Vissza a tartalomjegyzékhez

Szobota Zoltán
Marxnál kell keresni a kártékony gyökereket
-mondja ifjabb Bibó István művészettörténész

Korát megelõzõ demokratikus gondolataiért Kádár és klikkje életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltette Bibó Istvánt, a négypárti Nagy Imre-kormány miniszterét. Miután amnesztiával szabadult, egy könyvtárba dugták el a nyilvánosság elõl, ahonnan újabb börtönbüntetést kockáztatva juttatta külföldre 56-os fogolytársai érdekében született írásait. A demokratikus ellenzék „ikonjává” azonban csak halála után tudott válni.

Édesapját nem fenyegette közvetlen veszély Kádárék felbukkanásával? Egyáltalán, demokrata gondolkodóként, hogyan értékelte a forradalmi helyzetet?
-Amikor Nagy Imre és társai Kádár ígéretében bízva kijöttek a jugoszláv nagykövetségrõl és egyenest Sznagovba szállították õket a szovjetek, akkor apám már befejezte parlamenti tevékenységét és otthon volt budapesti lakásunkban. Kádár elõször a közvetlen veszélyre koncentrált, és ez számára Nagy Imre köre volt, illetve a felkelõk, a sztrájkolók, a munkástanácsok. Ekkor még nem értek rá az értelmiséggel foglalkozni. Ráadásul Kádár még célzott is rá, hogy ha enyhül a helyzet, akkor tárgyalni fognak azokkal a pártokkal, amelyek a forradalmi események idején újjáalakultak. Apám ekkortájt írt egy kibontakozási tervezetet, amelyben kifejti, hogy a nyugtalanság legfõbb forrása a nagy létszámú idegen hadsereg jelenléte. Magyarán kár volt behívni az oroszokat, és nem igaz, hogy a kormány kezébõl kicsúszott az események irányítása. Puccsként értékelte Kádárék hatalomátvételét, hiszen õ is a legitim, Nagy Imre vezette kormány - parasztpárt által delegált - államminisztere volt.
És valóban urai voltak a helyzetnek? Hiszen egyszer sem tudtak összeülni a válság idõszakában.
-Az utcai igazságtételek még november 4-e elõtt megszûntek. A Köztársaság téri szörnyû lincselés október 30-án az utolsók egyike volt. Ez azért is érdekes, mert az ilyen forradalmak nehezen szoktak tudni megállni, és Kádárék pont a fékezhetetlenséggel magyarázták késõbb az oroszok behívását. Pedig az egész nép azon volt, hogy no­vember 5-én felveszik a munkát, óriási lelkesedéssel várta mindenki, hogy újra megindul az élet, és ez már egy másik élet lesz. Ettõl az euforikus várakozástól és a forradalom katarzisából kinövõ új lehetõségtõl fosztották meg a szovjetek és a segítségükkel hatalomra jutó bábkormány a magyar népet.
Az ezt követő időszakban is aktív maradt az édesapja? Milyen eszközökkel tiltakozott az illegitim hatalom ellen?
-Még október utolsó napjaiban írt egy cikket, amelyben értékelte a forradalmat, és megfogalmazta legfontosabb tanulságait. Ezt én vittem el biciklivel no-vember 1-jén a Bajza utcai írószövetségbe; de a másnapi Irodalmi Újságba már nem fért bele. Visszafelé tolni kellett a biciklit, mert a sok üvegcseréptõl kilyukadt a kereke. Ugyanekkor megfogalmazott valamit arról, hogy mit kéne mondanunk a Nyugatnak az októberi eseményekrõl, hogyan kéne megnyugtatni a Szovjetuniót, és hogyan kerülhetõ el, hogy miattunk mélyüljön a feszültség a nagypolitikában. Amikor aztán bejöttek az oroszok, ezt a szöveget dolgozta át kiáltvánnyá az új helyzetnek megfelelõen. A november 6-án elkezdett kibontakozási tervezetét a nagyhatalmak követségeinek küldte el, az oroszoknak szólót direkt Andropovnak címezve. Ennek feladóvevénye utóbb hozzám került, 57-58-ban sokáig õrizgettem is a tárcámban, hátha késõbb egy esetleges perben ezzel bizonyítani lehet, hogy apám nem az oroszok háta mögött tevékenykedett. Decemberben már inkább az értelmiségi szervezetek összefogásával született, és együtt szignált tervezeten dolgozott, és ezt a tervezetet küldték el Göncz Árpád indiai kapcsolatán keresztül az oroszoknak.
Mi volt a célja ezekkel az írásokkal? A tisztánlátás segítése vagy a forradalmi láng újraszítása?
