Vissza a tartalomjegyzékhez

Szobota Zoltán
A Keresztapa
Beszélgetés Mink András történésszel, a Nyílt Társadalom Archívum munkatársával

Kádár János nem bosszúból végeztette ki egykori bajtársait, hanem elõre megfontoltan és rideg számításból. Nagy Imréék pere, akarata ellenére vált a késõbbi rendszer szerkezetének, hangulatának meghatározójává, a féltékeny és taktikázó „keresztapából” pedig olyan Shakespeare-i figura lett, akit folyamatosan követ áldozata szelleme.


Fotó: MTI

Miért kellett mindenképpen meghalnia Nagy Imrének? Nem jelentett volna megoldást, ha mondjuk számûzik Szibériába, mint Rákosit?
-Elõször is, a jugoszláv nagykövetségre menekülõ Nagy Imre nem írta alá a lemondó nyilatkozatot. Ebbõl fakadóan életben maradása esetén - bármiféle végkifejlet mellett - a nép továbbra is úgy tekinthetett volna rá, mint miniszterelnökre. A hatvanas évek elejéig Kádárék helyzete annyira ingatag volt, hogy nem kockáztathattak meg még egy válsághelyzetet. Ha szabadulása után Nagy Imre szabadon kószálhatott volna Budapesten mint mondjuk az Agrárgazdaságtani Kutatóintézet igazgatóhelyettese vagy valamilyen hasonló parkolópályán, akkor újra és újra kialakult volna körülötte egy „rendszeridegen” kör.
Mennyire múlt a szovjet elvtársakon, hogy kötél lett a per vége? Saját ellenzéküket sem likvidálták ilyen következetességgel.
-1957-ben a szovjetek már egyáltalán nem erõltették, hogy legyenek kivégzések. Mint tudjuk, „érdeklõdtek”, mi várható, ami azért érdekes, mert eljátszották, mintha errõl soha korábban nem esett volna szó. Mintha ’57 tavaszán Kádár és Hruscsov nem egyezett volna meg, hogy lesz per, egy-két halálos ítélettel. Érdeklõdésük elég világos üzenet volt Kádárék felé, hogy nekik ez már nem annyira fontos. Tegyük hozzá: nem tiltották meg explicite azt sem, hogy halálos ítéletek legyenek.
Ezek szerint kizárólag Kádár és köre számára volt fontos Nagy Imréék halála. Bosszú hajtotta õket, vagy rideg számítások?
-Ez több volt, mint bosszú. Önigazolás a hátországnak. Ne felejtsük el, hogy a Rákosi után újjászervezett MSZMP-hez egy posztsztálinista káderréteg csatlakozott. Õk halálosan meg voltak sértõdve, hogy valakik tiltakozni merészeltek a fennálló rendszer ellen, és nem utolsósorban meg is voltak ijedve. Nem volt mindegy számukra, hogy ebben a zavaros idõszakban mire számíthatnak a pártvezetés részérõl, mennyire mutatkozik „eszmeileg” szilárdnak, azaz keménynek a hatalom megtartásában a párt, amelyik mellett elkötelezték magukat.
Mekkora populációról beszélünk?
-1958-ra már nagyjából 150-200 ezres tagsággal rendelkezett a párt, ami családtagokkal együtt legalább félmillió embert jelent. Kádár felismerte, hogy csak rájuk építhet a jövõben. Nekik pedig szükségük volt egy hihetõ és õket a felelõsség alól fölmentõ történetre arról, hogy mi is történt 1956-ban. Errõl a késõ rákosista pártkáderrétegrõl éppen az 56-os események bizonyították be, hogy politikailag és erkölcsileg is alkalmatlanok egy ország irányítására. Ezért kellett egy összeesküvés-elmélet, amelyre alapozva azt lehetett gondolni, hogy nem az õ alkalmatlanságuk minden rossz gyökere, hanem a belülrõl támadó ellenség. Számukra a per megerõsítette azt a képzetet, ami a kádári ellenforradalmi narratíva egyik fõ tézise volt, hogy a párt Rákosi leváltásával elindult ugyan a helyes úton, de jöttek az árulók, akik a súlyos helyzetet a hatalom megszerzésére akarták kihasználni, ezek voltak Nagy Imréék, és minden rossznak õk az okozói. Kádárnak nem volt nehéz dolga, mert ugyanezek az emberek a Rajk-pert is két kanállal meg­ették.
Mennyire frusztrálta Kádárt Nagy Imre népszerûsége? Szóba kerülhet a féltékenység is mint belsõ mozgatórugó?
