Vissza a tartalomjegyzékhez

Csizmadia Ervin
Reform vagy liberalizmus
Az SZDSZ a reformok véd otilde szentje?

A magyar politikában külön fejezet az MSZP és az SZDSZ közös kormányzása. Most, hogy végleg (vagy átmenetileg?) felbomlott ez a szövetség, érdemes értékelnünk: mit hozott mindez az országnak, s nem utolsósorban az SZDSZ-nek?

A két párt együttmûködése - érdemes ezt észrevennünk - „visszahozta” a történelmet a magyar politikába. A magyar történelem tartós hagyománya a saját identitását a reformokban megtaláló kormánypárt, amely kormányzását arra alapozza, hogy az egyedül elfogadható alternatívát õ képviseli. Ez az alternatíva pedig a nyugatos reformok képviselete, amellyel szemben - természetesen - csak egy kormányképtelen, bezárkózó, „keleties” ellenzék állhat. Ilyen vetélytárs nélküli „természetes kormánypártként” határozta meg önmagát 1867 és 1918 között (igaz, változó neveken) a Szabadelvû Párt, s ilyen jellegû párt volt Bethlen István Egységes Pártja is 1921 és 1931 között. Velük szemben szétmorzsolt és „kormányképtelen” ellenzék állott, s a kormánypártok a maguk idején mindent megtettek azért, hogy ellenzékük semmilyen körülmények között ne kerüljön a hatalmi pozícióba.
Ismerõs képlet? Kis túlzással az egymást követõ MSZP-SZDSZ-kor­mányok ezt a hagyományt követik, hiszen fennen hangoztatják, hogy egyedül õk reformképesek és nyugatosak, míg ellenzékük „ugatja” a reformokat, és emellett nem is európai. Konklúziójuk ugyanaz, mint Tisza Kálmáné, Tisza Istváné vagy Bethlen Istváné: az ellenzéket nem szabad kormányra engedni. Talán maguk sem érzékelik, hogy jó szándékú országmentésük közben rossz történelmi trendeket erõsítenek meg és újítanak fel. S miközben megegyezésrõl, konszenzusról beszélnek, politikájuk strukturálisan nem alkalmas arra, hogy ellenfeleikkel meg tudjanak egyezni bármiben is.
Természetesen senki nem vitatja, hogy Magyarország minden szegletében reformérett (tegyük persze gyorsan hozzá, hogy Eötvös József 1846-os Reform címû könyve óta van ez így!), de egyúttal azt is látnunk kell, hogy a reform szó a legantipatikusabb szavak egyikévé silányult, mégpedig a rá való állandó hivatkozások és a permanens (de általában sikertelen) reformok logikus következményeképp. Az a benyomásunk, hogy mindennek oka a reformkormányzás fogalmának tisztázatlansága. Ezen belül is a leginkább az, hogy kivel és mit akarunk reformálni. Ha pusztán önmagunkban (a parlamenti többség) és szinte mindent meg akarunk reformálni, az valószínûleg kiindulópontjában magában hordozza a sikertelenséget. A sokszor emlegetett ír példában mindenekelõtt megteremtettek egy közös, a parlamenti többségen túlnyúló alapot, s arra alapozva tudták elérni a reformok általános sikerét. Ha valamit, hát az ilyen, össznemzeti szintû reformélményt teljesen hiányolhatjuk ebbõl a kormányzásból. Nem a reformcélok hiányoztak tehát (azokból volt és van bõven), hanem az állhatatosság a célok közösen elérendõ célokká változtatására. Valójában tehát: a pozitív reform!
Mindezen hiányosságokból már szinte logikusan következik, hogy a legújabb reformokból põre megszorítások váltak. Holott nem törvényszerû, hogy a megszorítások és a reformok azonosítódjanak. Sõt. A fejlett demokráciákban a megszorításokat is átvészelik, ha van közösen vállalható, világos és pozitív perspektíva. Ilyen azonban ebben a koalíciós reformküzdelemben nem körvonalazódott.
