Vissza a tartalomjegyzékhez

Karsai László
Fajvédők és csendestársak
70 éve fogadták el az első zsidótörvényt

Az anschluss után az antiszemita magyar politikusok az antiszemita német politikusok kedvében (és széles magyar tömegek kedvében is) akartak járni, és a képviselõház elé terjesztették a „társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” szóló törvényjavaslatot. Önálló magyar lépésrõl volt szó, 1938-ig a Harmadik Birodalom a zsidókérdésben nem próbált meg nyomást gyakorolni Magyarországra.


Az Országgyûlést a harmincas években Horthy Miklós kormányzó nyitotta meg

Az antiszemita Teleki Pál elsõ miniszterelnöksége idején az elsõ világháború utáni Európában elsõként (1920 szeptemberében) Magyarországon hoztak „zsidótörvényt”. A numerus clausus törvény népfajnak minõsítette a zsidó vallású magyar állampolgárokat, és országos arányszámuknak megfelelõen a felsõoktatási intézményekbe felvehetõ hallgatók hat százalékában maximálta számukat. Bethlen István miniszterelnöksége idején, 1928-ban e törvény antiszemita passzusát eltörölték, bár e lépés ellen Teleki Pál a felsõházban virtigli antiszemita beszédben tiltakozott. 1938-ig viszont, még a lelkes fajvédõ, Gömbös Gyula miniszterelnöksége (1932-1936) idején sem hoztak Magyarországon új, diszkriminatív törvényt. Ausztria Német­országhoz csatolása, az anschluss (1938. március 12-13.) után a Harmadik Birodalom közvetlen szomszédunk lett.

Darányi Kálmán 1938. március 5-én Gyõrött hirdette meg fegyverkezési és gazdaságélénkítõ programját, és beszédében miniszterelnökként immáron másodszor azt is megemlítette, hogy Magyarországon van zsidókérdés, és azt tervszerûen, törvényes úton rendezni kell. Vitéz Balogh Gábor május 5-én mint a törvényjavaslat elõadója idézte a képviselõk emlékezetébe, hogy a miniszterelnök már 1937. április 18-án Szegeden leszögezte: „A zsidókérdésrõl nem lehet egyszerûen azt mondani, hogy nincs, amikor mindenki tudja, hogy van.” Darányi és a kormány érvelése meglehetõsen egyszerû volt: túl sok zsidó él Magyarországon, és a gazdasági és társadalmi életben túlzott befolyásra tettek szert. A „keresztény társadalmat” tehát az õt megilletõ helyzetbe kell hozni, és ezzel a zsidóságnak az érdekeit is szolgálni fogják, mert a törvényjavaslat - akarta magával is elhitetni a kormány - „lényegesen enyhíteni alkalmas az antiszemitizmust, és ezzel a szélsõséges, türelmetlen mozgalmak terjedését”. Vitéz Balogh Gábor ugyanakkor a törvényjavaslatot a magyarság „ösztönös fajvédelmi megmozdulásának” nevezte. Széles történelmi perspektívából áttekintve a magyarországi és egyetemes zsidókérdés alakulását felidézte, hogy a numerus clausus törvény vitájában az akkori közoktatásügyi miniszter, Haller István olyan „lángelmékre” és „tekintélyekre” hivatkozva „igazolta”, hogy a zsidóság faj, különálló nemzetiség, mint Tacitus, Seneca, Diodorus, Schiller, Kant, Goethe, Wagner, Liszt, Voltaire, Mária Terézia, Széchenyi és Mohamed.
A törvényjavaslat képviselõházi vitájában a liberális Rassay Károly rámutatott: a kormány a gazdasági és hitelélet rendjének és az államháztartás egyensúlyának biztosítására 1931-ben akkor kapott széles körû felhatalmazást, amikor a nagy gazdasági világválság idején a gazdasági és hitelélet összeomlott, az állami költségvetés súlyos, 150 millió pengõs deficitet mutatott. Május 4-én tárgyalta a képviselõház azt a törvényjavaslatot, amely - Rassay megfogalmazásával - „újra tág felhatalmazásokat” adott a kormánynak a lapengedélyezések terén. „Én azt hiszem, hogy ha ezen az úton maradunk, akkor a parlament lassankint egy teljesen üres formasággá lesz, és a kormány rendeleti jogköre lassanként bitorolja nemcsak a mi törvényhozási jogkörünket, hanem a felsõházét és
Serédi Jusztinián, Ravasz László, Raffay Sándor

