Vissza a tartalomjegyzékhez

Pálfy Gyula
A Coen-műhely titkai
Térképészet tollal és kamerával

A Coen fivérek mesterségének képzelt címerében a toll és a kamera mellett pár további hasznos munkaeszköz is megférne. Az biztos, hogy nem előzmények nélkül és nem előlegbe kapták most a négy Oscar-díjat Nem vénnek való vidék című filmjükért - ami nem éppen az eddigi életművük csúcsa. Több mint két szorgos évtized és majd tucatnyi film elkészítése után a testvérpáros neve ma már az igényes, ám fogyasztható, mégse „hollywoodi” filmtermék márkavédjegye.

Akár két régi céhes iparos, Joel és Ethan Coen elejétől a végéig - majdnem - maga csinál mindent. Munkamódszerük legendája, hogy miután kipattan a nagy ötlet (idáig sokaknál stimmel), bezárkóznak egy szobába, hogy megírják a forgatókönyvet, majd beállításokat, kameramozgásokat terveznek meg előre. Aztán beállnak producernek, majd megrendezik az egészet kiváló operatőrök és instrukcióikat jól értő színészek segítségével. Ahogy mondják: „Ami forgatáskor történik, az az írás folytatása. Mind a ketten jelen vagyunk, és állandóan konzultálunk egymással.” Bár a filmvilágban „kétfejű rendezőként” híresültek el, van belső munkamegosztásuk. Joel az idősebbik, aki a filmfőiskola után vágóként került a filmiparba, inkább a jelenetekkel és a színészekkel törődik. A három évvel ifjabb, a Yale-en filozófiát végzett öccse a gyártás folyamatát, a produceri teendőket tartja kézben. A forgatás után megint leülnek, és együtt vágják meg az anyagot, ami a filmezés végső, de igen lényegi aktusa.
Coenék Minneapolis kertvárosában nőttek fel egyetemi tanár apa és művészettörténész anya fiaiként. Ez az értelmiségi légkör nem a tipikus háttere a filmjeikre oly jellemző vívódó, sokszor bűnözésbe merült karaktereknek. Bár a szülőváros - és körötte télen a nagy minnesotai hómezők - azért kiemelt szerepet kap a Fargóban, Coenék legismertebb, szintén két Oscarral díjazott filmjében.

