Erdei L. Tamás
Muhammad Ali: A legprofibb
Ki ne ismerné Muhammad Ali nevét, akit 1999-ben „A 20. század sportolójának”
választottak? A profi ökölvívás legnagyobb egyénisége, a sztár, a showman és
fekete polgárjogi harcos 1942. január 17-én látta meg a napvilágot a Kentucky
állambeli Louisville városában ifj. Cassius Marcellus Clay néven. Az 1960-as
római olimpia félnehézsúlyú bajnoka és háromszoros profi nehézsúlyú világbajnok
keresztnevét a rabszolgaságot ellenzõ ókori római politikusról kapta.
Aktív sportolóként leginkább látványos és teljesen rendhagyó stílusáról vált
ismertté, amelyet õ maga jellemzett a legpontosabban: „Repkedek, mint egy
pillangó, és szurkálok, mint egy méhecske.” Könnyed, elegáns stílusát a szakírók
táncként, lábmunkáját „Ali-sasszéként” írják le. Pályafutása során a ringben
elsõsorban kézgyorsaságával, gyors és kiszámíthatatlan lábmunkájával, és nem
utolsó sorban nagy szájával szerzett magának hírnevet. A hatvanas-hetvenes évek
nehézkes, verekedõ stílusú profiboksz-világába a fiatal és sikeréhes, kiváló
adottságokkal rendelkezõ Clay üstökösként robbant be, és egy csapásra
felforgatta a szorítók és a televíziós sportközvetítések világát.
Az olimpia és az elsõ profi meccsek
Nem volt könnyû gyermekkora: címfestõ apjával, háztartásbeli édesanyjával és
fivérével az amerikai feketék nehéz életét élte a második világháború elõtti
Délen. Bár édesapja metodista volt, a Clay-fiúkat baptistaként nevelte. Amikor a
tizenkét éves fiúnak ellopták a biciklijét, egy rendõrtiszt azt tanácsolta neki,
tanuljon bokszolni. Nagyon korán megismerte az ökölvívás megélhetést biztosító
lehetõségét is, mivel A holnap bajnokai címû televíziós show-mûsorban heti négy
dollárt keresett új tudományával. Annyira megtetszett neki az ökölvívás, hogy
tizenhat évesen otthagyta az iskolát, hogy teljesen a sportnak szentelje az
életét. Ez jó döntésnek bizonyult: százöt amatõr mérkõzésébõl mindössze ötöt
veszített el, és két év múlva olimpiai aranyérmet szerzett Rómában.
Szülõvárosában azonban a friss olimpiai bajnokot bõrszíne miatt megaláztatások
érték, ezért aranyérmét dühében az Ohio folyóba hajította.
Mivel az amatõr ökölvívás már nem jelentett számára több kihívást, az ifjú Clay
figyelme tizennyolc évesen az anyagilag is sokkal vonzóbb profi boksz felé
fordult. A rendkívül céltudatos fiatalember három célt tûzött ki maga elé:
egymillió dollárt, egy rózsaszín Cadillac birtoklását, valamint a világbajnoki
címet. Mindössze négy évébe került, hogy mindhárom célját elérje.
Rendhagyó stílusával meghökkentette a szak-értõket: a védekezést szinte teljesen
lábmunkájával oldotta meg, s karjait lelógatva hajolgatott el az ütések elõl. A
kritikusok nem sok jövõt jósoltak neki a profik között. A fiatal sportoló
azonban hamarosan rácáfolt a fanyalgókra: 1960 és 1963 között vívott 19 profi
mérkõzésébõl mind a 19-et megnyerte, ebbõl 15-öt kiütéssel. Olyan legendás
harcosokat gyõzött le, mint Lamar Clark (aki az elõzõ 40 meccsét kivétel nélkül
mind kiütéssel nyerte), Doug Jones vagy az angolok kedvence, sir Henry Cooper.
Clay nem kis hírnevet szerzett magának azzal a mutatványával, hogy elõre
bejelentette, melyik meccsén hányadik menetben végez ellenfelével. Szintén
növelte hírnevét, hogy óriási ambícióján kívül még alig tudott valamit
fölmutatni, amikor már szuperlatívuszokban beszélt, sõt kiabált önmagáról: „Én
vagyok a legszebb, én vagyok a legjobb, én vagyok a legnagyobb.” Ráadásul
szokatlan módon a közönségnek játszott, szavaival, gesztusaival hergelte, sõt
többször nevetségessé tette ellenfelét. Tudatosan választotta „az ember, akit
szeretnek utálni” szerepét.
A világbajnoki cím
Miután legyõzte Coopert, Clay az akkori WBA/WBC nehézsúlyú világbajnok, Sonny
Liston elsõ számú kihívójává lépett elõ. A mérkõzést 1964. február 25-ére tûzték
ki. Óriási pszichés és taktikai küzdelemben Cassius Clay, ahogyan ígérte,
valóban megrázta a világot: huszonkét évesen nehézsúlyú világbajnok lett.
