Az anschluss után az antiszemita magyar politikusok az antiszemita német
politikusok kedvében (és széles magyar tömegek kedvében is) akartak járni, és a
képviselõház elé terjesztették a „társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának
hatályosabb biztosításáról” szóló törvényjavaslatot. Önálló magyar lépésrõl volt
szó, 1938-ig a Harmadik Birodalom a zsidókérdésben nem próbált meg nyomást
gyakorolni Magyarországra.
Az Országgyûlést a harmincas években Horthy Miklós kormányzó nyitotta meg
Az antiszemita Teleki Pál elsõ miniszterelnöksége idején az elsõ világháború
utáni Európában elsõként (1920 szeptemberében) Magyarországon hoztak
„zsidótörvényt”. A numerus clausus törvény népfajnak minõsítette a zsidó vallású
magyar állampolgárokat, és országos arányszámuknak megfelelõen a felsõoktatási
intézményekbe felvehetõ hallgatók hat százalékában maximálta számukat. Bethlen
István miniszterelnöksége idején, 1928-ban e törvény antiszemita passzusát
eltörölték, bár e lépés ellen Teleki Pál a felsõházban virtigli antiszemita
beszédben tiltakozott. 1938-ig viszont, még a lelkes fajvédõ, Gömbös Gyula
miniszterelnöksége (1932-1936) idején sem hoztak Magyarországon új,
diszkriminatív törvényt. Ausztria Németországhoz csatolása, az anschluss (1938.
március 12-13.) után a Harmadik Birodalom közvetlen szomszédunk lett.
Darányi Kálmán 1938. március 5-én Gyõrött hirdette meg fegyverkezési és
gazdaságélénkítõ programját, és beszédében miniszterelnökként immáron másodszor
azt is megemlítette, hogy Magyarországon van zsidókérdés, és azt tervszerûen,
törvényes úton rendezni kell. Vitéz Balogh Gábor május 5-én mint a
törvényjavaslat elõadója idézte a képviselõk emlékezetébe, hogy a miniszterelnök
már 1937. április 18-án Szegeden leszögezte: „A zsidókérdésrõl nem lehet
egyszerûen azt mondani, hogy nincs, amikor mindenki tudja, hogy van.” Darányi és
a kormány érvelése meglehetõsen egyszerû volt: túl sok zsidó él Magyarországon,
és a gazdasági és társadalmi életben túlzott befolyásra tettek szert. A
„keresztény társadalmat” tehát az õt megilletõ helyzetbe kell hozni, és ezzel a
zsidóságnak az érdekeit is szolgálni fogják, mert a törvényjavaslat - akarta
magával is elhitetni a kormány - „lényegesen enyhíteni alkalmas az
antiszemitizmust, és ezzel a szélsõséges, türelmetlen mozgalmak terjedését”.
Vitéz Balogh Gábor ugyanakkor a törvényjavaslatot a magyarság „ösztönös
fajvédelmi megmozdulásának” nevezte. Széles történelmi perspektívából áttekintve
a magyarországi és egyetemes zsidókérdés alakulását felidézte, hogy a numerus
clausus törvény vitájában az akkori közoktatásügyi miniszter, Haller István
olyan „lángelmékre” és „tekintélyekre” hivatkozva „igazolta”, hogy a zsidóság
faj, különálló nemzetiség, mint Tacitus, Seneca, Diodorus, Schiller, Kant,
Goethe, Wagner, Liszt, Voltaire, Mária Terézia, Széchenyi és Mohamed.
A törvényjavaslat képviselõházi vitájában a liberális Rassay Károly rámutatott:
a kormány a gazdasági és hitelélet rendjének és az államháztartás egyensúlyának
biztosítására 1931-ben akkor kapott széles körû felhatalmazást, amikor a nagy
gazdasági világválság idején a gazdasági és hitelélet összeomlott, az állami
költségvetés súlyos, 150 millió pengõs deficitet mutatott. Május 4-én tárgyalta
a képviselõház azt a törvényjavaslatot, amely - Rassay megfogalmazásával - „újra
tág felhatalmazásokat” adott a kormánynak a lapengedélyezések terén. „Én azt
hiszem, hogy ha ezen az úton maradunk, akkor a parlament lassankint egy teljesen
üres formasággá lesz, és a kormány rendeleti jogköre lassanként bitorolja
nemcsak a mi törvényhozási jogkörünket, hanem a felsõházét és
Serédi Jusztinián, Ravasz László, Raffay Sándor
A nyilas és más szélsõjobboldali antiszemitákkal versenyt futó, velük nemcsak
együtt zsidózó, hanem õket e téren túlharsogni igyekvõ kormánypropagandisták a
„keresztény nemzeti társadalom” érdekeire hivatkoztak. Ezt Rassay azzal
utasította vissza, hogy ez „az utcának és a csõcseléknek a hangulata”. Egyik
képviselõtársa magabiztos közbeszólása ma, hetven évvel késõbb kissé furcsán
hangzik: „Rendezzünk róla (mármint arról, hányan kívánják a zsidók jogait
csorbítani, vagyonukat elvenni) népszavazást!”