A forma

Hogy mi a fivérek munkáinak legelső ismertetőjegye? Épp az, hogy nem sorolhatók kategóriákba. A történet sokszor földhözragadtan egyszerű, a fordulatok se túl váratlanok. Mégis az egésznek felismerhető és emlékezetes a hangulata, úgyhogy mégse ismétlik önmagukat. A kulcs talán az esztéták által posztmodernnek nevezett látásmód, ami a sokféle „izmusból” a hetvenes évekre kiábrándult és talajt veszített nyugati értelmiségi életérzése. A „minden egész eltörött” az életmódban erkölcsi cinizmust, az irodalomban nehezen felfejthető „szövegeket” termett. A filmezésben azonban - nyilván a bevételre utaltság miatt is - nem újabb vontatott szerzői látomások jöttek. Inkább a határ mosódott el a művész- és a tömegfilmek között. A mélynek szánt mondandót kommersz elemekkel keverik össze. Gyakori más művek nyílt idézése, a műfajok filmen belüli váltogatása, melyet többértelmű, ironikus párbeszédek és a szokatlan helyzetekben feltűnő fanyar humor tarkítanak.
Coenék e formanyelvet fejlesztgetik első filmjük, a Véresen egyszerű (1984) óta. A második, az Arizonai ördögfióka egyszerre vígjáték és olyan túszdráma, amit a gyermekáldás utáni vágy generál. A Barton Finkben pedig egy drámaírót látunk, akit a filmipar megpróbál a maga képére faragni. A kiváló Coen-színész, John Turturro kafkai gyötrelmeket él át alkotói válságában, majd rettentő élményeket szerez egy lepukkant motelben az „utálatos álomgyár” bérrabszolgájaként. Dráma, horror „összerázva, nem keverve” a független filmesnek számító Coenék metsző kritikájával Hollywoodról. Mindez egy tekercsben, ezúttal Cannes-i nagydíjat kiérdemelve.
Időnként egyszerűen egy korai műfajt emelnek le a polcról, és abban forgatnak. Az Ó testvér, merre visz az utad három szökött fegyenc vesszőfutása az amerikai délen. A bluesokkal és fülbemászó countryval fűszerezett filmnek egyenesen Homérosz az „ötletgazdája”. Odüsszeusz (Ulysses: George Clooney) hazatérését a klasszikusnak megfelelően az alvilág követe, Küklopsz és a szirének éneke nehezíti. Persze mind a gazdasági válság korának álruháiban; seriff, bibliaügynök, kormányzó vagy éppen ku-klux-klanos alakok képében. Mindehhez hiteles kor- és jellemrajzot, akciójeleneteket és a végén családi boldogságot is kapunk, melyek így együtt korábban nem fértek meg egy filmben. A pálya egyik csúcsa a negyvenes-ötvenes évek nagy irányzata, a „film noir” modorában rekonstruált Az ember, aki ott se volt. Minden olyan a filmben, mintha tényleg akkor forgatták volna. A fekete-fehérben exponált, bús melódiával aláfestett kisvárosi történetet Ed (Billy Bob Thorton), a mindenki által semmibe vett láncdohányos fodrász meséli el a filmet végigmonologizálva - egészen a kivégzéséig. Csak a villamosszék árnyékában jön rá, hogy bár voltak álmai - időnként vágyai is -, a saját, egyetlen életét úgy élte… mintha ott se lett volna.

És a tartalom

A mondandó ez esetben komor és nyilvánvaló. Pedig Ethan Coen szavai szerint „…a sztori a lényeg és a karakterek, nem a tanulság”. Majd elmondja, hogy fő céljuk hőseik bemutatása egy „erkölcsileg kifürkészhetetlen világban”, és megjegyzi, hogy „nem tudjuk az üdvözítő választ”. Tipikus „noir” és mintaszerűen „posztmodern” szavak. Vagy a világ változott volna ennyit az ezredforduló óta? Mert bizony másról szólt még a dal a Fargóban érzésünk szerint. A címszereplő rendőrnő (Frances McDormand, Joel Coen felesége) kismamaként eszegeti végig a filmet, a rettentő bűnök nyomait, majd a szükségszerűen egymást kiirtó elkövetők maradékait vizsgálgatva. Aztán este (a napot záró falat után) rácsodálkozik az egészre: nem érti, hát hogy lehet így élni? Szándékoltan naiv, szívmelengető jelenet.
Ilyennek sajnos nyomát se látjuk a Coen-műhely mostani opuszában. A Nem vénnek való vidék sivár tájain a bűn szokvány módon tenyészik, de már nincs, aki útjába állna. Derék és ártatlan emberek halnak meg sorra és értelmetlenül egy közepesen pszichopata bérgyilkos által. Aki ráadásul (felrúgott szabály!) a végén megússza. A helyi seriff (Tommy Lee Jones) üresen bölcselkedik, és tehetetlen a romlással, a már civilizációs pusztulással szemben.
Ez már nem az ő világa. „Gondoltad volna húsz éve, hogy Dallasban zöld hajú srácok járkálnak, csonttal az orrukban?”- kérdi az öreg kolléga. Oly kellemetlen hangulatot sóz ránk az idei év ünnepelt alkotása, mintha nem is amerikai film lenne. Csupa lemondás és beletörődés, ráadásul végig egy hang zene nélkül, ami még komorabbá teszi a Nem vénnek való vidéket.
Coenék korábbi munkáit látva reméljük, hamarosan „nekik valóbb vidékre” kanyarodnak vissza.