1973 tavasza, egy átlagos nap a Szovjetunió Vízum és Engedélyhivatalának (OVIR)
moszkvai központjában. A tisztviselõk irathalmokkal körülvéve buzgón pecsételik
le a kiutazási kérvényeket a „kérelmük elutasítva”megjelöléssel, majd ezeket
újabb kupacokba rendezve postázzák folyton reménykedõ családoknak. Néhányat
félretesznek, ezek kérvényezõinél hamarosan megjelenik a KGB letartóztatási vagy
enyhébb esetben még csak házkutatási paranccsal, hogy az emigrálni akaró
„hazaárulókat” örökre eltüntessék valahol a messzi Szibériában. A sok száz
kérvény egyikének fejlécén az Anatolij Boriszovics Scsaranszkij név állt.
Natan Scsaranszkij feleségével a repülõtéren a szabadulás napján
Fotó: Reuters
A név tulajdonosa egyszerû zsidó átlagemberként 1948-ban született
Ukrajnában. Nagyapja rabbi, míg szülei vakbuzgó kommunista párttagok voltak. Ez
a kettõsség nem volt meglepõ az akkori szovjet zsidó társadalomban. Marx tanai
beleivódtak a vallástól mindinkább elforduló emberek gondolkozásmódjába, akik
kétezer évnyi szenvedésük megoldását látták a kommunista eszmékben. A következõ
generáció viszont mindinkább kiábrándult a rendszerbõl, látva a zsarnokságot és
azt, hogy az antiszemitizmus talán még inkább szerves része a Szovjetuniónak,
mint a cári idõknek. Izrael megalakulásával új korszak reménye bontakozott ki a
zsidó hazára vágyó fiatalok körében.
Scsaranszkij esetében sem volt másképp, aki jövendõ hazájával egyidõben látta
meg a napvilágot. Sikeres matematikusként dolgozott Moszkvában, és kiváló
sakkozó hírében állt. Nagy esélye volt, hogy szép karriert fut majd be a
pártban. Miközben környezete irigyelte, õ egyre inkább megundorodott attól a
rendszertõl, amelyben élt.
Scsaranszkij más zsidókkal együtt dermedten figyelte az 1967-es izraeli-arab
háborút, amikor az orosz propaganda nap mint nap hosszasan taglalta, miként
pusztítja el az öt szövetséges arab hadsereg a „náci kollaboráns, népirtó”
Izraelt. Majd hirtelen minden elhallgatott. Scsaranszkij különbözõ forrásokból
hamarosan megtudta, hogy az aprócska zsidó állam váratlan gyõzelmet aratott. Az
orosz ellenzéki zsidóság lelkesen fogadta a hírt. Úgy érezték, megtalálták a
célt, amelyért érdemes küzdeni: a kivándorlásért az új zsidó hazába. Így lett a
kommunista üdvöskébõl is mindenre elszánt cionista.
Scsaranszkij 1973-ban döntött véglegesen, amikor beadta a kiutazási kérelmét.
Csatlakozott az illegalitásban mûködõ ellenzékhez és a késõbbi Nobel-békedíjas
világhírû orosz atomtudós, Andrej Szaharov angol tolmácsaként emberjogi
aktivista lett. Barátaival megalapította a Refjuznyik elnevezésû polgári
engedetlenségi mozgalmat, és annak szóvivõje lett. Célkitûzésük az volt, hogy
minél több zsidó megkaphassa a kivándorlási engedélyt Izraelbe és elérjék a
szabad emigrálás jogát. Az emberi jogok megsértését bizonyító dokumentumokat
juttattak el az Egyesült Államokba. A nyugati közvélemény felháborodása és a
nemzetközi nyomás végül sikerre vezetett: több mint harmincezer szovjet zsidó
emigrálhatott Izraelbe.
Idõközben megérkezett a hivatalos válasz Scsaranszkij kiutazási kérelmére is, a
várakozásoknak megfelelõen egy nagy vörös elutasító pecséttel. Beindult a KGB
megtorló apparátusa: kirúgták a munkahelyérõl, az újságok és a munkatársai is
nap mint nap szidalmazták a továbbra is aktívan tevékenykedõ Scsaranszkijt.
Amikor azonban Nixon amerikai elnök a Szovjetunióval kötött hadászati
megállapodás érdekében megszakította a kapcsolatát a zsidó ellenzéki
csoportokkal, a KGB kapott az alkalmon és megkezdte a tömeges letartóztatásokat.
A KGB-ügynökök napok alatt csendben elhurcolták a Refjuznyik mozgalom vezetõit.
A játszma úgy tûnt, hogy véget ért. A nyugati világ hallgatott.