-Kádár mindig valakinek az árnyékában húzódott meg. Az ’50-es években Rákosiék árnyékában járt, aztán látta Nagy Imrét, akit szeret a nép, és õ ehhez képest még ’56 nyarán is egy fal mellett sompolygó, taktikázó alak volt. Az utolsó pillanatig nem merte betámadni Rákosit, ezért lett Gerõ a pártfõtitkár. Óvatossága a gyávasággal volt határos. A két apafigura eltakarításával érezhette csak biztonságban magát. Rákosit Szibériába vitette, Nagy Imrét pedig felakasztatta. Utóbbival ráadásul erõt is tudott demonstrálni. Mi már annyira stabilak vagyunk és annyira nem kell félnünk a következményektõl, annyira kezünkben van az ország, hogy azt is megtehetjük, hogy titokban felakasztjuk az ország miniszterelnökét, kormánya tagjait pedig bitóra és börtönbe küldjük. A kivégzés június 16-i bejelentése a rádióban sokkszerûen hatott: ez és ez történt, letárgyaltuk, halálra ítéltük és az ítéletet végrehajtottuk. Pont. Fellebbezésnek helye nincs. Ezzel mintegy az asztalra csaptak, nehogy bárki, akár itthon, akár külföldön azt gondolja, kérdéses, ki is a kakas a szemétdombon.
Lehet-e tudni, hogy mekkora felelõsség terheli személyesen Kádárt, és mekkora a klikkje tagjait a döntéshozatalok során?
-Egyértelmûen õ volt a generátor. Végig azt játszotta, hogy a lényeges döntések meghozatala elõtt közvetlenül õ tárgyalt az oroszokkal, õ utazott Moszkvába Hruscsovhoz, majd tulajdonképpen kész tények elé állította a Politikai Bizottságot és a Központi Bizottságot, amelyekkel mindent megszavaztatott. Kínosan ügyelt arra, hogy saját döntései mindig kollektív döntésként kerüljenek jegyzõkönyvezésre. Tegyük hozzá, nagyon erõs ellenállásba nem ütközött. 1957. de-cember 21-én, amikor úgymond „szabad folyást engednek a törvényes eljárásnak”, a huszonvalahány felszólalóból összesen csak talán ketten említik meg óvatosan a KB-ülésen, hogy nem kellene feltétlenül halálos ítéletbe torkollnia az eljárásnak.
Mennyire lett a per a Kádár-rendszer szerkezetének, hangulatának a meghatározója?
-Kádárék önazonosságának meghatározásához elengedhetetlen volt a per, de õk sem akarták, hogy folytonosan porondon legyen a téma. Már 1956 decemberében döntés születik az ellenforradalom négy okáról (nyugati imperialisták, Rákosi-rendszer, revizionisták, belsõ reakció), a per kései lezárásával azonban egészen ’58-ig kitolódik az „ellenséggel való leszámolás”. És ez a négy ok mutatja a Kádár-rendszer skizofréniáját, hiszen egyfelõl olyannak kell mutatnia magát, mint amelyik különbözik a sztálinista korszaktól, másrészt viszont nem mondhatja, hogy semmi köze hozzá, mert ahhoz, hogy ellenforradalomról lehessen beszélni, a kettõnek egymásból kell következnie politikai és erkölcsi értelemben is. Ez a skizoid állapot végigkíséri a ’80-as évek végéig az egész Kádár-korszakot.
Elhatárolódtak Rákosiéktól, de a rendszert mégiscsak restaurálniuk kellett. Egy ideig állandóan az „ellenforradalmat” kirobbantó volt bárókról, földesurakról, horthysta, nyilas katonatisztekrõl cikkeztek a sajtóban, de közben csak munkásgyerekeket, bányászokat, diákokat és kommunista értelmiségieket sikerült felakasztani. Egy idõ után annyira kilógott a lóláb, hogy lényegében titkosítani kellett a megtorlást: a kezdeti nagy kirakatperek után már csak a kis hírekben szerepeltek az ’56-os ítéletek, a Nagy Imre-pert teljes titokban bonyolították le. Az idõ elõrehaladtával egyre világosabb volt, hogy az elhallgatás célszerûbb, mint az „ellenforradalom” sulykolása, mert utóbbi azt a képzetet keltheti az emberekben, hogy itt nem változott semmi. Ezek a manõverek három évtizeden át tartottak, amikor is az aggastyán Kádár helyére aspiráló Berecz János rúgott egy hatalmas öngólt. 1956 harmincadik évfordulójára olyan dokumentumfilm-sorozatot gyártatott, amelyben újra elõveszik a régi lemezt. Emlékszem, egyetemistaként néztem ezeket a képsorokat apámmal, aki csak annyit mondott: Ezek semmit sem változtak az elmúlt harminc évben. Minden ugyanaz maradt, mint Nagy Imre kivégzésekor volt, csak különféle mázakkal elfedték a valóságot.
