Vissza a tartalomjegyzékhez

Márványi Péter
Kijózanodás Romániában

Szokatlan, hogy egy új EU-tagállam miniszterelnöke alig egy évvel a belépés után dühösen elutasítja Brüsszel intelmeit. Ez is mutatja, nem fenékig tejfel az élet Romániában az egyéves uniós csatlakozás után.

Vita zajlik az EU és Bukarest között a regisztrációs adótól a hagyományos sertésvágásig olyan „apróságokról”, mint a földalapú támogatásokhoz hiányzó pontos birtokadatok. Tariceanu kormányfőt azonban az hozta ki a sodrából, hogy az unió a romló makrofolyamatokra is figyelmeztetett, különösen a költségvetési deficitre. A miniszterelnök okkal mondja, hogy az EU tendenciákat figyel, mint ahogy a Fitch nemzetközi minősítő cég is a perspektívák miatt sorolta vissza Románia meg-ítélését. Vannak külső tényezők is, hitelválság, dekonjunktúra-fenyegetés, főképp az energia- és nyersanyagárak emelkedése. De a minősítők és a brüsszeli biztosok is elsősorban a belső folyamatokat bírálták.
Az első rossz jel a külgazdasági mérleg 65 százalékos romlása volt az első félévben. Nyár óta aztán nőtt a hiány és az infláció, romlik a lej árfolyama, csökken a GDP-növekedés üteme, a bővülés már nem tudja fedezni a hiány növekedését. Az elmúlt napokban a Román Nemzeti Bank 9 százalékra emelte az alapkamatot, a jegybank elnöke megemelte az inflációs várakozásokat is, 2008-ra 6 százalékra, az év első szakaszában felkúszhat 8-ra is. Isarescu jegybankelnök, Tariceanu kormányfő és Vosga-nian gazdasági miniszter bejelentette, mostantól visszafogott kormányzati politikát folytatnak, de az idei költségvetésbe már beépült sok tavaly eldöntött, nem épp visszafogott kiadás, például egy irgalmatlan, kétlépcsős nyugdíjemelés. A gazdasági hármas csúcs után az ellenzéki szociáldemokraták a kisebbségi kormányoldal tiltakozása ellenére a szenátuson keresztülverték az alapvető élelmiszerek ÁFA-csökkentését és az adómentes nyugdíjak határának megemelését. Ha az alsóházon is átmegy, pótköltségvetést kell elfogadtatni. Közben szinte minden ágazatban sztrájkkal fenyegetőznek a pártokhoz kötődő szakszervezetek, melyek a növekvő inflációra is hivatkozva emelik a követeléseket.
Ennek ellenére töretlen a néhány éve felpörgetett fogyasztási kedv, a plázák Romániában is úgy nőnek, mint a gomba eső után, a lakossági hitelállomány hatalmasan felszökött. A kormányzat is mindig azt mondta, hogy a mélyről indult életszínvonal emelése a legfontosabb, az egyensúlyt pedig nem fenyegeti semmi, mert magasak az állami bevételek.
A romániai sajtóban azonban egyre sűrűbben emlegetik a gazdasági csoda végét: van, aki abban is kételkedik, hogy a költségvetést valós adatok bázisán számolták-e ki. De akadnak más kérdések is. 2007-ben 7 milliárd eurót utaltak át külföldön dolgozó romániaiak - de mi lesz, ha Nyugaton csökken a képzetlen munkaerő iránti kereslet? Mennyire stabil az egyensúly, ha a hazautalások jelentik az egyik fő összetevőjét? Mi pörgeti a gazdaságot a belső fogyasztáson túl? A külföldi beruházások célpontja a további GDP-emelkedést garantáló termelő szektor-e, vagy inkább a további fogyasztást generáló kereskedelem? Meddig lehet arra alapozni a külföldi tőke vonzását, hogy Romániában még mindig alacsonyak a bérek?
Tariceanu ugyancsak élesen utasította vissza, hogy az unió Románián számon kéri az infrastruktúra fejlesztését. A gyors GDP-növekedés jelentős részben épp azért vált lehetségessé, mert az állam sok mindenre nem költött, ami más friss tagoknak súlyosan terhelte a költségvetését. Például Romániában továbbra is minimális az autópálya-hálózat, az észak-erdélyi sztráda épül ugyan, de olyan lassan, amilyen lassan az állam folyósítja a folytatáshoz a pénzt. Viszont az infrastruktúra, a közlekedési hálózat kiépítése épp a fenntartható fejlődés feltétele: enélkül a vonzóan alacsony munkaerő-költségek ellenére kevesebb lesz a külföldi beruházás. Ha viszont mégis belekezdenek a nagyarányú fejlesztésekbe, akkor túlcsúsznak a maastrichti 3 százalékon. A GDP-adatok mögött elmaradt reformok is meghúzódnak az egészségügytől az államigazgatásig. Ha most egyszerre szakad a kabinet nyakába a költségvetés megszaladása és az infláció, az elmaradt fejlesztések és reformok beindítása már romló nemzetközi környezetben, tetézve a választási év szociális nyomásával - mindez valóban elég ahhoz, hogy a kormányfő ingerült legyen. No meg az időzítés: ha nincs hitelválság, ha Nyugaton nincs recessziós félelem, ha a minősítők és az eurobürokraták nem annyira gyanakvóak, talán a kormány kihúzta volna a töretlen fejlődés ígéretével a választásokig. Így viszont romló mutatók és sűrűsödő kritikák közepette kell kampányolnia, a gazdasági problémák az eddigi növekedési közbizalom lejártával a végeérhetetlen belpolitikai harcokra és botrányokra szolgálnak ürügyül.
Románia lakossága minden addigi tagjelöltnél egységesebben óhajtotta az uniós tagságot, nyilván az általános és egyéni gazdagodás reményében. A második év a kijózanodásé. Magyarország már kijózanodott, a kilábalás feltétele pedig az, hogy senki ne higgyen senkinek, aki el akarja hitetni, hogy a belső fogyasztásra alapuló kirakatfejlődés stabil és tartós lehet.