Vissza a tartalomjegyzékhez

Sebestyén István
Féldeci helyett tűzifa, félkarú rabló helyett tanszer

Jelentõsen átalakítja a segélyezés rendszerét a kormány. Az új szabályok egy része hasonlít a monoki modellhez, ám a miniszter azt mondja: a kabinet „Út a munkához” programja született meg hamarabb, csak nem kapott akkora visszhangot, mint az alulról jövõ monoki kezdeményezés. A szociális támogatás terén magas arányban érintett cigánysággal kapcsolatban Szûcs Erika úgy véli: a legnagyobb baj az, hogy a romák szinte külön társadalmat alkotnak. A most megkezdett munka beérését tíz-húsz évre saccolja a miniszter.


Az a nézet alakult ki a társadalomban, hogy segélybõl könnyebb megélni, mint munkából

Két hete kértük az interjút öntõl, de akkor azt a választ kaptuk, hogy a segélyezési rendszer átalakítása kapcsán Londonba utazik szakmai tapasztalatcserére, ezért a beszélgetésre csak késõbb kerülhet sor. Milyen tapasztalatokkal érkezett haza?
-Az angol foglalkoztatottsági ráta köztudottan a legmagasabbak közé tartozik, köszönhetõen annak, hogy a legkevésbé képzett társadalmi rétegeket sikeresen tudják a legális munkaerõpiac felé terelni. Arra voltunk kíváncsiak, hogyan csinálják ezt. Meglepetésemre programjuk alapjaként a gyermekszegénység elleni küzdelmet jelölték meg. Hangsúlyozták azonban, hogy ennek elsõ eleme az, hogy a szülõk menjenek dolgozni. Ennél a pontnál már itthon éreztem magam, hiszen a közbeszéd nálunk is arról szól, hogy miként lehet a munka helyett a szociális ellátórendszerre hagyatkozó embereket motiválni az életmódváltásra. Azt is tudjuk, hogy ez nem csak róluk szól: fontos, hogy az õ gyerekeik ne a rossz mintákat vigyék tovább, hanem lássák, hogy van értelme tanulni, küzdeni.
Mit kezdenek az angolok azzal a - mondjuk - bangladesi többgyermekes családapával, aki az ottani minimálbérnél csak kicsit kevesebb segélyt kap, és esze ágában sincs, hogy elmenjen dolgozni?
-Az angoloknál a segélyek összege meglehetõsen alacsony, munkába álláskor érezhetõen javul az érintett anyagi helyzete. A nagycsaládokat pedig inkább adókedvezményekkel segítik. A gyermekek után járó támogatást - egy szociális kártya közbeiktatásával - csak bizonyos dolgokra lehet fordítani, például étkezésre vagy szolgáltatások kifizetésére. Az ebédnél a diákok lehúzzák a kártyájukat: aki támogatásban részesül, annak ingyen lesz a menü, aki nem, annak a kártyájáról levonják az ellenértéket.
Érdekes, hogy a kulturális hagyományok Nagy-Britanniában is erõsen meghatározzák a munkavállalási hajlandóságot. A bevándorlók között jellemzõ, hogy a családban sok a gyermek és kevés a keresõ, hajlamosak a segélyre és a feketemunkára hagyatkozni. Az úgynevezett „jobcenter”-ekben ezért személyre szabott tanácsadásban részesítik a segélyezetteket, akiktõl megkövetelik a folyamatos rendelkezésre állást. Kulcskérdés, hogy azokban az ügyfelekben, akik életükben nem dolgoztak, miként lehet felépíteni a motivációt a munkavállalásra. Aki nem mûködik együtt, az elveszítheti a segélyt.
Logikusnak tûnik, hogy nálunk is csökkentsék a segélyek mértékét…
- A megoldáshoz ennél összetettebb cselekvésre van szükség. A szociális segélyezés rendszere 2006-ban átalakult: a személyre szóló helyett a családot támogató juttatást részesítettük elõnyben. Jelenleg a család összes jövedelmét figyelembe véve számítják ki a segély összegét, úgy hogy az egy minimális megélhetést biztosítson. Ez maximum a nettó minimálbér lehet, de ebben az összegben a rendszeres szociális segélyezettek mindössze 5-7 százaléka részesül, a kifizetések átlaga fejenként 27 ezer forint volt tavaly. Érdekes módon mégis az a nézet alakult ki a társadalomban, hogy segélybõl könnyebb megélni, mint munkából.
