Vissza a tartalomjegyzékhez

Ruff Tibor
A Tízparancsolat
Élni vagy visszaélni Isten nevével?

Most a Tízparancsolat első kőtáblájának három hátralévő parancsával foglalkozunk. Mint az előző hetekben már kifejtettük, az első kőtábla arra tanít, mit ne tegyünk, ha Istent teljes szívünkből, teljes lelkünkből és teljes erőnkből akarjuk szeretni - ami pedig az egész Biblia legfontosabb útmutatása.

„Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, amelyek fenn az égben, vagy amelyek alant a földön, vagy amelyek a vizekben a föld alatt vannak, ne imádd és ne tiszteld azokat; mert én, az Úr, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad- és negyedíziglen, akik engem gyűlölnek, de irgalmasságot cselekszem ezeríziglen azokkal, akik engem szeretnek, és az én parancsolataimat megtartják.” (2Móz 20:4-6) Természetesen itt nem arról van szó - ahogy néha szélsőségesen értelmezni szokták -, hogy egyáltalán semmilyen képmást nem szabad készíteni, például fényképeket a családban, illusztrációkat egy könyvhöz, játékfilmet vagy tévéközvetítést egy eseményről. Hanem arról, hogy vallási tevékenység céljául vagy eszközéül nem helyénvaló bármiféle képmásnak tisztelete, középpontba helyezése. Ha egészen pontosan akarunk fogalmazni: a természetfölöttivel, az Isten világával való kapcsolatteremtés, az istentisztelet, a szellemi élet során semmiféle ember alkotta képmás spirituális tisztelete nem elfogadható Isten számára. Valami miatt ez kizárja Isten teljes szívből, teljes lélekből, teljes elméből és minden erőből való szeretetének lehetőségét.
De miért? Ez a parancs nem olyan könnyen érthető, mint mondjuk az, hogy „ne ölj!”, „ne lopj!”, mert az ember a képmások istentiszteleti használatáról nem érzi azonnal és egyértelműen, hogy helytelen, s árt vele magának, Istennek vagy embertársának, úgy, mint a lopás vagy a gyilkosság esetében. A Biblia azonban súlyosabbnak ítéli még a gyilkosságnál is (!), mert a mágia, a varázslás minden formáját - amit ma öszszefoglaló néven okkultizmusnak nevezünk - halálos bűnnek, azaz következményeiben emberéleteket kioltó tevékenységnek tartja. A képek, szobrok, képmások vallási vagy spirituális célú alkalmazása és tisztelete pedig az emberiség kultúrájában ősi idők óta nem más, mint a mágia csúcstevékenysége. Ennek a tevékenységnek a jelenléte a vallási gyakorlatban mindig azt jelzi, hogy az az ember személyiségére súlyosan kártékony elemeket tartalmaz.
A parancsolat tehát úgy fogalmaz, hogy az emberek semmiféle képmást ne készítsenek vallási tisztelet céljából: „Ne imádd és ne tiszteld azokat!” Ez azonban nem pontos fordítása az eredeti héber mondatnak, amely sokkal konkrétabb: „Ne hajolj le azok előtt, és ne szolgáld őket!” Az eredeti szöveg tehát nemcsak a belső, szellemi magatartást, hanem a külső cselekvést is határozottan tiltja. Miért fontos ez? Mert ha valaki - például kényszer alatt - leborul egy szobor előtt, jóllehet magában ennek semmi jelentőséget nem tulajdonít, akkor is elkövette ezt a súlyos bűnt. Ezért nem volt hajlandó erre Sidrák, Misák és Abednégó, még halálbüntetés terhe mellett sem! Pedig megtehették volna, hogy leborulnak életük megmentése érdekében, miközben azt mondják magukban: „Fúj, undorító bálvány!” De nem tették meg. A mágia ugyanis a szimbólumok nyelvén kommunikál, és a leborulás vagy a képmás szolgálata (hordozása, díszítése stb.) szimbolikus tett, amely által az ember részesévé válik a mágikus cselekménynek, függetlenül attól, mit gondol erről.
