Fiatal férfinak adta ki magát a huszonéves Vali, és úgy szédítette a
lányokat az interneten - bár ezzel az erõvel akár magukat lánynak tettetõ
férfiakat is becsaphatott volna. A chat ma már - a korlátlan internetnek is hála
- össznépi szerepjátékká vált, amibe meglehetõsen kockázatos belemerülni. Nem
kevesek szórakozásáról van szó, hiszen a GfK kutatóintézet szerint a magyar
fiataloknak szinte csak virtuális barátaik vannak. A józan határt nehéz
meghúzni, miközben Vali tapasztalata szerint skizofrénia, nemi identitászavar,
kóros netfüggõség és totális magány lehet az ára a több verzióban mûködtetett
virtuális személyiségnek.

Hogyan került a chat közelébe?
-Az egyetemen, amikor a számítógépteremben felsõbb éveseket hallottam
beszélgetni a chatelésrõl. Kíváncsiságból kipróbáltam én is. Hu- szonkét éves
lehettem, amikor elkezdtem, és négy-öt évig voltam benne. Megtetszett, mert így
jóval könnyebb kapcsolatot létesíteni másokkal: nyitottabb, lazább mindenki.
A nyitottság miben nyilvánul meg?
-Fél óra ismeretség után nem fogok egy idegen embernek olyat elmondani, mint
amit a chaten leírok. Van, aki eleve azért megy fel, hogy a legdurvább
magánéleti problémáit kiteregesse a „közösbe”, ahol harminc-negyven-ötven ember
olvassa egyszerre. Ettõl vár megoldást, hogy majd valaki reagál rá. Írásban
nagyon sokan szeretnek segíteni a másiknak, és „bölcs” tanácsokat adni. Ez nem
kerül semmibe. Viszont igen erõs, ámde hamis kötõdések jönnek így létre: az, aki
a chaten a legjobb barátom, nem valószínû, hogy a valóságban is segíteni fog
rajtam. Van olyan anyuka például, aki a chaten mindenkivel kedves, mindenkinek
segít, a házimunkát meg nem csinálja meg, a gyereket leordítja, ha vacsorát kér,
és csak a gép elõtt ül, napi öt-hat órát. Azt láttam, hogy akik általában fent
vannak a chaten, azok saját maguk is olyan gondokkal küzdenek, amit nem tudnak
kezelni. Többnyire hosszan megbeszélnek mindent, de elõre nem megy semmi tõle.
Hány emberrel tartotta a kapcsolatot?
-„Közösben” negyven-ötven emberrel, úgynevezett privátban volt, hogy
egyszerre hét-nyolccal is. Az évek alatt összesen több száz emberrel
beszélhettem, a tíz-tizenkét évestõl a hatvanévesig. Az elsõ chatszobában, ahová
felmentem egy kiválasztott nicknévvel, összejött tizenöt-húsz fõ, akikkel élõben
is találkoztunk. Másfél évig jártunk közös programokra, de aztán szétment a
társaság. Ami a virtuális térben nagyon jól mûködik, az a valóságban egy idõ
után tönkremegy. Ha a gép elõtt megsértõdik valakire az ember, akkor egyszerûen
kikapcsolja, de az életben kezelni kell a konfliktusokat.
Mikor jött össze ez a társaság?
-2002-2003 környékén. Akkor még nem volt elterjedve a korlátlan internet,
így rengeteg pénzem ment el erre, ami némileg visszatartó erõ is volt. Ma már
viszont havi három-négyezer forintból korlátlanul lehet otthon internetezni, és
pont ez az, amitõl igazán veszélyes.
Mi visz valakit a chatelésbe?
-Talán az unalom és a hiányérzet. Sokan úgy gondolják, hogy ami a valós
életben látszik belõlük, az nem azonos velük, nem tudják magukat megvalósítani.
A chaten viszont azt találnak ki magukról, amit akarnak, például, hogy három
diplomájuk van. Hacsak nem futnak bele egy valódi szakemberbe, nem fognak
lebukni. Nagyon sok a pánikbeteg is, aki nem mer a négy fal közül kimozdulni. A
chat nem javít a helyzeten, sõt, tudok olyanról, aki napokig nem mosdott, mert
nem mozdult el a gép elõl. Sokan teljesen elvesztik a realitásérzéküket,
idõérzéküket, mindent. A baráti társaságunk egyik tagját kirúgták a
munkahelyérõl, mert egész nap chatelt. Ez is lehet függõség, ugyanúgy, mint a
fórumozás, blogolás vagy a játékok. Sokan inkább blogot írnak, és nagyon
személyes információkat adnak meg. Komolyabb számítástechnikai tudás nélkül
tudnék olyan adatokat begyûjteni emberekrõl, amivel simán vissza lehet élni.
Van, akit lelkileg terrorizáltak, SMS-eket írtak neki, hívogatták éjjel-nappal,
követték. Vagy ocsmány telefonokat kapott, mert kiderült, hogy egy
szexhirdetésbe tették ki az adatait.
Ön õszinte volt?