Scsaranszkij ennek ellenére egészen 1977-ig szabadlábon volt. Felesége, Avital
ekkor váratlanul megkapta a kiutazási engedélyt. Elõször nem akarta elfogadni,
de Scsaranszkij kényszerítette, hogy szálljon föl a repülõre, mondván legalább
az egyiküknek ki kell jutnia Izraelbe. Azt ígérte, hamarosan majd találkoznak
Jeruzsálemben. A „hamarosan” végül közel tíz évet jelentett.
Néhány nappal felesége elutazását követõen a KGB letartóztatta Scsaranszkijt. A
hírhedt Lefortovo nevû börtönbe hurcolták, ahol egy alacsony, szûk magánzárkába
zárták. Mindenét elvették, meztelenre vetkõztették, megverték, megalázták. (A
„KGB-kezeléssel” a foglyokat minél jobban meg akarták alázni, hogy elveszítsék
minden önbecsülésüket és lelkierejüket, így a tárgyaláson már ne tudjanak
kiállni az igazuk mellett, hanem közönyösen, kábultan magukra vállalják a koholt
vádakat.)
Scsaranszkij összesen tizenhat hónapot töltött a Lefortovo börtönben. Bár az
orosz titkosszolgálat minden eszközzel igyekezett megtörni, Scsaranszkij
tiltakozásul éhségsztrájkokat kezdett, a másfél év alatt összesen több mint
kétszáz napon át nem volt hajlandó enni. A KGB végül engedett, hiszen nem
akarták, hogy foglyuk a tárgyalás elõtt éhen haljon. Scsaranszkij emlékirataiban
felidézi, hogy egy mondat lebegett elõtte: „Semmi, amit mások tesznek, nem tud
megalázni, egyedül csak én tudom megalázni önmagam.”
Elérkezett 1978. július 14-e, a tárgyalás napja. A vádak: hazaárulás és az
Egyesült Államok javára való kémkedés. Scsaranszkij azzal kezdte beszédét, hogy
elõször nem a teremben levõkhöz, hanem népéhez és feleségéhez akar szólni. „A
kihallgatásom alatt a fõnyomozó azzal fenyegetett, hogy a kivégzõosztag elé
juttathat, ha ellenállok. Ha viszont együttmûködök a zsidó kivándorlási mozgalom
megsemmisítésében, teljes szabadságot kaphatok és hamarosan viszontláthatom a
feleségemet is. Öt éve kérvényeztem a kivándorlási engedélyt Izraelbe. Most
messzebb vagyok, mint valaha ettõl az álmomtól. Bánkódnom kéne, de boldog
vagyok. Boldog vagyok, hogy tisztességesen éltem, békében a lelkiismeretemmel és
nem árultam el a lelkemet még a halálos fenyegetések alatt sem. Boldog vagyok,
hogy együtt dolgozhattam olyan tiszteletreméltó, bátor, elszánt emberekkel, mint
Andrej Szaharov, Jurij Orlov és Alekszander Ginzburg… Több, mint kétezer éve a
zsidó emberek - az én népem - szétszórattak. De bárhova kerültek is, minden
évben elismételték: »Jövõre Jeruzsálemben!«. Most, mikor távolabb vagyok, mint
valaha a népemtõl és feleségemtõl, hozzájuk fordulok, és azt mondom nekik: »Jövõre
Jeruzsálemben!«. Magukkal pedig, akik azzal lettek megbízva, hogy megerõsítsék
az elõre megírt ítéletet: Nincs semmi beszélni valóm!”
Scsaranszkijt a bíróság tizenhárom év munkatáborra ítélte.
Perm-35
Hamarosan már vonaton ült és robogott a szibériai Perm-35-ös munkatábor felé.
A KGB-ügynökök, akik dühösek voltak, hogy nem sikerült megtörniük zsidó
foglyukat, most kettõzött erõvel vetették rá magukat Scsaranszkijra, aki az idõ
többségében büntetõcellában volt. A fûtés nélküli aprócska helyiségben csak egy
kis sámli állt, ahol a KGB gyakorta meglátogatta a foglyot egy kis „nevelõ
célzatú elbeszélgetésre”. Scsaranszkij összesen négyszáz napot töltött ilyen
körülmények között. Mint korábban, most is a leghatékonyabb fegyverével, a
korlátlan idejû éhségsztrájkkal harcolt fogvatartóival.
Egy alkalommal azért hirdetett éhségsztrájkot, mivel nem engedték meg neki, hogy
a hanuka alkalmából imádkozzon egy saját maga fabrikált gyertya mellett. „Ez itt
munkatábor és nem zsinagóga” - mondták neki, és különben is, „tilos az állam
tulajdonát ilyen babonaságra használni”. Amikor Scsaranszkij éhségsztrájkba
kezdett, kiküldtek a táborba egy KGB-tisztet, hogy bírja jobb belátásra a
foglyot. A tiszt a vallatószobában megkérdezte a foglyot, hogy mikor lenne
hajlandó beszüntetni a sztrájkot.