A nyilas és más szélsõjobboldali antiszemitákkal versenyt futó, velük nemcsak együtt zsidózó, hanem õket e téren túlharsogni igyekvõ kormánypropagandisták a „keresztény nemzeti társadalom” érdekeire hivatkoztak. Ezt Rassay azzal utasította vissza, hogy ez „az utcának és a csõcseléknek a hangulata”. Egyik képviselõtársa magabiztos közbeszólása ma, hetven évvel késõbb kissé furcsán hangzik: „Rendezzünk róla (mármint arról, hányan kívánják a zsidók jogait csorbítani, vagyonukat elvenni) népszavazást!”
Rassay Károly hosszú, szenvedélyes hangú beszédében többek között arra is felhívta képviselõtársai figyelmét, hogy ez a törvényjavaslat gazdasági szempontból kártékony és végzetes morális hatással is lesz: „Eddig az állás és jövedelem alapja a tehetség, a munka, évek hûséges szolgálata volt; e törvény szerint az állás és jövedelem alapja a születésadta elõny lesz.” Beszéde végén keserû lemondással a hangjában jegyezte meg: „Tisztában vagyok azzal, hogy hiába beszélek, mert ez a ház egy kis csoport terrorja alatt áll.” Egyetlen reménye maradt csak: „Én bízom a törvényhozás másik faktorában, a felsõházban, bízom abban, hogy a felsõház ennél a javaslatnál be fogja igazolni létének jogosságát… Meg vagyok gyõzõdve róla, hogy a pártpolitikától nem feszélyezett felsõházban a keresztény egyházak fõpapjai nem mehetnek el hallgatagon emellett a javaslat mellett, amely a vallást és a nemzet iránti hûséget összeférhetetlennek deklarálja, amely a kereszténység dogmájából kabaréviccet csinál” - mondta Rassay. Keservesen csalódnia kellett. A magyarországi katolikus egyház feje, Serédi Jusztinián hercegprímás csak a képviselõház és a felsõház egyesített bizottságában szólalt fel, néhány óvatos szóval nem a jogegyenlõséggel és a magyar alkotmányossággal szakító törvényjavaslat lényegét, csak egyetlenegy pontját bírálva. A törvényjavaslat mindazokat zsidónak minõsítette (vissza), akik 1919. augusztus 1. után tértek át valamely keresztény/keresztyén vallásra. A kormány indoklása szerint azért a Tanácsköztársaság bukását tették meg a zsidósághoz való tartozás kritériumává, mert: „… azok, akik a szerencsétlen emlékû Károlyi Mihály kormánya és a Tanácsköztársaság idején tértek át valamely keresztény vallásra, tehát olyan idõben, amikor a zsidósághoz való tartozás éppenséggel nem jelentett hátrányt - ezzel a magyarság többi rétegeihez való idomulásuknak a tanújelét adták.”


