Vissza a tartalomjegyzékhez

Hetek-összeállítás
Kádár János gonoszsága
Hogyan gyilkoltatták meg Nagy Imrét?

A történészek szerint a vérben és gyilkosságban fogant Kádár-rezsim történetének megkerülhetetlen forrása az a hanganyag, amelyet a héten játszottak le a Nyílt Társadalom Intézet galériájában. A hatás egyébként drámai, a tankönyvízû feldolgozások helyett a hallgató átéli, hogy intelligens, hús-vér embereket gyilkoltattak meg Kádár János és társai.


Fotó: Vörös Szilárd

Az 52 órás felvétel a Legfelsõbb Bíróságtól 1990-ben a Magyar Országos Levéltárba került, ahol ma is megtalálható. A rögzített anyag meglepõen jó minõségû, egy-egy néhány másodperces részlettõl eltekintve folyamatosan követhetõ, érthetõ.
Az eredeti felvételeket a Magyar Országos Levéltár megrendelésére az elmúlt év folyamán az Országos Széchényi Könyvtár közremûködésével digitalizálták. A levéltár hozzájárult ahhoz, hogy a digitalizált hanganyagot egyszeri alkalommal, a per évfordulóján lejátszhassák az OSA (Nyílt Társadalom Intézet) Archívum Centrális Galériájában rendezendõ megemlékezés keretében. Ehhez az intézmény megkapta az összes egykori áldozat ma élõ hozzátartozóinak a hozzájárulását.
Az eredeti elgondolás szerint a perben rögzített hang- és képanyagokat a Kádár-rezsim a maga propagandacéljaira is fel kívánta használni. Szalai József ügyész vádbeszéde ezért rendkívül teátrális volt, látszott, illetve hallatszott, hogy a kamerának „játszik”. Beszédének a tartalma egyben a Kádár-rezsim hazug, ellenforradalmat kiáltó ideológiájának az esszenciája volt - fordulatai történészek szerint egészen Berecz Jánosig hatottak. Szalai József, aki egyébként egykoron kispapnak készült, a Legfelsõbb Bíróság elnöke lett.
A pernek két szakasza volt. 1958 februárjában tartottak két tárgyalási napot, ami után felfüggesztették a pert. Az ügyész szerint több felkelés nyomozati anyaga nem készült el, de történészek szerint a felsõbb körökben sem voltak elégedettek a tárgyalással és a bíró stílusával, talán nem elég határozottan nutasította el Kádár János megidézését. A rendkívül szókimondó Szilágyi József, Nagy Imre titkára ugyanis ezeken a tárgyalásokon a vádlottak padjára követelte a szovjetekkel kollaboráló pártvezetést, Kádár Jánost, Münnich Ferencet és Apró Antalt. (Érdekes, hogy egy jobboldali hetilap az egész eseménysorozatból leginkább azt emelte ki, hogy „Nagy Imre titkára Dobrev nagyapját is a vádlottak padjára követelte”.)
Szilágyi egyébként már a kérdésfelvetéseket visszautasította, rögtön el is különítették, majd kivégezték. Több hónappal késõbb, a Nagy Imre-per után megjelentetett kommünikében szerepelt az õ halálos ítélete. A Nagy Imre-perre ugyanis 1958 júniusában került sor, új bíróval, Vida Ferenccel.
A per elõzményéhez két fontos tény is hozzátartozik. Kádár János több nyilatkozatában is büntetlenséget ígért a forradalom résztvevõinek és vezetõinek. Az 1956. november 26-ai rádiónyilatkozatában kijelentette: „Megígértük, hogy nem indítunk büntetõeljárást Nagy Imre és barátai ellen múltbeli bûneikért, még ha késõbb maguk is beismerik azokat. Tartani fogjuk magunkat ehhez az ígérethez.” Ehhez képest több mint kétszáz embert végeztek ki, több ezret börtönöztek be.
Feltehetõleg szovjet kezdeményezésre döntöttek Nagyék felelõsségre vonásáról, majd a per megindításáról az 1957-es moszkvai szovjet-magyar csúcstalálkozón határoztak. Nyárra a vádirat összeállt, de szovjet kérésre a pert elhalasztották. Idõvel úgy tûnt, hogy Hruscsovnak nem volt fontos ez a kérdés, sõt, a pártvezér 1958 eleji békeoffenzíváját megzavarta volna a kivégzés. Az OSA sajtóanyagából úgy tûnik, hogy tulajdonképpen Kádár Jánosnak úgymond ki kellett cseleznie a szovjeteket, hogy leszámolhasson volt politikustársával, Nagy Imrével.
A per koncepciója szerint Nagy Imre és szervezett csoportja már 1955-től tudatosan, az imperialistákkal szövetkezve készítette elõ az ellenforradalmat, készült a hatalomátvételre, a proletárdiktatúra megdöntésére.
Az igazság az volt, hogy Nagy Imre legitim módon, bizottsági döntésekkel került szembe a szovjetekkel. Tanulmányait például kiküldte Moszkvába. A döntéseknél, amelyek a forradalomhoz vezettek, több esetben maga Kádár János is ott volt.
A Rákosi-terrorral ellentétben nem fiktív vádakat hoztak föl az áldozatokkal szemben, hanem valóságos tényeket tüntettek fel torz színben, eredeti összefüggéseikbõl kiragadva, eredeti jelentõségüket felnagyítva, az eljárást elrendelõ hatalom politikai-ideológiai szükségleteinek megfelelõen. A baráti beszélgetés, a politikai helyzet elemzése, az alternatívákról folyó tanácskozás így válik titkos találkozóvá, szervezkedéssé, a tanulmányírás ellenséges propaganda kifejtésévé.
A hangfelvételek tanulsága, hogy a hónapok óta a börtönben sínylõdõ Nagy Imre eleinte úgy vélte, hogy korrekt tárgyalás lesz. Ez érzõdött az elsõ és második tárgyalási nap hangulatából, ahol rendkívül érthetõen mondta el az élettörténetét. Ahogy haladt a tárgyalás, úgy derülhetett ki számára, hogy koncepciós perrõl van szó, amelynek végén ott áll a bitófa. Többek között abból, hogy hiába kérte a jegyzõkönyveket és dokumentumokat arról, hogy a lépései mögött ott voltak a legitim felhatalmazások. Ennek ellenére végig tiltakozott a vádak, a bûnössége és a zárt tárgyalás ellen.
A védelem tanúit nem hallgatták meg, a bíró az események rekonstruálása során megakadályozta, hogy a forradalom ideje alatt hozott politikai döntésekben annak idején részt vevõ Kádár János vagy más politikusok szerepérõl szó essék.
Nagy Imre miniszterelnököt, Maléter Pál honvédelmi minisztert és Gimes Miklós újságírót halálra ítélték, hiszen kellett egy politikai, egy katonai és egy értelmiségi bûnbak a forradalom kirobbantásáért. Kopácsi Sándor életfogytiglani, Donáth Ferenc 12, Tildy Zoltán 6, Jánosi Ferenc 8, Vásárhelyi Miklós 5 éves börtönbüntetést kapott.
Nagy Imre arra a bírói kérdésre, hogy bûnösnek tartja-e magát, azt válaszolta: „Nem. Nem érzem magamat bûnösnek, bár a vádiratot megértettem, ellenben kötelességemnek tartom itt a bíróság elõtt kijelenteni, én bûnbaknak érzem magam. (…) Rendkívül rossz bûnbaknak lenni, de vállalom ezt a szerepet.”