Vissza a tartalomjegyzékhez

Kulcsár István
Búcsú helyett székfoglaló
Putyin tizenkét éves tervet hirdetett utolsó beszédében

A szovjet gazdasági tervek általában öt évre szóltak. Oroszországban most egy tizenkét évre szóló merész gazdasági-szociális tervet hirdettek meg, méghozzá - látszólag paradox módon - a távozó államfő ismertette azt. Figyelembe véve azonban az elmúlt nyolc esztendő imponáló eredményeit, továbbá azt, hogy Putyin csak az elnöki tisztségből távozik, de továbbra is Oroszország tényleges vezetője marad, mindez már nem is tűnik olyan különösnek.

Vlagyimir Putyin beszéde a cári időkből feltámasztott szerv, az Államtanács kibővített ülésén hangzott el a parlament két házának tagjai, a pártok elnökei, a média irányítói, az egyházak képviselői előtt, a Nagy Kreml Palota Szent György termében. Az alig ötven perces lendületes beszédet - amelyet tizennyolc ízben szakított meg taps - az országos tv-csatornák élő adásban közvetítették.
Az Oroszország 2020-ig terjedő fejlődési stratégiáját vázoló beszédet az elnöki hivatal feje, Szergej Szobjanyin és helyettesei az elnök szakértői (tanácsadó) csoportjának vezetőjével, Arkagyij Dvorkoviccsal együtt fogalmazták meg, maga Putyin azonban az elhangzás pillanatáig javítgatta. A terv fő pontjait - a bevált amerikai recept szerint - néhány vezető újságírón keresztül előre „kiszivárogtatták”.
Kétségtelen, hogy az alig nyolc éve a nemzetközi, de részben még a hazai ismeretlenségből is felbukkant Vlagyimir Putyin jelentős eredményeket felmutató, kiforrott államférfiúként állhatott polgártársai (vagy ahogy ő szólította meg a teremben ülőket: kollégái) elé. Elődje, Borisz Jelcin távozása idején Oroszország a szétesés és a gazdasági csőd szélén állt, lakosságának egyharmada a nyomorszint alatt élt, késve, vagy egyáltalán nem fizették az állami alkalmazottakat (köztük a pedagógusokat, az egészségügyi dolgozókat, a köztisztviselőket, a katonákat), nagyrészt ellátatlanul maradtak a nyugdíjasok, jóformán működésképtelen volt a hadsereg, Csecsenföldön és Dagesztánban valóságos háború folyt. 2000 óta, tehát a Putyin-rezsim idején megszilárdult a központi hatalom, a lakosság reáljövedelme - az inflációt is figyelembe véve - a két és félszeresére nőtt, a munkanélküliség a felére csökkent, a GDP egyre gyorsabb ütemben gyarapodott (tavaly például 8,1 százalékkal), a hatalmas államadósság csaknem eltűnt (jelenleg a GDP alig 3 százalékát teszi ki, ami a világon csaknem egyedülálló mutató), növekedett a születések száma, javult a közbiztonság.
A Putyin-beszédben most felvázolt grandiózus tervek megvalósíthatóságáról természetesen ezek után is lehet (és nyilván fognak is) vitatkozni, de arról, hogy ezeknek van-e reális alapjuk, arról aligha. A hivatalából nyolc év után, májusban távozó elnök azt a célt tűzte ki, hogy Oroszország legyen a világ legélhetőbb országa. Elképzelése szerint 2020-ra a középosztály a teljes lakosság 60-70 százalékát teszi majd ki. Felszámolják azt a jelenlegi állapotot, amelyben a gazdag és a szegény rétegek jövedelme között tizenötszörös a különbség. Négyszeresére emelik a vezető iparágakban a munka termelékenységét, 75 esztendőre az átlagéletkort. És Oroszország mindezt elsősorban nem energiahordozó-tartalékainak exportjára, hanem az innovatív ipari fejlesztésre, a tudományba és az oktatásba, valamint az egészségügybe való hatalmas beruházásokra támaszkodva kívánja elérni. Más kérdés, hogyan tűzhetnek ki ilyen célokat, milyen eszközökkel valósíthatják meg mindezt egy központilag irányított tervgazdaság nélküli országban, még ha az tekintélyelvű, paternalista állam is.