A bálványimádásnak két fő típusa van: az animista bálványimádás szerint maga a képmás az istenség; míg a fejlettebb civilizációk (például a görögök, babilóniak) nagy vallásai szerint az istenek az Olümposzon vagy az égben vannak, tehát maga a kép nem az istenség, de a képmás tisztelete hozzásegíti az imádót ahhoz, hogy kapcsolatot létesítsen az adott természetfölötti lénnyel. Hiába hivatkozik tehát az ember arra, hogy ő tulajdonképpen nem a szobor előtt térdel, és nem ahhoz imádkozik, hanem csak a szobor által megjelenített mennyei lényhez: ez is beleütközik a fentebb idézett isteni parancsba. Az Újszövetség arra is fölhívja a keresztény hívők figyelmét, hogy még a bálványimádáshoz kötődő tárgyaktól is igyekezzenek távol tartani magukat (Csel 15:20, 29). Sajnos mindennek ellenére a képtisztelet gyakorlata a kereszténységet is végletesen megosztja immár több mint ezer éve.
A Tízparancsolat harmadik parancsa így hangzik: „Az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd; mert nem hagyja az Úr büntetés nélkül, aki az ő nevét hiába felveszi.” (2Móz 20:7)
A „Miatyánk” az imádkozás egyetlen rövid mintája, amit Jézus a hívőknek adott, méltán tekintjük tehát kulcsfontosságúnak és minden szavát különleges súlyúnak. Ennek első kérése - és bizonyára a sorrend sem lényegtelen! - így hangzik: „Atyánk, aki a mennyekben vagy, legyen szent a Te neved!” (Mt 6:9) Tehát nagyon fontos, hogy Isten neve megszentelt legyen beszédünkben és életünkben. Isten - bármelyik - nevének minden olyan használata, amely az Istent segítségül hívó szó szentségét csökkenti, árt Isten és az ember kapcsolatának. Az Istent megszólító bármelyik név üres, tartalmatlan vagy hamis kimondása máris lehetetlenné teszi számunkra Isten teljes szívből, teljes lélekből, minden erőből való szeretetét. Az a jó, ha bármelyik ilyen szó elhangzása egy beszélgetésben szentként cseng - azonnal valóban Isten jut eszébe mindenkinek -, és felidézi a jelenlévők előtt Őt, akiről szó van.
Ennek a bűnnek a leghétköznapibb formája Isten nevének az üres, értelmetlen emlegetése: „Atyaúristen”, „Jézusom” - mondjuk teljesen jelentés nélkül akkor, amikor éppen semmit sem akarunk mondani. Gondolkodjunk el egy pillanatra azon, hogy amikor a semmit akarjuk kimondani, miért éppen az Univerzum leghatalmasabb lényének, a Teremtőnek, minden létezés és a mi életünk forrásának a nevét használjuk?
Ennél jóval szörnyűbb változata ennek a bűnnek az Isten nevének kifejezett káromlása, trágár, brutális kifejezésekbe való belefoglalása. De talán még ennél is súlyosabb egy sokszor éppen tisztelettel övezett tevékenység is: amikor valaki emberi gondolatokat, tanokat isteni tekintéllyel fogalmaz meg az emberek számára, s jóllehet azok csak egy embercsoport, egyház vagy éppen az ő véleményei, úgy állítja be, mintha egyenesen Istentől származnának. Ezt nevezi a Biblia hamis prófétálásnak vagy hamis tanításnak.
Az Isten és ember kapcsolatát tanító első kőtábla utolsó parancsa: „Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat; de a hetedik nap az Úrnak, a te Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon se magad, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, aki a te kapuidon belül van…” (2Móz 20:8-10)
A szombat parancsáról az Ószövetség azt mondja, hogy jel Isten és Izrael között. Ez tehát egy szimbolikus, nem erkölcsi jellegű parancs, ezért Pál apostol azt írja a nem zsidó keresztényeknek, hogy nem kell megtartaniuk a szombatot (Kol 2:16). De útmutatást tartalmaz számunkra is: ne legyünk munkamániásak, szakítsunk elegendő időt arra, hogy pihenjünk, és családi, emberi, valamint Istennel való kapcsolatunkat ápoljuk. A szombat másik, szimbolikus üzenete pedig ez: Isten nem érdemeink, munkánk és tetteink miatt, hanem önmagunkért szeret és tart fenn bennünket. (A szerző teológus. A fenti cikk az ATV Nem csak kenyérrel él… című műsorában február 25-én elhangzott előadás szerkesztett változata.)