Rassay Károly hosszú, szenvedélyes hangú beszédében többek között arra is
felhívta képviselõtársai figyelmét, hogy ez a törvényjavaslat gazdasági
szempontból kártékony és végzetes morális hatással is lesz: „Eddig az állás és
jövedelem alapja a tehetség, a munka, évek hûséges szolgálata volt; e törvény
szerint az állás és jövedelem alapja a születésadta elõny lesz.” Beszéde végén
keserû lemondással a hangjában jegyezte meg: „Tisztában vagyok azzal, hogy hiába
beszélek, mert ez a ház egy kis csoport terrorja alatt áll.” Egyetlen reménye
maradt csak: „Én bízom a törvényhozás másik faktorában, a felsõházban, bízom
abban, hogy a felsõház ennél a javaslatnál be fogja igazolni létének jogosságát…
Meg vagyok gyõzõdve róla, hogy a pártpolitikától nem feszélyezett felsõházban a
keresztény egyházak fõpapjai nem mehetnek el hallgatagon emellett a javaslat
mellett, amely a vallást és a nemzet iránti hûséget összeférhetetlennek
deklarálja, amely a kereszténység dogmájából kabaréviccet csinál” - mondta
Rassay. Keservesen csalódnia kellett. A magyarországi katolikus egyház feje,
Serédi Jusztinián hercegprímás csak a képviselõház és a felsõház egyesített
bizottságában szólalt fel, néhány óvatos szóval nem a jogegyenlõséggel és a
magyar alkotmányossággal szakító törvényjavaslat lényegét, csak egyetlenegy
pontját bírálva. A törvényjavaslat mindazokat zsidónak minõsítette (vissza),
akik 1919. augusztus 1. után tértek át valamely keresztény/keresztyén vallásra.
A kormány indoklása szerint azért a Tanácsköztársaság bukását tették meg a
zsidósághoz való tartozás kritériumává, mert: „… azok, akik a szerencsétlen
emlékû Károlyi Mihály kormánya és a Tanácsköztársaság idején tértek át valamely
keresztény vallásra, tehát olyan idõben, amikor a zsidósághoz való tartozás
éppenséggel nem jelentett hátrányt - ezzel a magyarság többi rétegeihez való
idomulásuknak a tanújelét adták.”
Teleki Pál
A felsõházban a törvényjavaslat vitájában a történelmi egyházak képviselõi
közül elsõként a világhírû tudós rabbi, az akkor már 85 éves Löw Immánuel
szólalt fel. Szomorú beletörõdéssel állapította meg: ez a törvényjavaslat a
„hitehagyást most az asszimiláció kezdetének” nyilvánítja. A jogegyenlõséget
gyilkolják most meg, de - tette hozzá reménykedve -: „Újból el fog hangzani a
hitet hirdetõ egyház ajakáról az evangéliumi ébresztõ ige: a tálitá kumi! A
leányzó, a jogegyenlõség fel fog támadni halottaiból.” Az evangélikusok
képviselõje, Raffay Sándor szintén igen rövid beszédében, Serédihez hasonlóan
csak az áttérteket próbálta védeni, és javasolta, hogy augusztus 1. helyett
legyen augusztus 31-e az érvényes határnap. A törvényjavaslat mellett a
leghosszabban és leghatásosabban Ravasz László református püspök érvelt. A
zsidókérdést az emberiség több mint kétezer éves komplexumának nevezte. Szerinte
ez a törvényjavaslat az ország békéjét, nyugalmát és biztonságát szolgálja, sõt
még azoknak is a javára fog válni, akik most tiltakoznak ellene. Elfogadva a
kormány szakértõinek érvelését, hogy az egész törvényjavaslat („csak”) 16 ezer
ember egzisztenciáját érinti (magyarán ennyi izraelita vallású vagy zsidónak
minõsített ember fogja állását veszíteni), Ravasz püspök azt emelte ki, hogy a
törvényjavaslat nem érinti az egyházak mûködését. „Az a keresztyén lelkipásztor
tehát, aki talán 1919 után tért át és most egyik keresztyén felekezetnek a lelki
pásztora… ebben a hivatalában holtig megmaradhat…” - jelentette ki magabiztosan.
Hetven év távolából hozzátehetnénk: igen, de ha majd 1944-ben sárga csillagot
kényszerítenek rá, hívei elé hogyan álljon a keresztyén templomban? Kinek
prédikáljon majd az Auschwitz felé robogó marhavagonban?