-Ahogyan Németh László az emelkedõ nemzetrõl írt, mások pedig virágot követeltek a sírokra, apám arról értekezett, hogy az osztályharctétel elhibázott társadalomértelmezés, az egypártrendszer tévedés, és hogy nem elég csak Sztálint elítélni, Leninnél és végül is Marxnál kell keresni a kártékony gyökereket. Gyakorlatilag a szovjet kommunizmus kritikáját, a forradalom alap-mondanivalóját fogalmazta meg néhány nagyon világos mondatban. Novemberben apám még naivan remélte, hogy Kádárék rájönnek: a forradalom erõszakos eltiprása árt a szocializmus ügyének. De hamar be kellett látnia, hogy itt kizárólag a hatalomról van szó, és egy-két kijózanodott kommunista egyébként sem tudná megfékezni a sokszor önálló életet élõ megtorló apparátust, vagy a véresszájú vidéki párttitkárokat. Amikor aztán már a szovjetek is jelezték, hogy egyelõre talán elég lesz ennyi megtorlás is, akkor félreállítottak pár kulcsfigurát. Ilyen volt Marosán György, akit korábbi szociáldemokrata párti ténykedései miatt Rákosiék lecsuktak, de ettõl még megmaradt hithû kommunistának, s az összes megtorlásban az oroszok és Kádár jobb keze lett. Nem volt gyáva ember, mert 1957 márciusában kiment Csepelre a munkások közé, és közölte, hogy õ is követelte az „ellenforradalom” oroszok általi eltiprását, majd elcsukló hangon ringyózta le azokat a színésznõket, akik októberben nemzeti dalt mertek szavalni.
Említette, hogy Kádárék eleinte nem értek rá az értelmiségieket megrendszabályozni, mert a forradalmi gócokkal voltak elfoglalva. Mikor került sor az édesapját is érintõ leszámolásokra?
-Kádárék kezdetben a helyi ellenállási csomópontokra koncentráltak, ahol még decemberben is elõfordult fegyveres harc, és a kifejezetten értelmiségi mozgolódásokról csak anyagot gyûjtöttek. Ahhoz, hogy a szerintük kívánatos rend beállhasson, legelõször a munkástanácsokat kellett lefejezni. A tél ezzel és a vidéki rendrakásokkal ment el. Kora tavaszra végleg letörték a fegyveres ellenállást, aztán egy kicsit kivártak. Egy iskolai ünnepi beszédre készülve csináltam egy statisztikát a megtorlások idõbeli eloszlásáról, és akkor tûnt fel, hogy a statáriális bíróságok már januárban elkezdtek mûködni, de február 8-tól április közepéig nem voltak kivégzések. Ez idõ alatt, március 15-én osztották ki az 1957. évi Kossuth-díjakat, ami egyértelmûen jelezte, hogy most már az értelmiséget is célba vették, és nem csak fenyegetéssel. Ezért sugallták a kivégzések szüneteltetésével, hogy a megtorlások heveny szakaszának vége. Csupa arra méltó ember, köztük sok korábban mellõzött kapott díjat: Kodály Zoltán, Németh László, Fülep Lajos, Weöres Sándor, Szabó Lõrinc, Borsos Miklós. Apám a felsoroltakkal Kodály és Fülep kivételével közvetlen személyes ismeretségben volt, és emlékszem, hogy otthon - és nyilván az érintettek köreiben is - beszédtéma volt: el szabad-e fogadni egy illegitim kormánytól a díjat, vagy sem. Kádá­rék nyilván puhatolóztak elõtte, ki hajlandó elfogadni, s ki nem.
Mikor jöttek rá az értelmiségiek, hogy Kádár becsapta õket?
-Nehéz ezt megmondani. Nyilván azért döntöttek az elfogadás mellett, mert egyrészt remélték, hogy a megtorlásoknak vége, másrészt be kellett látni, hogy itt hosszú idõre ez a kormányzat rendezkedik be, s a magyar kultúráért felelõs személyeknek ezzel a kormánnyal kell együtt élniük. Ha a komoly írók, költõk, mûvészek hallgatnak és visszahúzódnak, akkor majd a buzgó senkik veszik át az irodalom és mûvészet terepét, ami nyilván nem kívánatos. De talán önmagukban sem tisztázták, hogy a fõ kérdés az: meg tudják-e kérni a Kossuth-díj elfogadásának az adott helyzetben lehetséges legmagasabb árát? Késõbb, 1957 szeptemberében állítólag volt kormányzati háttérígéret arra, hogy ha az írók aláírják a magyar ügy ENSZ-beli tárgyalása elleni tiltakozó iratot, akkor nem lesznek íróperek. Nagy többségük aláírta, de Kádár ezt az ígéretét is megszegte.
