Vissza a tartalomjegyzékhez

Erdei L. Tamás
Muhammad Ali: A legprofibb

Ki ne ismerné Muhammad Ali nevét, akit 1999-ben „A 20. század sportolójának” választottak? A profi ökölvívás legnagyobb egyénisége, a sztár, a showman és fekete polgárjogi harcos 1942. január 17-én látta meg a napvilágot a Kentucky állambeli Louisville városában ifj. Cassius Marcellus Clay néven. Az 1960-as római olimpia félnehézsúlyú bajnoka és háromszoros profi nehézsúlyú világbajnok keresztnevét a rabszolgaságot ellenzõ ókori római politikusról kapta.

Aktív sportolóként leginkább látványos és teljesen rendhagyó stílusáról vált ismertté, amelyet õ maga jellemzett a legpontosabban: „Repkedek, mint egy pillangó, és szurkálok, mint egy méhecske.” Könnyed, elegáns stílusát a szakírók táncként, lábmunkáját „Ali-sasszéként” írják le. Pályafutása során a ringben elsõsorban kézgyorsaságával, gyors és kiszámíthatatlan lábmunkájával, és nem utolsó sorban nagy szájával szerzett magának hírnevet. A hatvanas-hetvenes évek nehézkes, verekedõ stílusú profiboksz-világába a fiatal és sikeréhes, kiváló adottságokkal rendelkezõ Clay üstökösként robbant be, és egy csapásra felforgatta a szorítók és a televíziós sportközvetítések világát.

Az olimpia és az elsõ profi meccsek

Nem volt könnyû gyermekkora: címfestõ apjával, háztartásbeli édesanyjával és fivérével az amerikai feketék nehéz életét élte a második világháború elõtti Délen. Bár édesapja metodista volt, a Clay-fiúkat baptistaként nevelte. Amikor a tizenkét éves fiúnak ellopták a biciklijét, egy rendõrtiszt azt tanácsolta neki, tanuljon bokszolni. Nagyon korán megismerte az ökölvívás megélhetést biztosító lehetõségét is, mivel A holnap bajnokai címû televíziós show-mûsorban heti négy dollárt keresett új tudományával. Annyira megtetszett neki az ökölvívás, hogy tizenhat évesen otthagyta az iskolát, hogy teljesen a sportnak szentelje az életét. Ez jó döntésnek bizonyult: százöt amatõr mérkõzésébõl mindössze ötöt veszített el, és két év múlva olimpiai aranyérmet szerzett Rómában. Szülõvárosában azonban a friss olimpiai bajnokot bõrszíne miatt megaláztatások érték, ezért aranyérmét dühében az Ohio folyóba hajította.
Mivel az amatõr ökölvívás már nem jelentett számára több kihívást, az ifjú Clay figyelme tizennyolc évesen az anyagilag is sokkal vonzóbb profi boksz felé fordult. A rendkívül céltudatos fiatalember három célt tûzött ki maga elé: egymillió dollárt, egy rózsaszín Cadillac birtoklását, valamint a világbajnoki címet. Mindössze négy évébe került, hogy mindhárom célját elérje.
Rendhagyó stílusával meghökkentette a szak-értõket: a védekezést szinte teljesen lábmunkájával oldotta meg, s karjait lelógatva hajolgatott el az ütések elõl. A kritikusok nem sok jövõt jósoltak neki a profik között. A fiatal sportoló azonban hamarosan rácáfolt a fanyalgókra: 1960 és 1963 között vívott 19 profi mérkõzésébõl mind a 19-et megnyerte, ebbõl 15-öt kiütéssel. Olyan legendás harcosokat gyõzött le, mint Lamar Clark (aki az elõzõ 40 meccsét kivétel nélkül mind kiütéssel nyerte), Doug Jones vagy az angolok kedvence, sir Henry Cooper.
Clay nem kis hírnevet szerzett magának azzal a mutatványával, hogy elõre bejelentette, melyik meccsén hányadik menetben végez ellenfelével. Szintén növelte hírnevét, hogy óriási ambícióján kívül még alig tudott valamit fölmutatni, amikor már szuperlatívuszokban beszélt, sõt kiabált önmagáról: „Én vagyok a legszebb, én vagyok a legjobb, én vagyok a legnagyobb.” Ráadásul szokatlan módon a közönségnek játszott, szavaival, gesztusaival hergelte, sõt többször nevetségessé tette ellenfelét. Tudatosan választotta „az ember, akit szeretnek utálni” szerepét.