Lehetséges, hogy Kádárnak utóbb lelkiismereti konfliktust okozott, hogy barátai és elvtársai hóhérjává vált? Késõbbi viszonya a témához és utolsó beszéde alapján akár erre a következtetésre is juthatnánk.
-Rév István Necronym címû írásában kifejti, hogy a név mindig hordozza a személyt, megidézi annak alakját az utókor számára, és ezért lehetett, hogy Kádár kisatírozta Nagy Imre nevét az aktáról, vagy hogy élete végéig nem mondta ki nagy nyilvánosság elõtt, csak „arról az emberrõl” beszélt. Utolsó beszédében is csak egyszer nevezi nevén Nagy Imrét, de ekkor már valószínûleg végképp elvesztette az önkontrollját. Shakespeare-i figura lett belõle, úgy járt, mint Macbeth, akinek állandóan megjelenik Banquo szelleme.
És ha már az utolsó beszédénél tartunk, lényeges momentum, hogy ekkor már érezte: magára hagyták, és oda akarják dobni koncnak, elvtársai közül többen is az õ múltbéli felelõsségét firtatják. Ezért aztán szembesítette õket azzal, hogy valamennyi lényeges kérdést együtt hoztak meg. Magyarán õ nem egyszemélyi felelõs. Hárított, tagadott, nem látjuk a bûnbánatnak nyomát sem, ahogyan Vida Ferenc vérbíró is újra elítélte volna Nagy Imrét egy 1990-es interjú szerint, vagy ahogyan a ma is élõ Biszku Béla tagadta le egy kollégámnak nemrég a dokumentumokkal bizonyítható, nyilvánvaló igazságot. És az is mérhetetlenül bosszantotta, hogy a késõ kádári technokratákat nem érdekli az eszme, csak a szolgálati autók és a nyugati utak. Talán ezért is szemelte ki Grósz Károlyt maga helyett.
Visszakanyarodva a perhez, az utolsó szó jogán többen elhatárolódtak Nagy Imrétõl. Hogyan értékelje az utókor az õ szerepüket? Megtörték õket, vagy rájöttek, hogy megtévedtek?
-Az egész eljárás úgy volt fölépítve, hogy beismerõ vallomásokat csikarjanak ki a vádlottakból. A kihallgatások csak részben szóltak arról, hogy ki mikor mit csinált, már ekkor azt sulykolták beléjük, hogy egy baráti találkozó a titkos összeesküvés része volt. Többen hosszú ideig ellenálltak az ideo­logizáló sugalmazásnak, torz értelmezésnek: Gimes, Donáth, Maléter és Nagy Imre olykor szabályos politikai vitákat folytattak a kihallgató tisztjeikkel. 1957 nyarán viszont mindenkivel tudatták, hogy lógni fog, aki nem fogadja el ’56-ot ellenforradalomnak. Nagy Imrére ez nem hatott, de a többiekre hatással volt. Érdemes hozzátenni, hogy Tildyt leszámítva a per minden vádlottja a kommunista eszme- és fogalomkör gyermeke volt. Bizonyos értelemben ugyanazt a nyelvet beszélték, mint a hóhéraik. Ez növelte a kiszolgáltatottságukat, hiszen akkor is foglyai maradtak egy ideológiai keretnek, ha a maguk bûnét jó okkal nem is ismerték el. Az ugyanis többségüktõl nem volt eleve idegen gondolat, hogy a párt megingása utat nyithat egy ellenforradalom elõtt is, noha úgy gondolták, hogy éppen az õ szerepvállalásuk képes ennek majd gátat vetni. Ezért nem volt számukra értelmetlen az a kérdés, hogy a politikai ténykedéseiknek objektíve milyen következményeik lehettek. Mindegyikük felelõsséget érzett a jobb, a kapitalizmuson túli társadalom jövõjéért, ezért érezhették azt, hogy meg kell védeniük nemcsak önmagukat, de valamennyire az álláspontjukat is a vádakkal szemben.
Mi a helyzet Vásárhelyi Miklóssal, aki a késõbbi ellenzék egyik vezéralakja lett?