Amikor a Kossuth-díj kiosztása utáni hónapban újra elindultak a kivégzések, teljesen világossá vált, hogy itt gyakorlatilag minden feltételt a hatalom diktál. Valószínûleg erre vonatkozott apámnak az a keserû mondata, amelyre jól emlékszem; nem a Kossuth-díjasoknak címezte, hanem csak maga elé sóhajtotta otthon: „Háát…ezt a Kossuth-díjat nem lett volna szabad elfogadni…” Ekkorra már csak annyi reménye maradt Kádárékkal kapcsolatban, hogy talán fel tudják mérni saját, hosszú távú érdekeiket, és nem fogják kivégezni Nagy Imrét. Ebbõl pedig logikusan következett, hogy addig õ sincs közvetlen életveszélyben. Ahhoz képest, hogy a megtorlások elsõ hullámában kik kaptak kötelet, apám még 58 júliusában, pere idején sem gondolta, hogy a halálos ítélet árnyékában van. Érdekes módon nem jutott el hozzá a hír a börtönbe, hogy közben Nagy Imrét és két társát egy hónapja kivégezték.
Hogy viselte a család a letartóztatását?
-Május 23-án éjjel felébresztettek, hogy házkutatás van, és köszönjek el apámtól. Elvitték az írógépét és pár dokumentumot. Rendszer elleni szervezkedéssel gyanúsították. Nem lepõdtünk meg, mert a megtorlások újraindításával már mindennap várható volt, hogy ez bekövetkezik. Regéczy-Nagy Lászlóval és Göncz Árpáddal ültek a vádlottak padján. Regéczy az angol követség sofõrje volt, és sok dokumentum, többek között Nagy Imre egy feljegyzése és apám írása is rajta keresztül ment ki az országból.
A tárgyalásig nem mehettünk be hozzá a börtönbe. Mivel életfogytiglant kapott, fél évente, késõbb 3 havonta volt beszélõ, és karácsonykor lehetett 3 kilós csomagot küldeni. Furcsán állt rajta a csíkos rabruha, de nem láttam megtörtnek. Sosem törõdött bele, hogy börtönben fog meghalni, és ismerte annyira a történelmet, hogy tudja: a politika változik. Ez persze egy határidõ nélküli reménységet jelentett.
Az õ pere illeszkedett a Nagy Imréék esetében is tapasztalt, elõre gyártott forgatókönyvekkel zajló eljárásokhoz?
-Nála is ügyeltek arra, hogy ne tûnjön koholtnak a per, alapanyag volt bõven, csak át kellett magyarázni szervezkedéssé. Apám végig ragaszkodott ahhoz a koncepciójához, amit már 56-ban is megfogalmazott, és ezért ellenszenvvel és szigorúbban kezelték. Németh László 1961-ben vagy 62-ben a barátai biztatására írt egy levelet Kádárnak, apám számára egyéni amnesztiát kérve, Kádár meg szólt Biszku Bélának, aki utánanézetett, és az a hír jött vissza a börtönbõl, hogy apám börtönbeli magatartása ellenséges, és nem érdemli meg az egyéni elbírálást.
Amikor 1960-ban a váci rabok között elindult egy éhségsztrájk, a Budapestrõl kiérkezõ nyomozók gondolkodás nélkül õt és Gönczöt gyanúsították a szervezéssel. Nem lett újabb per, csak egyéves fegyelmi büntetés, ami alatt se csomag, se beszélõ nincs. Egyszer meg is verték ekkortájt, és ebben az is szép, hogy az akkori börtönszabályzat ezt mint fegyelmi büntetést engedélyezte. Elõtte az egyik smasszer közölte vele, hogy õ kiskunhalasi gyerek, és a sokat ellenkezõ rabot úgy össze tudja veretni, hogy az a saját ürülékében fog siránkozni. Apám ezt azzal kommentálta, hogy 45 és 48 között õ pont ilyen „kiskunhalasi gyerekeknek” tartott - nagyon lelkesen - demokráciára és közigazgatási feladatokra felkészítõ gyorstalpalókat, és szomorú, ha ebbõl az ürülékig való megverés képessége marad meg…
Minek köszönhetõen szabadult aztán hat év múlva mégis?