A világbajnoki cím elnyerése után bejelentette, hogy iszlám hívõ, és új
vallásától új nevet is kapott: elõbb Cassius X.-nek, majd Muhammad Alinak
nevezték el. Ezután számos alkalommal megvédte címét, és három évig nem talált
legyõzõre. 1967. április 28-án sem a ringben szenvedte el elsõ vereségét: mivel
a vietnami háború idején vallási okokra hivatkozva megtagadta a bevonulást az
amerikai hadseregbe, ötévi börtönre és tízezer dolláros pénzbüntetésre ítélték.
A legsúlyosabb csapás csak ezután következett: bevonták bokszengedélyét, és
megfosztották világbajnoki címétõl. Ali a legfelsõbb bírósághoz fellebbezett, de
három évet kellett várnia, mire újra bokszolhatott. Hogy anyagilag ne
lehetetlenüljön el, étteremláncot nyitott Bajnokburger néven, és politikailag is
aktivizálta magát: tüntetett a háború ellen, járta az országot, és számos
egyetemen tartott elõadást.
Csak 1970-ben léphetett újra ringbe, amikor az amerikai közvélemény a vietnami
háború ellen fordult, és a legfelsõbb bíróság rehabilitálta Alit. Senki sem hitt
a visszatérésében, de õ sorra legyõzte minden ellenfelét, és az „évszázad
meccsét” vívta Füstös Joe Frazierrel 1971-ben. Harmadszorra George Forman
legyõzésével lett világbajnok Zairéban, Kinshasában („The Rumble in the Jungle”).
A mérkõzést a világ leghírhedtebb promótere, Don King hozta tetõ alá, és Ali
ismét egy óriási fizikai fölényben lévõ, ráadásul nálánál hét évvel fiatalabb
ellenfelet gyõzött le egyedülálló bokszintelligenciájával és ravasz
taktikájával. (A mai napig aktív George Formant tartják egyébként minden idõk
legnagyobb ütõerejû bokszolójának.) Ez a mérkõzés a témája az 1996-ban
Oscar-díjat nyert, Amikor királyok voltunk címû dokumentumfilmnek.
Forman legyõzése után újabb sikeres címvédési idõszak következett, és Ali megint
témát adott Hollywoodnak: 1975 márciusában a viszonylag ismeretlen fehér bõrû
Chuck Wepnernek adott esélyt a világbajnoki cím megszerzésére. Ez a csata
ihlette az akkor fiatal, feltörekvõ író, rendezõ, színész Sylvester Stallonét az
eredeti Rocky címû film elkészítésére.
1978-ban Leon Spinks ugyan legyõzte, de Ali még ebben az évben visszavágott, és
visszaszerezte a világbajnoki övet, majd 1979-ben, harminchét évesen
bejelentette visszavonulását. Ezután már csak két hivatalos mérkõzésen küzdött:
1980-ban Larry Holmesszal, 1981-ben pedig Trevor Berbickkel meccselt. Mindkettõt
elveszítette, és ezután valóban visszavonult.
Civilben
Alinál 1982-ben Parkinson-kórt diagnosztizáltak, de a Bajnok nemcsak
sportolóként, hanem emberi nagyságával is kivívta a világ megbecsülését. Számos
humanitárius akcióhoz adta a nevét, kiállt az afroamerikaiak teljes
egyenjogúsága mellett, és egyre súlyosbodó betegsége ellenére is vállalta a
közszerepléseket. 1996-ban az atlantai olimpián neki jutott az a
megtiszteltetés, hogy meggyújtsa az olimpia lángját, 1999-ben pedig a Nemzetközi
Olimpiai Bizottság az évszázad legjobb sportolójának választotta Muhammad Alit,
akinek kilenc gyermeke közül egyik lánya, Laila szintén sikeres profi bokszoló.
A Legnagyobb négyszer nõsült, hét lánya és két fia van.
Muhammad Ali korának, a hatvanas-hetvenes éveknek, amelyet a nehézsúly
virágkorának hívnak, szinte minden elsõrangú nehézsúlyúját legyõzte. Zseniális
önmenedzser volt, mérkõzés elõtti, alatti és utáni pszichológiai taktikái
legendásak. Megmutatta, hogy a sport nem csupán fizikai csata, hanem legalább
annyira lélektani hadviselés is. Sportteljesítménye és boksztudása teszik a mai
napig a legnagyobbak egyikévé. Számtalan cikk, könyv és film szerzõje és
ihletõje. A legfontosabbak önéletrajzi mûvei: A Legnagyobb: Saját történetem
című könyve, az Amikor királyok voltunk című dokumentumfilm, és az Ali címû
nagyjátékfilm, melyben Ali saját kérésére Will Smith alakította a címszereplõt.
Az Amerika Szelleme-díj birtokosa, s a legismertebb amerikai ember a világon.