-Igen, kezdetben saját magamat adtam. Eszembe se jutott, hogy hazudjak, csak
élveztem, hogy sokféle emberrel tudok kapcsolatot teremteni. Nagyon sokan
informatikával foglalkoznak, aztán amikor a való életben is megismertük egymást,
jöttek a csalódások. Elmúlt a varázs. Akkor azt gondoltam, milyen érzés lenne
másnak adni ki magam. A legkeményebb az volt, hogy azzal csináltam meg ezt
elõször, akit a valóságban is ismertem, tulajdonképpen a barátnõm volt.
Õ tudta, hogy ezt a játékot ûzi vele?
-Nem. Egyszer viccbõl hamis néven reagáltam egy kérdésére, fiúként, de õ
elzárkózott. Másnap eszembe jutott, hogy mi lenne, ha folytatnám. Felléptem
ugyanazzal a hamis nickkel, kerestem egy fotót is az interneten, és elküldtem
neki.
Kitalált egy ideális férfit?
-Igen. Amikor elkezdtem beszélgetni vele, olyan valakit kezdtem eljátszani
abban a szerepben, akivel én is szerettem volna találkozni. Ez a kettõs játék
két éven át ment így, miközben barátnõkként élõben is tartottuk a kapcsolatot.
Végül beleszeretett abba a kitalált valakibe, akinek a nevében írogattam neki.
Nem volt visszaút: egyik hazugság jött a másik után, azt mondtam, hogy külföldön
vagyok, hogy baleset ért, hogy nincs pénzem, hogy ellopták a telefonomat, és
hónapokra eltûntem. Mellesleg szinte általános, hogy az emberek így szórakoznak
egymással, például megbeszélnek valahová egy találkozót valakivel, és utána a
közelben röhögnek a barátokkal azon, aki naivan elmegy, és vár rájuk.
Két év hosszú idõ, fõleg napi szinten, több órán keresztül chatelve. Hogyan
lett vége?
-Kiprovokáltam egy veszekedést, és szakítottam vele minden téren. De a
szereptõl nem tudtam szabadulni. Más helyekre is be kellett lépnem, ugyanezzel
vagy más karakterekkel, és újrakezdeni más emberekkel - többel is egyidejûleg.
Kiszálltam egy-egy helyzetbõl, amikor kiélezõdött, de rögtön el is indítottam a
másikat. Olyan ez, mint a drog, tudja az ember, hogy nem jó, de muszáj menni és
csinálni. És láttam, hogy nagyon sok jóhiszemû ember fenn van a neten.
Hogyan végzõdött a többi hasonló „kapcsolata”?
-Egy másik eset során tudtam végleg kijönni az egészbõl. Az a lány
Németországban tanult. Amikor komolyra fordult a kapcsolat, itt is próbáltam
eltünedezni, de egyre kevésbé tudtam megszakítani ezeket a kapcsolatokat.
Lelkileg nagyon mélyre kerültem, és ez átjött a vele való beszélgetéseinken is.
Nem sokkal késõbb bizonyságot tett neki valaki, megtért, és utána már nekem - a
képzelt fiúnak - is csak Jézusról, Istenrõl volt hajlandó beszélni. Folyton
elhajtottam, de egyszer csak eltalált. Kezdettõl éreztem, hogy nem jó, amit
teszek. Jogra jártam, bújtam a Btk.-t, hogy bûncselekmény-e, amit csinálok, de
nem találtam rá paragrafust.
Mit mond a jog a személyazonosság meghamisításáról?
-Csak akkor bûncselekmény, ha haszonszerzés céljából történik. Ez nem
nyugtatott meg. A lány meg addig beszélt nekem, míg megtértem: õ Németországban
beírta a chatablakba a megtérõ imát, én meg Budapesten elmondtam hangosan. Õ
kint járt egy gyülekezetbe, ott ismerte meg a férjét is. Mindez 2005-ben
történt. Hosszas vívódás után e-mailben kértem tõle bocsánatot a hazugságokért,
de a valódi kilétemet akkor sem tártam fel - csak hónapokkal késõbb, egy
személyes találkozás során a Hit Gyülekezetében. Oda az õ javaslatára
csatlakoztam, amikor éreztem: egyedül soha nem leszek képes leválni a netrõl.
Ismertem ezt a lányt fotóról, és mikor megláttam, félrehívtam, és elmondtam
neki, hogy én vagyok az, aki négy éven keresztül hazudott neki, köszönöm, hogy
bizonyságot tett nekem, és kértem, hogy bocsásson meg. Átölelt, és azt mondta:
nem haragszik. Ezt követõen annak a másik két hölgynek is színt vallottam,
akikkel szorosabb kapcsolatba kerültem a chaten keresztül.
Mivel magyarázza ezt az egészet?
-Nem tudok rá racionális okot, talán a szeretetéhség.
Voltak elvonási tüneteid?
-Megtérés után már nem, mert eltûnt a vonzása, kijózanodtam. Elõtte viszont,
ha nem volt valami miatt internet, akkor tiszta ideg lettem, dühömben szét
tudtam volna verni a gépet. Mára nagyon óvatos lettem a chattel. Próbáltam a
hitemrõl bizonyságot tenni a neten más függõknek, de rájöttem, hogy ez nem
mûködik. Vannak olyanok is, akik virtuális istentiszteleteket tartanak, és ezzel
letudják a közösségi életet. De ez nem leszokás, lényegében ugyanaz marad
minden.
