést. Vang Tuoh, a korábban nyolc évig kormányzó Demokrata Haladó Párt fõtitkára annak az aggodalmának adott hangot, hogy a Kuomintang és a Kínai Kommunista Párt párbeszéde komolyan veszélyeztetheti Tajvan szuverenitását, és a szigetet (a Kínai Köztársaságot) regionális entitássá fokozhatja le.
Júniusban Sanghajba látogatott Hao Lung-pin, Tajpej polgármestere, és sikeres tárgyalásokat folytatott a házigazdákkal arról, hogy országa hivatalosan részt vesz a 2010-ben sorra kerülõ világkiállításon. Igaz, nem államként: formailag Tajpej városként lesz ott. Hasonló „belkínai” diplomáciai finomság az is, hogy a pekingi nyári olimpia megnyitóján a tajvani csapat a „Kínai Tajpej” felirat alatt vonul fel a stadionban. Nemzetközi jogi értékû lépés volt viszont az is, hogy amikor az idén júniusban a vitatott hovatartozású Senkaku-szigetek (kínai nevén Diaojutai) közelében a japán parti õrség (szerintük japán felségvizeken) elsüllyesztett egy tajvani jachtot, Peking és Tajpej egyaránt tiltakozott, arra hivatkozva, hogy a szóban forgó szigetek a kínai nép tulajdonát képezik. Kifejezetten nemzetközi jogi lépésnek ígérkezik az, hogy Peking megígérte: megfontolás tárgyává teszi Tajvan felvételének támogatását nemzetközi szervezetekbe, például az Egészségügyi Világszervezetbe. (A WHO az ENSZ szakosított szervezete, és Peking eddig az egy Kína elve alapján egyértelmûen tagadta az ENSZ-bõl kitaszított Tajvan jogát a szervezetbe való belépésre.)
Mindezek után már logikusnak tûnt, hogy hat évtizednyi szünet után júliusban megindult a menetrend szerinti légi forgalom a két országrész között. Hetenként immár 36 közvetlen járat köti össze a szárazföld és a sziget nagyvárosait, melyek között eddig csak ritka alkalmakkor lehetett a hongkongi átszállást mellõzve, charterjáraton repülni. A tajpeji repülõtéren leszálló elsõ gépen az üzletemberek mellett turisták érkeztek a szigetre.
Ami összetartozik, az összenõ. A jelek szerint ez az igazság a Kínai Népköztársaság és Tajvan jövendõbeli kapcsolataira is bátran vonatkoztatható. A kapitalizmus és a szocializmus fokozatos konvergenciáját hirdetõ, annak idején a Lajtától keletre annyit bírált, sõt elátkozott elmélet a gyakorlatban kezd valóra válni. Ha ugyan a Kínai Népköztársaság mai társadalmi rendje egyáltalán nevezhetõ szocializmusnak…