-1962-tõl már érezhetõ volt, hogy Kádárék egy másik arcukat szeretnék bemutatni a Nyugatnak, és idehaza is. Apámék pedig olvasták a börtönújságot, és értettek a jelekbõl, érzékelték, hogy elõbb-utóbb amnesztia lesz. Amikor kikerült, Göncz és Regéczy bent maradtak. Úgy volt megkonstruálva a szabadon bocsátás, hogy az 57 május 1-je elõtt elkövetett politikai vétkekre vonatkozott az amnesztia, a késõbbiekre nem; és a kiengedések lebonyolítása közben rájöttek, hogy a május 23-án letartóztatott szervezkedõk nyilván május 23-áig is szervezkedtek, tehát nem érvényes rájuk az amnesztia. Õ azonnal írt a Legfelsõbb Bíróságra Vida Ferencnek, hogy igazságtalanság történt, és orvosolják.
Vida Ferenc volt Nagy Imre vérbírója. Nem félt az édesapja, hogy ezért akár vissza is vihetik a börtönbe, mint sok más, amnesztiával szabadultat?
-Nem volt valószínû, hogy õt visszaviszik. Vidával egyébként ismerték egymást, mert évfolyamtársak voltak az egyetemen. Levelében utal is rá, hogy nem ez a helyzet az, amikor régebbi emlékeket fel lehet eleveníteni, viszont két rabtársa szabadulásra vár…
A szabadulás után gyakorlatilag egy folytonos belsõ emigrációban kellett élniük?
-Miután kijött a börtönbõl, a Központi Statisztikai Hivatal könyvtárában kapott állást, de nem taníthatott és nem publikálhatott. Úgy állapították meg a fizetését, hogy ne lehessen azt mondani: „lám a Bibó hogy meg van alázva”, de aztán gyakorlatilag nem is nagyon emelték nyolc éven át, a nyugdíjazásig.
Észlelték, hogy dolgozik önökre a titkosszolgálat?
-Tudtuk, hogy figyelik a családot. Elõször a velünk szomszédos iskola pedellus nénije szólt, hogy a fiúöltözõbõl bizonyos urak a mi erkélyünket figyelik, aztán a postás jelezte, hogy ha két hét alatt jön ki a levél, az nem azért van, mert õ trehány, és egyszer egy évfolyamtársam volt fültanúja sorban állás közben annak, hogy két ember a pár méterrel odébb vásárló apámról beszél a pénztárnál, és ebbõl kitûnt, hogy belügyesek. De ez már nem hatott ránk meglepetésként. És tudomásul vettük, hogy a padlástérben, a fejünk fölé is valószínûleg felszereltek valami lehallgatókészüléket, de apám ettõl sem volt hajlandó félni. Ha anyám rászólt, hogy „Jaj, ne olyan hangosan…”, akkor „Szivikém, csak azt akartam mondani, hogy”, és jó hangosan megismételte.
Hogyan dolgozta fel az édesapja, hogy nem tehetõk közkinccsé kristálytiszta meglátásai, helyzetértékelései, tanulmányai?
-Egy idõ után tudni lehetett, hogy Kádárék a csönd-rend-nyugalomra játszanak, és ezért kontrollálnak minden ellenirányú mozgást. Kimondatlanul is tudta mindenki, hogy belsõ demokrácia és külpolitikai függetlenség nincs, ezen kívül majdnem mindent megkaptok, még utazni is lehet, csak kuss. Az értelmiségi is tanulja meg az öncenzúrát, a sorok közé se írjon semmit, és akkor hagyjuk élni. Ez amúgy elég tisztességtelen ajánlat, mert arról szólt, hogy ha önként korlátozod az életfunkcióidat, akkor hagyunk élni. Apám ezt nem volt hajlandó elfogadni.
Mikortól váltak a késõkádári demokratikus ellenzék hivatkozási alapjává édesapja mûvei?
-Elõször a késõbbi szamizdatos fiatalok fedezték fel az írásait, és elkezdtek körözni körülötte. Kenedi János már 1970 körül ismerte és gyûjtötte apám tanulmányait, és jelezte, hogy szeretne találkozni vele. De Kádárék csak akkor jöttek rá, hogy a fiatal értelmiségiek érdeklõdése apám személye és mûvei iránt több puszta szimpátiánál, amikor 1979-ben meghalt és a temetés egy kvázi ellenzéki demonstrációvá alakult át.
Hogyan oldható meg ön szerint, hogy Magyarország végre lenyelje vagy kiköpje a torkán akadt kádárizmust, a Nagy Imre-per máig ható következményeit? Hogyan tenne rendet a fejekben?
-Talán az iskola, a nevelés segíthetne, de ez sokáig fog tartani. Az angolok híres pázsitjának sem csupán az a receptje, hogy öntözik és nyírják: kell még hozzá az a 400 év is, amióta elkezdték.