A világbajnoki cím

Miután legyõzte Coopert, Clay az akkori WBA/WBC nehézsúlyú világbajnok, Sonny Liston elsõ számú kihívójává lépett elõ. A mérkõzést 1964. február 25-ére tûzték ki. Óriási pszichés és taktikai küzdelemben Cassius Clay, ahogyan ígérte, valóban megrázta a világot: huszonkét évesen nehézsúlyú világbajnok lett.
A világbajnoki cím elnyerése után bejelentette, hogy iszlám hívõ, és új vallásától új nevet is kapott: elõbb Cassius X.-nek, majd Muhammad Alinak nevezték el. Ezután számos alkalommal megvédte címét, és három évig nem talált legyõzõre. 1967. április 28-án sem a ringben szenvedte el elsõ vereségét: mivel a vietnami háború idején vallási okokra hivatkozva megtagadta a bevonulást az amerikai hadseregbe, ötévi börtönre és tízezer dolláros pénzbüntetésre ítélték. A legsúlyosabb csapás csak ezután következett: bevonták bokszengedélyét, és megfosztották világbajnoki címétõl. Ali a legfelsõbb bírósághoz fellebbezett, de három évet kellett várnia, mire újra bokszolhatott. Hogy anyagilag ne lehetetlenüljön el, étteremláncot nyitott Bajnokburger néven, és politikailag is aktivizálta magát: tüntetett a háború ellen, járta az országot, és számos egyetemen tartott elõadást.
Csak 1970-ben léphetett újra ringbe, amikor az amerikai közvélemény a vietnami háború ellen fordult, és a legfelsõbb bíróság rehabilitálta Alit. Senki sem hitt a visszatérésében, de õ sorra legyõzte minden ellenfelét, és az „évszázad meccsét” vívta Füstös Joe Frazierrel 1971-ben. Harmadszorra George Forman legyõzésével lett világbajnok Zairéban, Kinshasában („The Rumble in the Jungle”). A mérkõzést a világ leghírhedtebb promótere, Don King hozta tetõ alá, és Ali ismét egy óriási fizikai fölényben lévõ, ráadásul nálánál hét évvel fiatalabb ellenfelet gyõzött le egyedülálló bokszintelligenciájával és ravasz taktikájával. (A mai napig aktív George Formant tartják egyébként minden idõk legnagyobb ütõerejû bokszolójának.) Ez a mérkõzés a témája az 1996-ban Oscar-díjat nyert, Amikor királyok voltunk címû dokumentumfilmnek.
Forman legyõzése után újabb sikeres címvédési idõszak következett, és Ali megint témát adott Hollywoodnak: 1975 márciusában a viszonylag ismeretlen fehér bõrû Chuck Wep­nernek adott esélyt a világbajnoki cím megszerzésére. Ez a csata ihlette az akkor fiatal, feltörekvõ író, rendezõ, színész Sylvester Stallonét az eredeti Rocky címû film elkészítésére.
1978-ban Leon Spinks ugyan legyõzte, de Ali még ebben az évben visszavágott, és visszaszerezte a világbajnoki övet, majd 1979-ben, harminchét évesen bejelentette visszavonulását. Ezután már csak két hivatalos mérkõzésen küzdött: 1980-ban Larry Holmesszal, 1981-ben pedig Trevor Berbickkel meccselt. Mindkettõt elveszítette, és ezután valóban visszavonult.

Civilben

Alinál 1982-ben Parkinson-kórt diagnosztizáltak, de a Bajnok nemcsak sportolóként, hanem emberi nagyságával is kivívta a világ megbecsülését. Számos humanitárius akcióhoz adta a nevét, kiállt az afroamerikaiak teljes egyenjogúsága mellett, és egyre súlyosbodó betegsége ellenére is vállalta a közszerepléseket. 1996-ban az atlantai olimpián neki jutott az a megtiszteltetés, hogy meggyújtsa az olimpia lángját, 1999-ben pedig a Nemzetközi Olimpiai Bizottság az évszázad legjobb sportolójának választotta Muhammad Alit, akinek kilenc gyermeke közül egyik lánya, Laila szintén sikeres profi bokszoló. A Legnagyobb négyszer nõsült, hét lánya és két fia van.
Muhammad Ali korának, a hatvanas-hetvenes éveknek, amelyet a nehézsúly virágkorának hívnak, szinte minden elsõrangú nehézsúlyúját legyõzte. Zseniális önmenedzser volt, mérkõzés elõtti, alatti és utáni pszichológiai taktikái legendásak. Megmutatta, hogy a sport nem csupán fizikai csata, hanem legalább annyira lélektani hadviselés is. Sportteljesítménye és boksztudása teszik a mai napig a legnagyobbak egyikévé. Számtalan cikk, könyv és film szerzõje és ihletõje. A legfontosabbak önéletrajzi mûvei: A Legnagyobb: Saját történetem című könyve, az Amikor királyok voltunk című dokumentumfilm, és az Ali címû nagyjátékfilm, melyben Ali saját kérésére Will Smith alakította a címszereplõt. Az Amerika Szelleme-díj birtokosa, s a legismertebb amerikai ember a világon.