- Nézze, ma van a hanuka utolsó napja. Ha megengedi, hogy egy menóra mellett
elmondhassam a záróimát, akkor újra hajlandó vagyok enni.
- Már mondtam, ez nem lehetséges. A szabályzat ezt egyértelmûen kiköti.
- De ha az ön jelenlétében mondom el, akkor, ha jól tudom, nincs probléma? - A
tiszt mélyen hallgatott. - Csupán annyit kell tennie, hogy mikor az ima végére
érek, azt mondja, hogy „ámen” és én abbahagyom a sztrájkot.
A tiszt végül elfogadta az ajánlatot. Scsaranszkij így elmondhatta az imáját,
majd a végén még héberül hozzáfûzte: „És jöjjön el a nap, amikor minden
ellenségünk, akik ma a pusztulásunkat tervezik, elénk állhassanak, meghallják az
imáinkat és azt mondják, hogy ámen.”
- Ámen - hagyta helyben a számára ismeretlen szavakat a KGB-tiszt.
A folyamatos ellenállás azonban mindinkább kimerítette Scsaranszkij szervezetét,
a kíméletlen bánásmód, a brutális hideg megtette a hatását. A KGB nagy ellenfele
egyre közelebb került az összeomláshoz. Ekkor jutott eszébe, hogy letartóztatása
elõtt a felesége egy csomagot küldött neki Izraelbõl. Három évbe telt, míg
sikerült rávennie a hatóságokat, hogy átadják neki a küldeményt. Amikor
kibontotta, egy kis héber zsoltároskönyvet talált benne. Mivel az írott héberrel
igencsak hadilábon ált, több napos tanulmányozás után sikerült végre megértenie
az elsõ versrészletet a 23. zsoltárból.
„Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól
(eredetiben: semmi gonosztól nem félek), mert te velem vagy” - olvasta.
Visszaemlékezésében Scsaranszkij leírta, hogy miután megértette a vers értelmét,
elgondolkozott. Dávid, aki hozzá hasonlóan a halál árnyékának völgyébe került,
mégis azt mondja: „semmi gonosztól nem fél”, mert „te velem vagy”.
Ez a néhány pillanat fölrázta Scsaranszkijt, aki újult erõvel dacolt a KGB-vel.
Sikerrel: visszaküldték a többi politikai fogoly közé a munkatáborba.
Közben felesége nyugaton minden követ megmozgatott férje kiszabadulásáért.
Diplomatától diplomatáig járt, és sorra írta leveleit a különbözõ követségeknek.
A KGB elõször úgy gondolta, hogy ha eltüntetik Scsaranszkijt, akkor majd szép
lassan elfeledkeznek róla. De pont fordítva történt: a különbözõ emberjogi
csoportok és politikusok egyre nagyobb számban álltak ki Scsaranszkij ügye
mellett. Nyugaton emberjogi hõst faragtak a Gulágon raboskodó fogolyból, és
egyre többen követelték elengedését. A KGB döbbenten konstatálta, hogy nagyobb
gondot okoz nekik így fogságban, mint amikor még szabadlábon volt.
Újabb hat év telt el, és így Scsaranszkij már a kilencedik éve volt a PERM-35-ös
munkatáborban. A külvilági hírektõl hermetikusan elzárva mit sem tudott a
kiszabadítására szervezõdõ politikai mozgalmakról. Egyetlen menedékvára a
zsoltároskönyve, valamint a Gulág könyvtára volt.
A pokoltól a paradicsomig
A Scsaranszkij kiszabadítását követelõ amerikai diplomáciai nyomás, valamint
a közvélemény kiállása egészen 1986-ig süket fülekre talált a szovjet vezetõk
körében. Ebben az évben viszont egy nagyszabású fogolycserére került sor a két
ország között. Az Egyesült Államok két szovjet kémet, Karl Koechert és feleségét
ajánlotta föl Scsaranszkijért cserébe. Az orosz fél némi gondolkozás után ráállt
az alkura. Moszkvából kiadták az ukázt: hozzák vissza Szibériából a tizedik éve
raboskodó foglyot.
1986. február 11-én KGB-tisztek rontottak be Scsaranszkij cellájába. Tömören
utasították, hogy öltözzön fel és kövesse õket. Scsaranszkij megdermedt, jól
tudta mit jelent ez: vagy a kivégzõosztag elé viszik, vagy a szabadság vár rá.
Kivezették a táborból. Egy orosz személyszállító repülõgép várt rá a Gulág
aprócska kifutóján.
Miközben a géphez kísérték, Scsaranszkijnak eszébe jutott, hogy a cellában
hagyta a feleségétõl kapott zsoltároskönyvet. Kijelentette, hogyha nem hozzák
oda, akkor nem hajlandó felszállni a repülõre. A tiszt arca elvörösödött, de
mivel felsõbb utasítást kapott, hogy épségben szállítsa le a foglyot, dühösen
elküldött valakit a könyvért.
