Vissza a tartalomjegyzékhez

Benke László
Index és gettó
Kiállítás a római inkvizíció dokumentumaiból

Ritkák és értékesek címmel nyílt kiállítás Rómában a Szent Hivatal újkori irataiból. A Vittoriano Múzeum tárlatának internetes oldala alapján a közszemlére tárt dokumentumok közül a Tiltott könyvek jegyzékének egy korai szövege, illetve a Pápai Állam városainak gettósítási tervrajzai a leginkább figyelemreméltóak.

A merész képzettársításokra hajlamos szemlélő több párhuzamot is felállíthat a magyar titkosszolgálatok és a katolikus inkvizíció archívumai között: teljes egészében egyelőre gyakorlatilag mindkettő hozzáférhetetlen; apró részletekben kerülnek napvilágra, és mindkettőt bizonyos mértékben a titkolózás és bűntudat légköre lengi körül. Persze, míg az előbbi érintettjei köztünk élnek, az inkvizíció iratkötegeiben szereplő nevek és ügyek már rég a múltéi, s csak - a pár évszázaddal megkésett, inkább belső reflexiónak vagy elhatárolódási rituálénak számító - pápai bocsánatkérésekben aktualizálódnak. Az egykor életbevágó, ma már csak „ritka és értékes” dokumentumrégiségeket pedig múzeumban csodálhatjuk meg, ahol a feljelentőleveleket vagy a könyvek előzéklapjain szereplő cenzori jegyzeteket talán a gubacstinta-kutatók bogarásszák a legodaadóbb figyelemmel.

Biblia a máglyán és a „gettók kora”

Egyházi elöljárók rendre az olasz lakosság szemére hányják, mennyire járatlan a Bibliában, pedig ezért a népnyelvi Bibliák 1596-os betiltása a felelős, amely másfél évszázadig változatlan formában érvényben volt - állítja Gigliola Fragnito 1997-ben, az olaszországi „Biblia évében” megjelent La Bibbia al rogo (A Biblia a máglyán: az egyházi cenzúra és a népnyelvi bibliafordítások, 1471-1605) című könyvében. A Pármai Egyetem munkatársa rámutat arra, hogy az ellenreformációs pápai Indexek tették a legtöbbet honfitársai biblikus műveletlenségéért, hiszen a bibliafordításokat e tilalmak nyomán sorolta a közgondolkodás az „eretnek” iratok közé, amelyekkel a 16. századtól állított máglyákon együtt semmisültek meg. A határozatnak egy jelentős népnyelvi bibliakultúra felszámolásán túl a szerzőnő szerint a katolikus Európa déli és északi területei közötti különbségek elmélyítésében is jelentős része volt.
Az ellenreformációt megelőző időszakban a katolikus egyház országonként eltérően ítélte meg a köznyelvi bibliafordításokat, és általában türelmesnek bizonyult. Nem létezett egységes, központilag meghatározott álláspont: az eretnekgyanús kezdeményezések ellen az egyházi elöljárók felléptek, a belső felhasználást azonban nem tiltották. Így történhetett, hogy Itáliában (mint ahogy német és lengyel nyelvterületen is) főpapi jóváhagyással, egyházi rendek munkájából készültek el az első nyomtatott köznyelvi Bibliák. Mindehhez hozzájárult, hogy az ihletettnek tartott latin Vulgatának a szövegromlás miatt ekkorra már számtalan szövegváltozata létezett, tehát nem is igazán lehetett volna egyetlen megbízható Biblia alapján felülbírálni a sokféle fordítást. (Később a tridenti zsinat egyik feladata pontosan abban állt, hogy kezdjen el rendet tenni a Jeromos-féle szöveg körüli káoszban: kellemetlen volt, hogy a betiltott fordításokat nincs mivel felváltani.)


Eretnekekre vonatkozó pápai dokumentum

Az ellenreformációs gépezet tehát - Fragnito és más kutatók szerint - a „bibliás” reformátorokkal szembeni fellépésével a katolikus területek köznyelvi Biblia-kultúráját is eltiporta. IV. Pál 1557-es római Indexétől persze rögös út vezetett VIII. Kelemen „végleges” Indexéig (a tridenti zsinat által felállított Index Kongregációja és az inkvizíció; a pápák és püspökök; a „nemzeti” és a római inkvizíciók közötti tekintélyharcok több Index elvetéléséhez, illetve egymásnak ellentmondó vagy homályosan fogalmazó jegyzékekhez vezettek). Tény azonban, hogy 1596-tal megkezdődött a bibliafordítások módszeres elkobzása és megsemmisítése, a rendelet szigorát pedig csak 1758-ban, XIV. Benedek enyhítette.
A reneszánsz pápaság türelmes zsidópolitikája is az ellenreformáció hatására változott elnyomóvá, ahogy azt a római kiállítás egy másik különleges eleme, egy gettóalaprajz is szemlélteti. A 16. század kiútkereső zűrzavarában a Talmud-égető és az engedékeny pápák egymásnak adták a tiarát, mégis a már említett IV. Pálnak a római gettót megalakító bullájától fogva általánossá vált az itáliai városokban, hogy a zsidókat őrzött, éjszakánként zárt kényszerlakhelyen tartsák: a Nyugat-Európában ekkoriban létrejött gettók közül utolsóként éppen a rómait számolták föl, 1883-ban. A két esemény között eltelt időszakot az itáliai zsidó történelem kutatói a „gettók korának” nevezik.

Tágra zárt levéltárak

Isten malmai lassan őrölnek - a Vatikán az inkvizíció Galilei ellen hozott 1633-as ítéletét csak 1992-ben semmisítette meg, a Szent Hivatal archívumát pedig csak 1998-ban tette hivatalosan hozzáférhetővé. Ez utóbbi feldolgozása azóta is ólomcipőben halad, aminek a külső szemlélő két közvetlen eredményét látja: egyfelől időnként kiállítások, sajtótájékoztatók és más hírverések „fedik fel” az eretnekség ellen létrehozott, „rettegett intézmény” néhány titkát - vagyis a római kúria ijesztő örökségéről több felvonásban rángatgatják le a leplet. (Jóllehet az anyag már a történelmi kutatásra tartozik, mégis felmerül a kérdés, hogy az eljárás mennyire ízléses, tekintve, hogy az inkvizíció tényleg sokak életét követelte, és még többeket nyomorított meg.) Másfelől széles teret enged a megalapozatlan találgatásoknak: Angelo Amato, a Hittani Kongregáció titkára például kijelentette, hogy a katolikus egyház nem félemlítette meg Galileit, s a történészek csak a kegyetlen népbutító szerepében akarják feltüntetni a pápaságot, azért hordanak össze hetet-havat a Galilei-per kapcsán, a csillagász ugyanis nem a Szent Hivataltól, hanem a pokoltól való félelmében tagadta meg téziseit.
A legtöbb vitát a Vatikáni Titkos Levéltár fokozatos, vontatott kutathatóvá tétele váltja ki. A levéltár 1922-1939 közötti szekciójában például 2006 szeptembere óta a müncheni és a berlini nunciatúra anyagai már kutathatók, de az 1939 utáni időszakból már azok sem. Az intézmény ma is inkább az állománya zárolására szolgál, semmint megosztására, és abban is egyedülálló a világon, hogy még a Jad Vasem Intézet történészei számára sem hozzáférhető. Egyelőre tehát XII. Piusnak a holokausztról szerzett értesülései sem ismerhetők - erről talán csak a Titkos Levéltár halogató és takargató technikája szolgálhat közvetett felvilágosítással.