-Õ valóban tett egy hûségnyilatkozatot. De az egész perbeli viselkedése mást sugallt. Nem beszélt például soha másokról, egyetlen tanútól nem kérdez szinte soha semmit, nem mond semmit, amivel hozzátenne bármit ahhoz, ami már úgyis evidens. Majd felolvas egy nyilatkozatot, hogy meg fog javulni, és a szocializmust fogja építeni. Ha egy rablógyilkos pisztolyt szegez rád, akkor átadod a pénztárcádat. Õ ezt tette, és ezt késõbb sem tagadta.
Kádárék nem azt üzenték a vádlottaknak, hogy aki együttmûködik, azt nem akasztják fel. Donáth vagy Kopácsi egyáltalán nem lehetett benne biztos, hogy élve megússza. És az sem teljesen világos, hogy Gimes Miklóst miért végezték ki mégis. Tudjuk a kivégzésrõl szóló jegyzõkönyv alapján, hogy az õ nevét utólag írták be. A kegyelmi kérvények elutasításakor már ki volt töltve a lap Nagy és Maléter nevére, de hagytak egy kipontozott részt. Ide került Gimes neve utólag.
Nem az ilyen esetek osztják meg a mai napig az ’56-osokat?
-A forradalom történetének több szála van. Nagy Imréék a reformkommunista szálat reprezentálják. De ott vannak a nép egyszerû gyermekei, a „pesti srácok”, akik úgy érzik, a forradalom visszaadja az elorzott életüket és méltóságukat, és ott van a polgári középosztály, amelyet a Rákosi-korszak szintén alaposan megtaposott. Ezeknek a csoportoknak az ’56-élménye kezdettõl más volt, és máshogy alakult az emlékezetük, sõt bizonyos értelemben a sorsuk is a Kádár-korszakban. A rendszerváltás után ezek a különbségek kerültek felszínre. A Nagy Imre-pernek ehhez annyi köze volt, hogy az 1989-es újratemetéssel éppenséggel az egykori reformkommunisták története került óhatatlanul elõtérbe, amirõl sokan úgy érezték, hogy méltánytalan kisajátítása 1956-nak. Fõleg azok, akiknek a sérelmeit a rendszerváltás sem orvosolta. Akiket ’56 után ledarált a rendszer, és börtönben sínylõdtek, vagy évtizedekig csak segédmunkások lehettek, nehezen tudják elfogadni, hogy voltak, akik olcsóbban megúszták.
A magyar emberek nem arról híresek, hogy rajonganak politikai vezetõikért. Lehet összefüggés az ’56-os események és a tekintélyeket elutasító néplélek között? Hiszen évtizedekig az áruló volt a hõs, és a gyilkos az igaz.
-A kivégzett Nagy Imre és kormánya volt az utolsó olyan politikusi grémium Magyarországon, akikrõl a nép azt tudta mondani, hogy ezek a mi embereink, a mi akaratunkból vannak ott, és azt csinálják, amit mi szeretnénk. Ez a kormány élvezte talán utoljára a nép bizalmát. Kádárék megutáltatták velünk a politikusokat, és ez egy mai napig tartó trauma a magyar társadalomban. ’56 hihetetlen eufóriájának vérbe fojtása a mai napig szerepet játszik abban, hogy az emberek hogyan viszonyulnak a politikához és a hatalomhoz. Ezért nincs valódi tekintélye a politikusoknak, ezért nincs igazi közvélemény Magyarországon. Megörököltük a bizalmatlanságot, a tekintélyek, az autoritás elvetését.
Hogyan lett Kádárból a 20. század legnépszerûbb magyar politikusa? Megbocsátottak neki az emberek, elfelejtették, amit tett, vagy csak egyszerûen professzionális volt a piárja?
-Nincs szó megbocsátásról. A ’60-as évek elejére kialakult egy paktum a pártvezetés és a nép között. Kádárék el tudták hitetni az emberekkel, hogy egy csónakban eveznek, mert ami itt zajlik, az már rég nem a kommunizmusról szól, hanem arról, hogy az oroszok miatt nem lehet semmin változtatni. És arra is profin ráérzett, hogy amikor beszûkülnek a perspektívák, és kisszerûvé válik az élet, akkor ennek a látszatát a felsõ vezetésben is fenn kell tartani. Nem elég kisszerûnek lenni, annak is kell látszani. Azt kell sugároznia a nép felé, hogy én is ugyanabban a nehéz helyzetben vagyok, mint ti, csak nekem még felelõsség is nyomja a vállamat. Ezért lett népszerû: közülünk való és foglya az oroszoknak. Végtelen cinizmusa abban mutatkozik meg, hogy személy szerint természetesen mindezt nem így gondolta. Megmaradt masszív és hithû kommunistának, aki körömszakadtáig életben akarta tartani az elnyomó rendszert.