Ennek a feltételezésnek azért van némi alapja. Sárospatak alpolgármestere azt nyilatkozta lapunknak, hogy náluk van olyan többgyermekes család, amely havi 150 ezer forintot vesz fel segélyként - ez elég irritáló azoknak, akik bérbõl, fizetésbõl élnek.
-Ez az összeg valóban reális, ha van egy GYES-en lévõ anyuka, plusz öt gyerek, és ehhez jön hozzá a segély. Ám, ha összehasonlításul veszünk egy kétgyermekes családot, ahol a két szülõ minimálbérért dolgozik, akkor azt látjuk, hogy õk még mindig valamivel több pénzbõl gazdálkodhatnak. Azt azonban belátjuk, hogy a rendszeres szociális segélyezetti státuszhoz kötõdõ további kedvezmények - mint az ingyenes étkeztetés, tankönyv, gyermekvédelmi kedvezmények vagy például az, hogy köztartozást a segélybõl nem lehet letiltani - több vonatkozásban mégiscsak a támogatott család életét teszik könnyebbé. Vagyis változtatásra van szükség.
Ezért azt mondjuk, hogy a rendszeres szociális segélyezetti státusz csak a valóban munkaképtelen - rokkant vagy meghatározott társadalmi helyzetû - személyeknek járjon, rendszeres felülvizsgálat mellett. Aki nem tartozik ebbe a kategóriába, az szociális foglalkoztatott lesz, számukra szeretnénk munkalehetõséget biztosítani. A vállalkozói oldalon ezt a Start Régió kártyával tervezzük elõsegíteni: egy szociális foglalkoztatott alkalmazása esetén hároméves járulékmentességet kapnak a vállalkozások. A közfoglalkoztatottság járulékterhét is a munkaerõ-piaci alap állná ezután, vagyis anyagi szempontból az önkormányzatoknak is mindegy lesz, hogy segélyt vagy munkabért fizetnek.
Az éppen munka nélkül lévõ szociális foglalkoztatott háromféle jogcímen juthatna jövedelemhez. Az egyik a rendelkezésre állási járulék - ezért cserébe folyamatosan készenlétben kellene állnia a munkára, képzésre, tanácsadásra. Ennek összegét el lehetne távolítani a minimálbértõl. Amikor képzésben vesz részt az illetõ, már a minimálbérnek megfelelõ összeget is megkaphatja. A harmadik lehetõség pedig az, ha legális alkalmi munkát vállal - ez idõ alatt nem vonnánk meg tõle a rendelkezésre állási járulékot, ezzel ösztönöznénk arra, hogy ne a feketegazdaságból próbáljon megélni.
Mi a helyzet a családi pótlékkal? Miként lehet megakadályozni, hogy ez egyszerû pénzszerzési technika legyen, a gyermekek iránti kötelezettségek felvállalása nélkül?
-Azt tartanám célravezetõnek, ha bizonyos esetekben a családi pótlék felhasználásáról a szülõk csakis a gyermekvédelmi szolgálattal közösen dönthetnének. Csak akkor kaphatnák kézhez a pénzt, ha azt ellenõrzött módon nem féldecire költik, nem akarnak belõle százezret csinálni a félkarúval, hanem lakbérre, tûzifára vagy füzetre és tornacipõre költik. Az ilyen együtt­mûködés esetén kötelezõvé kellene tenni a rendszeres szociális tanácsadáson való részvételt is.
Az új rendszer mennyivel fog többe kerülni az adófizetõknek?
-Összességében mintegy 15 milliárd forinttal. Eddig egyébként a rendszeres szociális segélyezésre 60 milliárd forintot költöttünk évente, amibõl mintegy 200 ezer ember ellátását finanszíroztuk; a közcélú foglalkoztatás kerete pedig 10-15 milliárd forint volt. Ezt a két kasszát összenyitjuk. A cél a pénz hatékonyabb felhasználása, hogy kimozdulásra, életformaváltásra ösztönözzük a segélyezetteket. És persze szankcionáljuk azokat, akik tudatosan ki akarják játszani a rendszert.
Meg lehet becsülni, hogy mekkora ezeknek a „potyautasoknak” a száma?
-Kérdõíves felmérések azt mutatják, hogy körülbelül 20 százalékuk nem lenne hajlandó dolgozni. Úgy kalkulálunk, hogy a 200 ezer érintettbõl 100 ezer kerülne - egészségügyi vagy családi problémák miatt - a szociális segélyezetti státuszba, 100 ezren pedig elvileg képesek lesznek a munkavállalásra. Arra számítunk, hogy 80 ezer embert be tudunk vonni a programba, napi hatórás munkát biztosítva számukra, akár egész éven át.