Miután megkapta az egyetlen megmaradt személyes tulajdonát, ellenállás nélkül
beszállt a gépbe, amely hamarosan már repült is Nyugat felé. Síri csendben
teltek az órák, aztán a gép egyszer csak ereszkedni kezdett, majd landolt a
betonon. A tisztek megragadták Scsaranszkijt, aki miután elhagyta a repülõt,
döbbenten ismerte föl, hogy több mint ötezer kilométer megtétele után Berlinbe
került. Gyorsan betuszkolták egy elsötétített kocsiba és meg sem álltak vele
egészen a Glienicke-hídig, a Nyugat és Kelet-Berlin közötti egyik átkelõhelyig.
Miután Scsaranszkij kiszállt, a híd másik oldalán egy ugyanolyan fekete kocsit
látott legalább egy tucat amerikai egyenruhás tiszttel körülvéve. A KGB-tiszt
felszólította, hogy induljon el egyenesen elõre és ne nézzen hátra. Scsaranszkij
ehelyett - a KGB-vel szembeni utolsó lázadásaként - cikk-cakk vonalban ment át a
rá várakozó amerikai tisztekhez. Ugyanakkor a két szovjet kém is átment a hídon.
Scsaranszkij életében elõször elhagyta a Szovjetuniót és szabad emberré vált.
A másik oldalon az izraeli nagykövet várta, aki a kezébe nyomott egy útlevelet
majd a repülõtérre hajtatott vele. Délután már úton is volt Izraelbe.
Scsaranszkij ámultan figyelte az események alakulását: reggel még rabként ébred
valahol Szibéria közepén egy újabb kínkeserves napra várva, de estére már úton
van évtizedek óta várt álmai megvalósulása felé.
A gép késõ este landolt a Ben Gurion repülõtéren. Ezrek vártak rá, köztük Simon
Peresz akkori izraeli miniszterelnök és természetesen felesége, Avital. Hõsként
köszöntötték, Scsaranszkij pedig még a repülõtérrõl felhívta Reagan elnököt,
hogy megköszönje a segítségét a szabadulásához. „Megérkeztem a pokolból a
paradicsomba” - így emlékszik vissza erre a pillanatra huszonkét év távlatából
is.
Avitallal együtt az elsõ dolga volt, hogy elmenjenek Jeruzsálembe, ahogyan azt a
bírósági tárgyaláson megígérte a feleségének. Ahogy az arany várost nézték,
fanyarul megjegyezte: „elnézést a késésért”.
Sok politikust lehetne felsorolni, akik pályájuk során börtönbe kerültek, de
kevesen vannak, akik elõször börtönben ültek és csak utána lettek politikusok.
Natan Scsaranszkij ilyen ember volt: tíz év szibériai fogság és brutális
bánásmód ellenére az Izraelbe érkezését követõ második évben már az izraeli
cionista fórum elnöke. Ez a szervezet a Szovjetunióból disszidált zsidók
csoportja volt, tevékenységüknek is köszönhetõ többek közt, hogy 1995-ig több
mint hétszázezer orosz zsidó bevándorló érkezett Izraelbe.
Több, Szovjetunióból emigrált zsidóval együtt pártot alapított, hogy támogassa
az orosz ajkú bevándorlók letelepedését. A Jiszrael BeAlija az 1996-os
választásokon hét helyet szerzett a knesszetben. Scsaranszkij több miniszteri
posztot is betöltött, a Netanjahu-kormányban ipari, majd belügyminiszter, 2003
és 2005 között a második Saron-kormányban pedig miniszterelnök-helyettes és
Jeruzsálem, valamint a diszpóra ügyeiért felelõs miniszter lett.
2005. májusában a gázai kivonulás elleni tiltakozásul lemondott. Azóta otthagyta
a politikai pályát, de állítása szerint, ha lenne olyan kormány, ahol nem
kellene egy év után lemondania, újra vállalna politikai szerepet.
Natan Scsaranszkij Bush elnökkel 2006-ban
A TIME magazin 2005-ben a világ 100 legnagyobb hatású személyisége közé
választotta, George Bush amerikai elnök 2006-ban átadta neki az Elnöki
Szabadságérmet, amelyet rajta kívül csupán három nem amerikai személy kapott
eddig meg: Nelson Mandela, II. János Pál valamint Teréz anya. Önéletrajzi könyve
„Semmi gonosztól ne félj” (Fear No Evil) címmel jelent meg, a
demokráciáról írt mûvei pedig a neokonzervatív irányzat alapműveivé váltak.
(Az életrajzot összeállította Morvay Bátor)
A Natan Scsaranszkijjal Jeruzsálemben készült interjút jövő heti
számunkban olvashatják.