Vissza a tartalomjegyzékhez

Kulcsár István
A kétfejű sas
Mit hoz a Putyin–Medvegyev-korszak?

Minden a papírforma szerint történt. Dmitrij Medvegyev, a Vlagyimir Putyin által kitalált és támogatott jelölt az elnökválasztáson megkapta a leadott szavazatok több mint 70 százalékát, méghozzá - abszolút számban - több voksot adtak le rá, mint 2004-ben elődjére. A másik három elnökjelölt - a kommunista Gennagyij Zjuganov, az ultrapopulista Vlagyimir Zsirinovszkij és az állítólag Nyugat-barát Andrej Bogdanov - egyaránt csak a „futottak még” kategóriájába került.

A választási kampányban a Kreml „nem-jelöltjei” összehasonlíthatatlanul kevesebb lehetőséget kaptak az elektronikus médiában való megjelenésre, mint Medvegyev. A liberális jelöltet, Mihail Kaszjanovot eleve elütötték az indulás lehetőségétől. Vitathatatlan, hogy számos szabálytalanság történt már a szavazás során is.  
Ennek ellenére általános vélemény, hogy a „Putyin ügyének folytatója” szerepre kijelölt eddigi miniszterelnök-helyettes, egyben a Gazprom igazgatótanácsának elnöke - éppen a jelenlegi államfő népszerűségének köszönhetően - valóban az orosz lakosság többségét tudhatja maga mögött. Megválasztását sietve üdvözölték az oroszországi történelmi egyházak és felekezetek képviselői, akik - élükön az ortodox pátriárkával - arra biztatták híveiket, hogy okvetlenül menjenek el szavazni. A választáson résztvevők minél magasabb száma azért volt fontos a hatalomnak, hogy ezzel is növeljék a megválasztandó elnök legitimitását.
Ha meglepetést nem is, egy lényeges újítást azért mindenképpen hozott ez az elnökválasztás. Oroszország/Szovjetunió történetében első ízben fordult elő, hogy a cár/főtitkár/elnök teljes mandátumát kitöltve, önként távozik posztjáról. (A cárok halálukig uralkodtak, vagy megölték őket; Lenin és Sztálin országlását haláluk szakította meg, Hruscsovot leváltották, Brezsnyev, Andropov és Csernyenko halálukig töltötték be a pártfőtitkári funkciót, Gorbacsov alól „kiment a Szovjetunió”, Jelcin lemondott.) Az új módi részben a mexikói modell bevezetését eredményezheti. Hét évtizeden át a latin-amerikai országban formailag pluralista rendszer volt, az ellenzék ott ült a parlamentben, jelölteket indított az elnökválasztásokon. Emellett azonban minden alkalommal az Intézményes Forradalmi Párt jelöltjét választották államfővé, méghozzá ezt a jelöltet mindig a távozó elnök jelölte ki, mintegy átadva neki a stafétabotot. Igaz, a leköszönő mexikói elnökök nyugdíjba vonultak, Putyint viszont utódja beiktatása napján, május 7-én miniszterelnökké nevezik ki.
A nagy kérdés az, hogyan fog működni ez a sajátos és újszerű tandem. Medvegyev Putyin kreatúrája, közeli munkatársa és bizalmasa a kilencvenes évek elejétől fogva. A szavazók által adott mandátuma arra szól, hogy megvalósítsa Putyin tizenöt évre szóló imponáló gazdasági-szociális tervét, és folytassa az orosz nagyhatalmi státusz visszaállítását célzó, a Nyugattal való bizonyos fokú konfrontációt óhatatlanul magába foglaló kül-, odahaza pedig „szuverén demokráciának” nevezett tekintélyelvű belpolitikáját. Méghozzá - és ez lehet a kritikus, a törési pont - magával Putyinnal együtt. A régi-új orosz címeren a sas két fejjel néz kétfelé, de a teste egy. Valahogyan így próbálják a megfigyelők ma elképzelni a következő évek elnöki-miniszterelnöki kettősét.   
Az orosz alkotmány értelmében (amelyet Putyin eddig következetesen nem próbált módosíttatni) az elnök jogköre óriási. Ő a fegyveres erők főparancsnoka (nála van az „atomkoffer”), közvetlenül neki és nem a kormányfőnek van alárendelve a védelmi, a belügy- és a külügyminisztérium, továbbá a belső állambiztonsági szolgálat, eddig ő töltötte be a - némileg a korábbi politbüró szerepét átvevő - Nemzetbiztonsági Tanács elnöki posztját. Medvegyev nyíltan kijelentette: a külügyek irányítása az ő kezében lesz, egyáltalán nem lesz a vezetésben két hatalmi központ, a Kremlbe ő költözik be. Ez azonban még nem zárja ki, hogy Putyin ne a második, hanem - mondjuk így - a másfeledik helyet foglalja el a hatalomban. Sokan feltételezik az a terve, hogy 2012-ben, amikor az alkotmány ezt már lehetővé teszi, ismét átvegye az elnöki posztot az akkor miniszterelnökké váló Medvegyevtől. (Egy Moszkvában most futó vicc szerint 2032-ben már ők is csak onnan tudják majd, hogy pillanatnyilag melyikük az állam-, és melyikük a kormányfő, hogy megnézik, mi van kiírva az ajtajukra.) 
A vásár azonban mindig kettőn áll. Szinte bizonyos, hogy rövid távon a tandem működni fog. (Első elnökségi időszakában Putyin sem igen nyúlt Jelcin embereihez, és csak 2004 után távolította el őket fokozatosan a hatalomból, illetve környezetéből.) Hogy mi lesz azután? Senki sem lát bele Medvegyev fejébe, mint ahogyan azt is jobbára csak találgatni lehet, hogy hogyan bástyázza körül magát Putyin a tényleges hatalom megtartásának rejtett garanciáival. A két politikus elgondolásai, céljai, de legalábbis szavai, egyelőre tökéletesen egy irányba mutatnak. Igaz, Medvegyev életkora (13 évvel fiatalabb a „társcsászárnál”), múltja (jogtudós, nem volt köze a titkosszolgálatokhoz), stílusa (senki sem hallott még tőle olyan durva kijelentéseket, mint például a sokat emlegetett putyini „belefojtjuk a csecseneket a reterátba”) érezhetően különbözik az elődjétől, ezek azonban magukban még nem meghatározó tényezők. Nyilvánvaló, hogy az orosz hatalmi elitet alkotó, de egymással - legalábbis burkoltan - szembenálló politikai-gazdasági klánok érdekellentéte, küzdelme is befolyásolja majd a két államférfi együttműködését, vagy ellenkezőleg: egymással való szembefordulását.
Miközben a külföldi „kremlinológusok” csapata az effajta - a kávézaccnál alig megbízhatóbb - jelekből próbálja kiolvasni a moszkvai hatalom(megoszlás) jövőjét, és miközben a „szuverén demokráciát” elutasító orosz demokraták szűk rétege tüntetésekkel próbál hangot adni a változatlanul tekintélyuralminak ígérkező rendszerrel szembeni elégedetlenségének, a lakosság nagy többsége azt számolgatja, mikor emelik fel ismét a béreket és a nyugdíjakat, vezetik be a beígért jelentős összegű családi pótlékokat, teljesítik a szociális lakásépítési terveket, javítják az orvosi ellátást, csökkentik (ha már megszüntetni nem is tudják) az elképesztő méreteket öltő korrupciót.