Teleki Pál

A felsõházban a törvényjavaslat vitájában a történelmi egyházak képviselõi közül elsõként a világhírû tudós rabbi, az akkor már 85 éves Löw Immánuel szólalt fel. Szomorú beletörõdéssel állapította meg: ez a törvényjavaslat a „hitehagyást most az asszimiláció kezdetének” nyilvánítja. A jogegyenlõséget gyilkolják most meg, de - tette hozzá reménykedve -: „Újból el fog hangzani a hitet hirdetõ egyház ajakáról az evangéliumi ébresztõ ige: a tálitá kumi! A leányzó, a jogegyenlõség fel fog támadni halottaiból.” Az evangélikusok képviselõje, Raffay Sándor szintén igen rövid beszédében, Serédihez hasonlóan csak az áttérteket próbálta védeni, és javasolta, hogy augusztus 1. helyett legyen augusztus 31-e az érvényes határnap. A törvényjavaslat mellett a leghosszabban és leghatásosabban Ravasz László református püspök érvelt. A zsidókérdést az emberiség több mint kétezer éves komplexumának nevezte. Szerinte ez a törvényjavaslat az ország békéjét, nyugalmát és biztonságát szolgálja, sõt még azoknak is a javára fog válni, akik most tiltakoznak ellene. Elfogadva a kormány szakértõinek érvelését, hogy az egész törvényjavaslat („csak”) 16  ezer ember egzisztenciáját érinti (magyarán ennyi izraelita vallású vagy zsidónak minõsített ember fogja állását veszíteni), Ravasz püspök azt emelte ki, hogy a törvényjavaslat nem érinti az egyházak mûködését. „Az a keresztyén lelkipásztor tehát, aki talán 1919 után tért át és most egyik keresztyén felekezetnek a lelki pásztora… ebben a hivatalában holtig megmaradhat…” - jelentette ki magabiztosan. Hetven év távolából hozzátehetnénk: igen, de ha majd 1944-ben sárga csillagot kényszerítenek rá, hívei elé hogyan álljon a keresztyén templomban? Kinek prédikáljon majd az Auschwitz felé robogó marhavagonban?
A továbbiakban Ravasz püspök nagyívû áttekintést adott a magyarországi zsidókérdés alakulásáról. Meg­gyõzõ­déses rasszista antiszemitaként határozottan leszögezte, hogy a zsidókérdést nem oldaná meg, sõt nehezebbé tenné, ha az országban élõ 443  ezer zsidó áttérne a keresztyén vallásra. A zsidóság faj, „pontosabban fajta”, amelyik a maga faji tulajdonságait különös következetességgel megtartja, és bárhol is éljenek zsidók a világban „elszakíthatatlan szálakkal egy õs élettõkéhez, sporangiumhoz van fûzve, abból táplálkozik, a jeruzsálemi nagy életközponthoz, a zsinagógához” - mondta a református püspök, aki kirekesztette a zsidókat a magyarságból. Neki senki se hivatkozzon az 1848-49-es forradalom és szabadságharc zsidó honvédjeire, az elsõ világháborús zsidó hõsi halottakra. Szerinte egészen egyszerû módszerrel meg lehet arról gyõzõdni, hogy a zsidó nem magyar: „Üljön csak be egy Nyíregyházára menõ harmadosztályú kocsiba, amelyben 60-70 hernyósapkás, kaftános zsidó van, akinek a szájában habzik a jiddis, kérdezze meg magától: ez a magyar, ez Árpád népe, ez Arany János népe?” A hivatalos jegyzõkönyv szerint Ravasz püspök szavait a Felsõház „élénk derültséggel és tapssal” honorálta. (Csak zárójelben jegyezzük meg: Endre László, aki 1944-ben a Sztójay-kormány egyik belügyi államtitkáraként 437 ezer zsidó deportálását szervezte, a népbíróság elõtt, 1946. január 3-án az utolsó szó jogán elmondott beszédében szó szerint, saját védelmében idézte Ravasz püspök eme mondatait.) Ravasz a továbbiakban is elsõsorban a zsidókat bírálta. Szemükre hányta, hogy sokan közülük egyéni elõnyökért tértek, térnek át, nagyon kevés bûnbánatot gyakorolnak, stb. Beszéde végén a református fõpap javasolta, hogy próbálják egyenként megnyerni a zsidókat, hogy küzdjenek velük, a keresztyénekkel együtt a zsidóság, a zsidó végzet, az emberiség zsidó komplexusa ellen.
A szélsõjobbal kacérkodó Darányi bukása után utóda, a jó gazdasági szakember és angolbarát hírében álló Imrédy Béla (kis képünkön fent) fogadtatta el a zsidótörvényt. A képviselõházban egy maroknyi polgári liberális és szociáldemokrata, valamint egyes nyilasok és magyar nemzetiszocialisták szavaztak a törvény ellen. Ez utóbbiak már ekkor 5 százalékot vagy numerus nullust, a zsidók totális kirekesztését, sõt az országból való eltávolításukat követelték. A kisgazdapárt képviselõi a kormánypárti képviselõkkel együtt megszavazták azt. A felsõházban csak a demokrata dr. Láng Lajos, Budapest székesfõváros (izraelita vallású) egyik választott képviselõje szavazott nemmel. Löw Immánuel el sem ment a szavazásra, Raffay Sándor és Ravasz László, csendestársukkal, Serédi Jusztiniánnal együtt igennel szavazott. Az 1938. évi XV. tc., az elsõ zsidótörvény értelmében a sajtókamarában, az ügyvédi, mérnöki, orvosi kamarában, valamint egyes vállalatok értelmiségi munkaköreiben a zsidók aránya nem haladhatja meg a 20 százalékot.
Nem telt el még egy év sem, az Imrédy-kormány már be is nyújtotta a második zsidótörvényt. Az antiszemita uszításnak immáron senki és semmi sem állhatott az útjába. Az ekkor már csaknem egy éve börtönben ülõ Szálasi Ferenc alvezére, Hubay Kálmán a képviselõházban jogosan vetette fel: ha törvényerõre emelkedik az első zsidótörvény, mindazokat: „akiket felekezet elleni izgatás jogcímén a királyi bíróságok az utóbbi esztendõk során elítéltek” (vagyis a nyilas és más „zsidózókat”) részesítsék amnesztiában, mert „nem lehet senkit sem büntetni azért, mert egy évvel vagy másfél évvel hamarább jött rá azokra az igazságokra, amelyekre a magyar kormány egy évvel vagy másfél évvel késõbb…”
Az első zsidótörvénnyel Magyarország csatlakozott azokhoz az európai országokhoz (náci Németország és Románia), amelyek az állami politika szintjére emelték az antiszemitizmust. Kéthly Anna, aki a Szociáldemokrata Párt nevében bírálta a törvényjavaslatot, Cassandraként figyelmeztette képviselõtársait: „…jön majd a licitálás, mint ahogy voltak is, akik a 20 százalék helyett az 5 százalékot kívánták, majd a végleges kiirtást a gazdasági életbõl, sõt egészen a fizikai lét elpusztításáig mentek el.” (A szerző történész)