Vissza a tartalomjegyzékhez

Szlazsánszky Ferenc
Időzített bomba
Dolgozz, paraszt, mert tíz év múlva mi leszünk többen

Forrong a Fejér megyei Pátka. Az ezerhatszáz fõs település életét hosszú évek óta megkeseríti nyolc-tíz cigány származású személy, akik „lopnak, csalnak, verekednek”. A többség mindeddig tûrt. A cérna a hét­­­­­­­végén szakadt el, mikor is a rendõrök letartóztattak három pátkai polgárõrt, mert a gyanú szerint Molotov-koktélt dobtak az egyik roma házára. A helyiek azóta szimpátiatüntetéseket tartanak a polgárõrök mellett, és azt állítják: valójában önmerénylet történhetett, hogy így vonják ki a forgalomból a cigányok megfékezésében eredményes polgárõröket. Szerda délután az egyik polgárõr beismerte a támadást.


. Füri Béla, Pátka polgármestere beszél a falugyûlésen
Fotó: MTI

Hétfõ délután Pátka csendes, nyugodt arcát mutatja. A fõtéren tábla hirdeti, hogy a község a „nyugalom szigete”. A helyiek tudnának mesélni róla. Mesélnek is. A közértes nõ például azt mondja, jobban jár, ha nem nyilatkozik. Túl közel van a boltja a romák által lakott részhez. Annyit azért csak kifecseg, hogy nem meri megtagadni a hitelkérelmeket, és ezt néhány tízezer forintja bánja.
A „felsõ” kocsmában már a magnó sem akadály. Dõl a szó a vendégekbõl:
„Ez a probléma harminc éve tart. Van egy rendes réteg közöttük, meg van egy betörõfajta - mondja egy ötven év körüli férfi. - Ezzel a lopós típussal van a baj.”
„Van nyolc-tíz köztük, amelyik lop, csal, hazudik, mindent elvisznek. Olyan pofátlanok, ha az ember ott van a hátsó udvarban, az elsõbe bemennek, és visznek, amit tudnak. És mit tehetünk velük? Semmit. Ha nem fogom meg - azt mondta a rendõr is -, nincs semmi következmény.”
Ami a rendõröket illeti: ottjártunkkor is három autóval vigyázták a bekötõutat, egy negyedik kocsi meg fel-alá cirkált a fõúton. Az erõs jelenlét oka az, hogy szombat este a falu többségi lakossága békés fel­vonulásra indult a bajkeverõknek tartott romák utcájába. Az érintettek kapával-kaszával várták õket, csak a két tábort elválasztó rend­õrségnek köszönhetõen nem szabadult el a pokol.
Az ötvenes férfi folytatja: „Nem a romák ellen vonultunk, hanem a polgárõreink mellett akarunk kiállni. Ismerjük õket, mert közülünk valók, bízunk bennük, és tudjuk, hogy ilyet nem csinálnak.”
Vagyis nem dobnak Molotov-koktélt mások házára. Merthogy ez a vád ellenük, ezért kerültek elõzetes letartóztatásba. A helyiek azonban mindezt nem hiszik el. A délután során tizennyolc pátkai polgárral beszéltünk, egyikük sem tartja igaznak.
„Maga szerint életszerû, hogy kimegy az autóval, amire nagy marha betûkkel rá van festve, hogy Polgárõrség, odaáll egy ház elé, és bedob egy Molotov-koktélt? Amiben ráadásul nem benzin van, hanem gázolaj? A gázolaj nem robban, még ha rádob egy csomag gyufát, akkor is elalszik” - sorolja a nem életszerû elemeket egy másik vendég.
Ráadásul - állítja egy újabb megszólaló - az érintett házban legfeljebb egy fél négyzetméternyi rész pörkölõdött meg, és nem is volt otthon senki, tehát szó sem lehet életveszélyes fenyegetésrõl. „Vizsgálati fogságban van a három szerencsétlen kölyök, aki nem csinált semmit. Mit gondol, miért áll ki mellettük az egész falu? Az egész falu hülye? Ezerhatszáz ember hülye?” - kezd indulatoskodni.