Az iWiWrõl vagy MSN-rõl mi a véleménye?
-Idõ és idõ, ráadásul nagyrészt feleslegesen. A messengeren saját adataikkal
szerepelnek ugyan az emberek, de többnyire olyan beszélgetések mennek több
óráig, amit telefonon két percben el lehetett volna intézni.
Végül is mi a határ?
-Nehéz kérdés. Bizonyos korlátok között hasznos az internet, a chat. Akkor
egészséges a dolog, ha ott van az ember a gép mellett, mégis elvan anélkül, hogy
bekapcsolná. És ha úgy érzi, hogy valami nem stimmel, akkor lehetõleg ne azoktól
kérjen segítséget, akikkel az interneten keresztül tartja a kapcsolatot.
Mit tehetnek a szülõk?
-Sajnos a szülõk nincsenek tisztában azzal, hogy a gyerekek mit csinálnak a
gép elõtt. Nálunk amikor a szüleim lefeküdtek aludni, mindig szóltak, hogy
kapcsoljam ki a gépet. Vártam még egy órát, hogy elaludjanak, és újra
visszakapcsoltam. Aki benne van, az nem érzi, hogy ezzel baj lenne, azt hiszi,
teljesen normális, ha pár emberrel beszélget. De ez egy betegség. Sokan
felszámolnak minden kapcsolatot a való életben, és inkább a chaten élnek.
Egyszerûen minden gátlástól meg tudnak szabadulni az emberek, amikor több életet
élnek egyszerre.
Ez elég skizoid módon hangzik.
-Igen, a skizofrénia nagyon találó kifejezés. Amikor az ember belép egy
ilyen szobába, fõleg ha nem saját magát adja, akkor teljesen átveheti az uralmat
ez a személyiség felette. Vannak, akik öt-hat karaktert tudnak egyszerre kezelni
úgy, hogy nem kavarodnak bele, mesterien megtanulnak hazudni. Vannak
házastársak, akik külön-külön chatelnek esténként: ahelyett, hogy leülnének
egymással megbeszélni a dolgaikat, felmennek chatszobákba, és kitárulkoznak
idegeneknek.
Pontosan hogy érti azt, hogy a karakter irányítást vesz az élet felett?
-Egy idõ után a való életemben is belehelyezkedtem a fiú szerepébe. Ha a
valóságban jött egy nehéz szituáció, elkezdtem úgy gondolkodni, mintha õ lennék.
Fantáziálásba ment át az egész. Közben folyamatos bûntudat gyötört, tudtam, hogy
másokat tönkreteszek, de nem tudtam, hogyan hagyjam abba. Igazából nekik is
segíteni szerettem volna, szerettem volna „önmagamként” is megismerkedni velük,
mert értékes emberek, de rájöttem, hogy már erre sincs lehetõség. Annyi
személyes vonást, történetet is beletettem a kitalált illetõbe, hogy lebuktam
volna, amitõl egyébként folyton rettegtem. Innentõl kezdve én valahogy
elvesztem.
Mindebbõl semmi sem tûnt fel a környezetének?
-Kívülrõl ez az õrlõdés nem látszott rajtam: egyetemre jártam, barátaim
voltak, sikereket értem el, de mégsem mentek a dolgok. Volt olyan, hogy egyetemi
barátokkal mondtam le találkozót, és inkább beültem a gép elé. Éreztem, hogy ez
egyre mélyebbre visz, egy spirál, ami egyre inkább húz lefelé, és nem tudok
belõle kitörni, mert amikor egyszer megpróbáltam, a vége az lett, hogy még több
embernek hazudtam.
Elidegenedtem az emberektõl. Eljutottam arra a pontra, hogy biztos velem van a
baj. Saját magamat sem tudtam elfogadni: miért vagyok nõ, és miért nem lettem
férfi, itt valami tuti el lett rontva. Fel kellett ismernem azt, hogy önmagam is
érték vagyok, a hibáimmal együtt is szerethetõ, és aki nem fogad el, az nem is
kell hogy elfogadjon.
Milyen érzés volt „kijönni” a függõségbõl?
-Szabadság. Kommunikálni kezdtem és tudtam is az emberekkel. Felnõttem,
rájöttem arra, hogy a konfliktusokat fel kell vállalni, és meg kell tudni
oldani. Vannak már valódi barátaim, akik számíthatnak rám és én is rájuk.
Másként mentem be vizsgákra, magabiztosabb lettem, tudtam, hogy ki vagyok, és
mit akarok. Azelõtt nem így volt.
Öt év kiesett az életébõl?
-Semmi értelme nem volt visszanézve. Korábban nagyon sok idõt töltöttem a
tévé elõtt, sorozatokat néztem, tehát több mint öt évrõl van szó. Felszabadítja
az embert, ha bevallja, hogy hazudott, és bocsánatot kér, még akkor is, ha a
reakció nem feltétlenül neki tetszõ.