A továbbiakban Ravasz püspök nagyívû áttekintést adott a magyarországi
zsidókérdés alakulásáról. Meggyõzõdéses rasszista antiszemitaként határozottan
leszögezte, hogy a zsidókérdést nem oldaná meg, sõt nehezebbé tenné, ha az
országban élõ 443 ezer zsidó áttérne a keresztyén vallásra. A zsidóság faj,
„pontosabban fajta”, amelyik a maga faji tulajdonságait különös
következetességgel megtartja, és bárhol is éljenek zsidók a világban
„elszakíthatatlan szálakkal egy õs élettõkéhez, sporangiumhoz van fûzve, abból
táplálkozik, a jeruzsálemi nagy életközponthoz, a zsinagógához” - mondta a
református püspök, aki kirekesztette a zsidókat a magyarságból. Neki senki se
hivatkozzon az 1848-49-es forradalom és szabadságharc zsidó honvédjeire, az elsõ
világháborús zsidó hõsi halottakra. Szerinte egészen egyszerû módszerrel meg
lehet arról gyõzõdni, hogy a zsidó nem magyar: „Üljön csak be egy Nyíregyházára
menõ harmadosztályú kocsiba, amelyben 60-70 hernyósapkás, kaftános zsidó van,
akinek a szájában habzik a jiddis, kérdezze meg magától: ez a magyar, ez Árpád
népe, ez Arany János népe?” A hivatalos jegyzõkönyv szerint Ravasz püspök
szavait a Felsõház „élénk derültséggel és tapssal” honorálta. (Csak zárójelben
jegyezzük meg: Endre László, aki 1944-ben a Sztójay-kormány egyik belügyi
államtitkáraként 437 ezer zsidó deportálását szervezte, a népbíróság elõtt,
1946. január 3-án az utolsó szó jogán elmondott beszédében szó szerint, saját
védelmében idézte Ravasz püspök eme mondatait.) Ravasz a továbbiakban is
elsõsorban a zsidókat bírálta. Szemükre hányta, hogy sokan közülük egyéni
elõnyökért tértek, térnek át, nagyon kevés bûnbánatot gyakorolnak, stb. Beszéde
végén a református fõpap javasolta, hogy próbálják egyenként megnyerni a
zsidókat, hogy küzdjenek velük, a keresztyénekkel együtt a zsidóság, a zsidó
végzet, az emberiség zsidó komplexusa ellen.
A szélsõjobbal kacérkodó Darányi bukása után utóda, a jó gazdasági szakember és
angolbarát hírében álló Imrédy Béla (kis képünkön fent) fogadtatta el a
zsidótörvényt. A képviselõházban egy maroknyi polgári liberális és
szociáldemokrata, valamint egyes nyilasok és magyar nemzetiszocialisták
szavaztak a törvény ellen. Ez utóbbiak már ekkor 5 százalékot vagy numerus
nullust, a zsidók totális kirekesztését, sõt az országból való eltávolításukat
követelték. A kisgazdapárt képviselõi a kormánypárti képviselõkkel együtt
megszavazták azt. A felsõházban csak a demokrata dr. Láng Lajos, Budapest
székesfõváros (izraelita vallású) egyik választott képviselõje szavazott nemmel.
Löw Immánuel el sem ment a szavazásra, Raffay Sándor és Ravasz László,
csendestársukkal, Serédi Jusztiniánnal együtt igennel szavazott. Az 1938. évi XV.
tc., az elsõ zsidótörvény értelmében a sajtókamarában, az ügyvédi, mérnöki,
orvosi kamarában, valamint egyes vállalatok értelmiségi munkaköreiben a zsidók
aránya nem haladhatja meg a 20 százalékot.
Nem telt el még egy év sem, az Imrédy-kormány már be is nyújtotta a második
zsidótörvényt. Az antiszemita uszításnak immáron senki és semmi sem állhatott az
útjába. Az ekkor már csaknem egy éve börtönben ülõ Szálasi Ferenc alvezére,
Hubay Kálmán a képviselõházban jogosan vetette fel: ha törvényerõre emelkedik az
első zsidótörvény, mindazokat: „akiket felekezet elleni izgatás jogcímén a
királyi bíróságok az utóbbi esztendõk során elítéltek” (vagyis a nyilas és más
„zsidózókat”) részesítsék amnesztiában, mert „nem lehet senkit sem büntetni
azért, mert egy évvel vagy másfél évvel hamarább jött rá azokra az igazságokra,
amelyekre a magyar kormány egy évvel vagy másfél évvel késõbb…”
Az első zsidótörvénnyel Magyarország csatlakozott azokhoz az európai országokhoz
(náci Németország és Románia), amelyek az állami politika szintjére emelték az
antiszemitizmust. Kéthly Anna, aki a Szociáldemokrata Párt nevében bírálta a
törvényjavaslatot, Cassandraként figyelmeztette képviselõtársait: „…jön majd a
licitálás, mint ahogy voltak is, akik a 20 százalék helyett az 5 százalékot
kívánták, majd a végleges kiirtást a gazdasági életbõl, sõt egészen a fizikai
lét elpusztításáig mentek el.” (A szerző történész)