A beszéd egyébként nem volt híján az önkritikus elemeknek. Putyin nem tagadta, sőt, helyenként kifejezetten hangsúlyozta is a jelenlegi problémákat, a nemzetközi mértékkel mérhető elmaradottságot. Hiányzott belőle a hruscsovi „utolérni és túlszárnyalni Amerikát” nagyzoló gondolat. Az elnök egyelőre csak arról beszélt, hogy Oroszország immár maga mögött hagyta Olaszország és Franciaország gazdasági potenciálját.
A tizenkét éves terv bírálói nyilván szóvá teszik majd, hogy Putyin meg sem említett több megalapozottnak tűnő súlyos problémát. Ilyen többek között a jelenleg lassan csökkenő kőolaj- és földgázkitermelés, továbbá az országot állítólag fenyegető pénzügyi válság, amire másokkal együtt Anatolij Csubajsz, az országos villamosenergia-hálózat főnöke is figyelmeztet (annak ellenére, hogy Moszkva valutatartalékai 484 milliárd dollárt tesznek ki).
Európai szemmel nézve némileg furcsának tűnhet (mint ahogyan már eddig is annak tűnt) az orosz politikai elit demokráciaképe. „Oroszország politikai jövőjét néhány nagy politikai párt határozza majd meg” - szögezte le Putyin, de nem hagyott kétséget afelől, hogy ezeknek a pártoknak „kötelességük viselni az Oroszország jövőjéért, a nemzet egységéért, az ország fejlődésének stabilitásáért vállalt hatalmas felelősséget”. Ami elvben természetesen aligha támadható, csak éppen azt nem tartalmazza, hogy ki mondja meg: ilyen ez vagy az a párt vagy sem, tolerálható a politikai palettán vagy sem. Az emberi jogokról, az egyre fogyatkozó sajtószabadságról, a média fokozatos állami ellenőrzés alá vonásáról, a mindenkire kiterjedő - tehát nem a jelenlegi „szelektív” - törvényességről a beszédben nem esett szó.
Az egészében véve impozáns és sokoldalú tizenkét éves tervnek külföldön (például a magyar sajtóban is) alapvetően csak a kül- és katonapolitikai részeire figyeltek fel. Kétségtelen, hogy a Szovjetunió felbomlását követő évtizedben meggyengült és most talpra álló, saját (részben korábbi szovjet) hangját megtaláló Oroszország nem úgy politizál, ahogyan ezt az Egyesült Államok és NATO-szövetségesei szeretnék, de ez sajátos érdekeiből, geopolitikai helyzetéből, növekvő gazdasági és katonai lehetőségeiből adódik. Ami az orosz haditengerészet és légierő megújult „izomgyakorlatait” illeti, sokan megfeledkeznek arról, hogy Moszkva még mindig csak a töredékét fordítja katonai célokra annak az összegnek, amit az Egyesült Államok. Az idevágó - például a lengyelországi amerikai rakétabázis-építési tervet illető - nagyhangú megnyilatkozásokat ezért részben belpolitikai okokkal, részben a hagyományos orosz kisebbségi komplexussal lehet magyarázni. Ez vonatkozik a mostani Putyin-beszédre is, amelyben egyébként az a kitétel is szerepelt, hogy Moszkva valamennyi ország partnere kíván lenni.
Vlagyimir Putyin utódja az államfői székben, Dmitrij Medvegyev közben az országot járja és beszédeket mond, helyi vezetőkkel találkozik, de hangsúlyozottan nem mint az elnökválasztási kampány résztvevője (ez méltóságán aluli volna, mint ahogyan a televízióban sem kíván megmérkőzni vetélytársaival), hanem mint a miniszterelnök első helyettese. Májusi beiktatása után ugyan formailag ő lesz az első hegedűs, valójában azonban természetesen Putyin miniszterelnökkel tandemben, de értelemszerűen csak a második számú vezetőként fogja irányítani a most felvázolt tizenkét éves gazdasági-szociális terv végrehajtását.
A Kremlben elhangzott beszéd nem Putyin elnök búcsúja, hanem Putyin miniszterelnök székfoglalója volt.