Társa azt mondja, a békés tüntetéseknek nincs szervezõje, hanem spontán alakulnak ki. „Minden este kimegyünk - ma is -, a rendõrök meg majd ott állnak megint ötven autóval, mink fizetjük õket, aztán ellenünk vannak. Ez egy mese” - foglalja össze a véleményét a férfi, de azt is hozzáteszi: ne írjam le a nevét, mert úgyis letagadja.
A presszó tulajdonosa szintén fél, pedig, mint mondja, a „felsõ” kocsma nem tartozik a falu fenyegetett részéhez, ellentétben például az „alsó” vendéglátó-ipari egységgel. Mielõtt betérünk oda is, két idõs nénit kérdezünk a történtekrõl.
„Közel vagyok a nyolcvan évhez, csak annyit hallottam, hogy a magyarok elénekelték a Himnuszt, a cigányok szerszámokkal fenyegetõztek, erre azok eljöttek onnét. Éppen az elõbb mondtam a szomszédasszonyomnak, nálam még nem volt senki se, hála Istennek. De az is igaz, nincs is semmim, amit elvinnének, hacsak engem nem, de engem meg visszahoznának” - mondja a pirospozsgás, jó kedélyû mama a lócán üldögélve.
Továbbállunk az „alsó” kocsma felé, már csak azért is, mert a két idõs hölgyet nem számítva az utcák meglehetõsen néptelenek. Nem úgy a kocsma. A kerthelyiség asztalánál nyugdíjas korú férfi tölti az idõt és a söröket, úgy látszik, még a foci-Eb sem téríti el a napi rutintól.
Nincs meglepve, mikor a roma-magyar „háborúról” kérdezzük. „Engem elneveztek Tikónak - kezdi. - Tikó, adj ezer forintot, mert az édesanyám meghalt, adjál ennyit, adjál annyit! A kocsmába eddig nem jöhettem le nyugodtan, mert elõbb-utóbb megjelent valamelyikük, megveregette a vállam, hogy te vagy a barátom. Hát nem vagyok én olyan nagyon a barátja, de ha nem adtam egy ezrest, vagy nem hívtam meg egy felesre, esetleg pofán vágott.”
Mivel „Tikó” is hangsúlyozza, hogy nem általában a romákkal van a probléma, hanem nyolc-tíz emberrel, neki is feltesszük a kérdést: hogy lehetséges, hogy egy maroknyi ember egy egész falu életét beárnyékolja?
„Ide kell költöznöd, és ki kell próbálnod. Úgy majd megtudod” - tegez le Tikó, majd a beszélgetés során saját házát is felajánlja az élménygyûjtéshez.
Idõközben újabb pátkai lakosok csatlakoznak az asztaltársasághoz: néhányan a délutáni busszal jöttek a munkából, aztán megérkezik a kocsma másik pultos kisasszonya, és asztalunkhoz telepszik egy fiatal házaspár férfitagja is.
Figyelem ezeket az embereket, ahogy egymással is vitatkozva, néha egymás szavába vágva tárják fel a község helyzetét. Nem tûnnek rasszistának. Még csak gyûlöletet sem sugároznak. Elkeseredettek és mérgesek. Hatuknak egyszerre teszem fel a kérdést: éreznek gyûlöletet a romák iránt?
Tikó válaszol: „Reggel a 4 óra 55-ös busszal egy jó csomóval együtt jártam dolgozni, soha az égvilágon nem volt velük semmi bajunk. De ez a néhány az életben nem dolgozott. Én hatvanéves vagyok, a múltkor az egyik odajött és tanácsokat adott, hogy hová menjek dolgozni. Õ harminckét éves, annyi ereje van, hogy hármunkat meg tudna verni, de nem megy dolgozni, hanem nekem ad tanácsokat.”
A kocsmáros hölgy újabb rundot hoz, aztán õ is elmondja a maga történetét: „Tizenhárom hónapja folyamatosan fenyegetnek: adjak nekik pénzt, italt, cigarettát. Sõt, van, hogy a kisfiam füle hallatára mindennek elmondtak. De amíg vér nem folyik, addig nem jön rendõr, ezt mindenki tudja. De ha vér folyik is, elviszik, aztán másnap már kint van. Mert neki papírja van, nem lehet becsukni, mert nem bírja a bezártságot.”