De ha reálisan akarunk mérleget készíteni, regisztrálhatunk egy másik problémát is. A közös kormányzás nemcsak túlpreferálta a reformokat, de egyúttal elapasztotta a két kormánypárt belsõ pártéletét is. Az MSZP 2004 óta jottányit sem lépett elõre, továbbra is „platformok szövetsége”, nem pedig modern és egységes szociáldemokrata párt. Az SZDSZ pedig nemcsak hogy nem fejlõdött mint párt, de ma még kevésbé tudjuk, mint akár pár éve, hogy mi is pontosan a párt liberális identitása. Az SZDSZ immáron több mint tíz éve azt a gyógyírt adja saját népszerûsége elvesztésére, hogy egyedül õ képes „ráncba szedni” az MSZP-t, azaz egyedül õ a reformok garanciája. De - mint láttuk - ezzel az attitûddel nem csupán a reformokat segítette az SZDSZ, hanem a magyar történelem sajátos kettéosztódásának újabb megjelenését is. S ezt még akkor is látnunk kell, ha természetesen mindehhez a Fidesz is bõven hozzátette a magáét.
Mindezekbõl adódóan az SZDSZ elõtt nem csupán azok a kérdések állnak, hogy: 1. Hogyan viszonyuljon az SZDSZ a készülõ kisebbségi kormányzáshoz? 2. Visszamenjen-e egy esetlegesen Gyurcsány nélküli kormányba? 3. Helyesen teszi-e, ha visszahívja a párt élére Kuncze Gábort? Ezek mind a praktikumot érintõ kérdések. A fõ kérdés az, hogy van-e az SZDSZ-nek önálló liberális mondanivalója?
Egyáltalán nincs megírva a nagykönyvben, hogy a liberálisok Ma­gyarországon a 2-6 százalék közötti tartományra fixálódjanak. Az SZDSZ is érzi ezt, amikor visszatérõen elmondja: Magyarországon 15-20 százaléknyi liberális érzelmû ember van. De ha van, akkor hová és fõképpen miért „tûnnek el”? Miféle kétbalkezes politika az, amely nem tudja magához vonzani a liberálisokat?
Bármily meglepõ is a liberálisok számára, a magyarázat saját „túlfeszített” reformpolitikájában - Bibó szavaival: „túlfeszült lényeglátásában” keresendõ. Az MSZP-SZDSZ-kor­mányok osztoznak abban a „lényeglátásban”, hogy a reformok minden mást maguk mögé utasítanak. Rendben, lehet így is, de akkor meg kell teremteni egy valódi „reformkörnyezetet”. De ez láthatóan nem ment a kormányzóknak. Görcsösen akarták, és mindenáron vezetni kívánták a társadalmat. Ám a társadalom vezetése és a társadalmi befolyás nem ugyanaz. Az SZDSZ elõdje, a demokratikus ellenzék pontosan értette, mi ez a társadalmi befolyás vagy társadalmi tekintély. Ehhez kellene visszatalálni! Az SZDSZ-t kötik saját hagyományai, s nem engedheti meg magának, hogy hagyományainak errõl a rétegérõl lemondjon. Komolyan és sokat kellene tehát beszélnie a társadalom szerepérõl a 21. század Magyarországában. A „populista” Fidesz ostorozása nem elég, mert ennek üzenete az lehet, hogy az SZDSZ-nek egyáltalán nincs társadalmi mondanivalója, vagy csak a felsõ osztályokhoz szóló mondanivalója van.
Már a most újraalakuló (akár egypárti, akár koalíciós) kormánynak is fõ feladata lesz, hogy újradefiniálja a reformok (a makro­szem­pontok) és a társadalom (mikro­szempontok) egymáshoz való viszonyát. Gyur-csány Ferenc és az MSZP persze ebben is megelõzte az SZDSZ-t, amikor „bársonyos reformokról” kezdett beszélni. Ez az új retorika világosan el kívánja választani a baloldalt a „nem bársonyos” (értsd: radikális) reformoktól, illetve a társadalom iránti elkötelezettségtõl.
Ám a néhai demokratikus ellenzék a társadalom iránt maximálisan elkötelezett mozgalom volt, ez tehát nem lehet az MSZP monopóliuma. Ha a liberálisok a továbbiakban is csak a reformok védõszentjének szerepét vindikálják maguknak, könnyen elveszíthetik a kormányzati szerep mellett maradék presztízsüket, s végsõ soron pártjukat is.