Az önkormányzatoknak közfoglalkoztatási tervet kellene készíteniük, amelyekben nemcsak a település tisztántartása, hanem például a nagyberuházások munkalehetõségeire való képzések is szerepelhetnének. Ezeknek az embereknek a képzését szintén szeretnénk minél jobban összehangolni a gazdaság igényeivel.
Ha jól értem, akkor az, aki nem rászoruló, és nem akar élni a várhatóan növekvõ számú munkalehetõséggel, vagy nem vesz részt képzésben, az nem kap segélyt. Ez úgy hangzik, mint a monoki modell „civilizált változata”, vagyis mintha normális mederbe igyekeznének terelni egy alulról jövõ kezdeményezést.
-Lényegében errõl van szó, annyi kiegészítéssel, hogy a témáról való gondolkozást mi kezdtük el az „Út a munkához” program meghirdetésével.
Ami jóval kisebb médianyilvánosságot kapott, mint a monoki modell, amit a társadalom jelentõs része vélhetõen messzemenõkig támogatna.
-Azzal mi is teljes mértékben egyetértünk, hogy aki munkaképes, annak feladatot kell adni - az egyén, illetve a közösség számára is ez a leghasznosabb. Egyébként az önkormányzatok részérõl napi szinten érkeznek hozzánk észrevételek, javaslatok. Úgy látom, alapvetõen támogatják az elképzeléseinket.
A politikai korrektség azt kívánja, hogy a segélykérdést ne romaügyként kezeljük. Ugyanakkor a tények azt mutatják, hogy - legalábbis bizonyos országrészekben - a rendszeres szociális segélyben részesülõk döntõ többsége roma. Ön mit gondol errõl?
-A kérdés nem kizárólag a romákról szól, de kétségtelen, hogy meghatározó részük érintett. Miskolci alpolgármesterként „testközelbõl” szerzett tapasztalataim azt mutatják, hogy a cigányság túlnyomó többsége csapdahelyzetben van. 1990 elõtt a romák foglalkoztatottsági aránya 77 százalékos volt, vagyis nem igaz, hogy nem akarnak dolgozni. A rendszerváltás után azonban azok a klasszikus munkalehetõségek, amelyek egy képzetlen, alacsony társadalmi státuszú család számára elérhetõek voltak - bányákban, nagyüzemekben, mezõ­gazdasági szövetkezetekben -, megszûntek. Amíg a romák munkába jártak, mindennapi kapcsolatuk volt a többségi társadalommal, és a rendelkezésre álló szolgáltatások számukra is elérhetõk voltak. Házat építettek OTP-kölcsönnel, televíziót, rádiót vagy akár Trabantot vettek: munkájuk eredményét úgy tudták realizálni, mint bárki más. A gazdasági sokk következtében azonban kiszakadtak a társadalom szövetébõl. Gondoljunk bele: ha normális keretek között a minimális létbiztonság sem érhetõ el számomra, mert nincs munkám, vagyonom, nem tudok vállalkozni, kölcsönt felvenni, akkor megszervezem a saját világomat. A vidéki nagy roma közösségekben mindig van olyan, aki például a finanszírozást biztosítja - igaz, hogy uzsorásnak hívják, de bármikor lehet hozzá fordulni. A pénzkeresõ tevékenységet is megszervezik, lomtalanítás idején összeszedik az értékesíthetõ dolgokat, rossz esetben megkeresik a színesfémet, és eladják az orgazdának. A mára szinte végletekig kiélezõdött feszültségek szerintem nem a pénzrõl, a segélyrõl szólnak, csak ebben a kontextusban fogalmazódnak meg. Az igazi probléma, hogy a romák - különösen vidéken - szinte külön társadalmat alkotnak. Ezt az elmúlt szerencsétlen húsz év alatt kifejlõdött elválasztó burkot kellene feltörnünk. Ezért mindannyiunk érdeke, hogy tudjanak dolgozni, gyerekeik járjanak iskolába, vagy - mint ahogy elképzeléseink között szerepel - szociális kölcsönhöz jussanak, hogy ne kelljen az uzsoráshoz fordulniuk. Ez sziszifuszi munka, de megkerülhetetlen.
Mennyi idõbe telhet, amíg meglátszanak az eredmények?
-Tíz-húsz évbe.