Sokszor csak akkor tudták bezárni a kocsmát, ha a polgárõrök kituszkolták a randalírozókat. „Van, hogy nincs kedvük kimenni a WC-re, akkor levizelik a játékgépeket” - fokozza a panaszokat a hölgy.
A törvény elõtti egyenlõtlenség nem elõször kerül terítékre, pedig csak néhány órája kérdezgetjük a falubelieket. Nemrégiben egy részeg húszéves fiatalember elütött egy kislányt, aki fél évre mozgásképtelenné vált. A helyiek egybehangzóan állítják, hogy röviddel a baleset után nem csupán szabadlábra került a gázoló, hanem újra ittasan ült autóba. „Egy hónappal ezelõtt megint tök részegen hajtott el innen, a rendõrök utánamentek, alig tudták elkapni, leütött egy polgárõrt, de két óra múlva kiengedték” - meséli az egyik vendég.
Újabb pátkai csatlakozik a társasághoz, az õ házát 2002-ben rabolták ki, miközben szarkát röptetett a lányával. A kára akkori értéken hatszázötvenezer forint volt, elvitték a nyugdíjakat és az aranyakat.
De viszik a fél disznót a hûtõbõl, viszik a gázolajat a hátsókertbõl, viszik a mezõgazdasági eszközöket eladni ócskavasnak, visznek mindent, mi mozdítható - állítja egybehangzóan az alkalmi asztaltársaság, és amitõl a leginkább fel vannak háborodva: minden következmény nélkül. „Ha egyet-kettõt le is ültetnek néhány hónapra, öt-hat mindig szabadlábon van” - mondja egy jól öltözött, ötvenes illetõ.
Annyi a panasz - és egyébként egybehangzóak, ezért hihetõk -, hogy nincs hely leírni. Most már a megoldás felé terelnénk a beszélgetést.
A polgármester mindenesetre nem tartja ennyire súlyosnak a helyzetet, az egyik lapnak azt mondta, a sajtó túlozta el a történteket, mert Pátka a „nyugalom szigete”. A helyiek tudnának mesélni róla, mesélnek is immár két órája egyhuzamban. Az ismétlõdõ elemek közt újnak hat, hogy menekülni sem tudnak, mivel a közállapotok miatt a pátkai házak eladhatatlanná váltak.
Amikor beszélgetünk, még nem tudhatjuk, hogy két nappal késõbb - szerda délután - az egyik letartóztatott polgárõr beismeri, hogy június 3-án hajnalban valóban Molotov-koktélt dobott három, romák által lakott házra. Bár senki nem sérült meg, egy szobában - ahol gyerekek aludtak - tûz keletkezett.
Ám beszélgetõtársaim egy része már hétfõn is kész a válasszal erre az eshetõségre: ha tényleg õk is lettek volna, az egy évtizedek óta mérgesedõ folyamatnak lenne a része.
„Mi semmi mást nem kérünk a romáktól, csak ne terrorizálják a falu népét, ne kövessenek el bûncselekményt” - instruál egy férfi, hogyan írjam meg a cikket.
Azzal kapcsolatban, hogy elfogadnák-e a Magyar Gárda segítségét, eltérõ válaszokat adnak: egy fiatalember kapásból azt mondja, igen, egy másik pátkai viszont úgy nyilatkozik, nem, mivel nyilas jegyeket lát a Gárda mûködésében. Érdekes, ez már a második olyan momentum, amikor elõre nem látható dolgokról beszélünk: szerda délelõtt ugyanis a Gárda bejelenti: pénteken Pátkára vonul „rendet tenni”.
És hogy mit hoz a jövõ? A helyiek szerint nem sok jót. Õk mindenesetre készek addig demonstrálni, amíg a hatóságok meg nem fékezik a rendbontókat, ám a demográfiai helyzettel kapcsolatban borúlátóak. „Tudja, miket kiabálnak? Dolgozz, paraszt, mert tíz év múlva mi leszünk többen!” - zárja a beszélgetést Tikó.