Vissza a tartalomjegyzékhez

Sebestyén István
Fényképezőgéppel a fronton
Interjú Gárdi Balázzsal, aki első díjat nyert a World Press Photo pályázaton

„Meg akarom mutatni, mennyivel jobb sorsra érdemes Afganisztán és az ott élő emberek” - mondja Gárdi Balázs fotóriporter.
A fiatalember haditudósítóként tavaly több hónapon keresztül kísért bevetésről bevetésre amerikai katonákat a tálibok elleni harcok legvéresebb helyszínén.


Fotó: Gárdi Balázs/VII Network/Alexia Foundation

Mi a története az egyedi kategóriában első díjat nyert képednek, amelyen egy afgán férfi egy sebesült gyermeket tart a karjában?
- A felvétel, miként a szintén díjnyertes sorozat is, egy katonai akció során készült Afganisztán keleti részén, a Korengal-völgyben. Ez egy tíz kilométer hosszú katlan, ahol elképesztő a katonai aktivitás. Itt húzódik a mudzsahedinek egykori fő csempészútvonala, amelyet a tálibok a mai napig előszeretettel használnak arra, hogy pénzt, fegyvereket és harcosokat juttassanak be az országba Pakisztánból.
2004-ben voltam először ott amerikai tengerészgyalogosokkal, akik akkor még csak felderítő akciókat végeztek, magas rangú tálib vezetők, köztük bin Laden után kutatva. Azóta bázisokat is kiépítettek, a katonák ott laknak, mintegy „dugót” képezve a völgyben, megakadályozva, hogy az ellenség eljusson az ország belsejébe vezető főútvonalakhoz.
Az említett, Kőlavina nevű egyhetes akcióban az amerikaiak egy falut és a környékét tisztították meg a táliboktól. Mivel korábban egy nappali helikopteres támadás meglehetősen csúnyán végződött, minket - azt a két szakaszt, amelyiket kísértem - az első nap éjszakáján dobtak le a település mellett. A támadás során a felderítés észlelt egy műholdas telefonbeszélgetést a tálibok oldalán, mire egy helikopter azonnal kilőtt egy-két rakétát arra a házra, ahonnan a hívást indították. Másnap, amikor bementünk a faluba, az egyik házban öt civil áldozatra és hét sebesültre bukkantunk, amit a helyiek ennek a rakétatámadásnak tudtak be.
A katonák úgy vélték, a halottak, illetve a sebesültek között tálibok is lehettek, ám őket a helyiek - akik többségében tálibbarátok, hiszen fiaik is közöttük harcolnak - elrejtették. Ebben a házban készült a kép, miközben a katonai orvosok a sebesülteket vizsgálták.
Kire néz a képen látható férfi?
- Nem tudom pontosan. Sok ember volt ott, katonák, orvosok, illetve két fotós. Nagyon meglepőnek tartottam, hogy kimondott agressziót, gyűlöletet nem tapasztaltunk, leszámítva azt a tekintetet, ami a felvételen is látható. Amikor ennyi civil áldozat van, arra számítanál, hogy a nők sírnak, a férfiak haragosak, ám döbbenetes módon az egészet szinte úgy kezelték, mintha egy szomorú, de mindennapi dolog történt volna - és ez tulajdonképpen így is volt, ugyanis a háború és a halál az ott élők számára mindennapos tapasztalat.
Hogyan kerültél Afganisztánba, és miért pont ott dolgozol?
- A Népszabadság fotóriportereként voltam ott először, 2001. szeptember 11-e után. Nagyon megszerettem az országot és az ott élő embereket. A legtöbben azt gondolják, hogy ott, ahol évtizedek óta háború folyik, az emberek teljesen elállatiasodnak, gonoszak és agresszívek. A média szintén az extremitásokat sulykolja: iszlám, véres harcok, terrorizmus. Döbbenetes, hogy mindeközben az egyszerű afgánok remek, vendégszerető emberek. Bennem erős érzelmi kötődés alakult ki feléjük, ami arra ösztönöz, hogy megmutassam, hogy ez az ország és az itt élő emberek mennyivel jobb sorsra érdemesek.
Más képeiden - amelyek nem tartoznak a nyertes sorozathoz - olyan intimnek mondható pillanatokat is megörökítettél, mint az imádkozás vagy családi, közösségi események. Hogyan tudtál ennyire közel kerülni ezekhez az emberekhez?
- Éppen ez volt a legfőbb oka annak, hogy a főállású fotóriporteri pozíciót otthagytam, és szabadúszó fotós lettem. Ugyanis kiküldött fotósként a napi hajtásban nem tudtam a munkámat úgy elvégezni, ahogy szerettem volna. Egy kép akkor sikerül legjobban, ha a fotósnak van ideje megismerni a szituációt, a történetet, és így mélyebbre tud benne ásni. Ezért a képeim döntő többsége, beleértve a most díjazottakat, nem megbízásra készülnek. Magamtól dolgozom, azt és úgy fényképezek, amit és ahogy szeretnék.
Sokat járok Afganisztánba, a tavalyi évnek több mint a felét ott töltöttem. Ilyenkor általában vagy katonákkal mozgok, vagy pedig barátaimmal, ismerőseimmel járom az országnak azokat a részeit, amelyek civilek számára elérhetőek. Soha semmilyen problémám nem volt az afgánokkal, akik nagyon barátságosak. Legtöbbször vendégházakban lakom, de nemegyszer családok is befogadtak egy-két éjszakára. Nyilvánvalóan figyelni kell arra, mit és hogyan teszel, de ez természetes, ez nem az afgán mentalitásból következik, hanem többek között abból, hogy az ország nagy részén háború dúl - amelyben, nem mellesleg, távolról sem állnak nyerésre a NATO-csapatok.
Tapasztalataid szerint az afgánok hogyan ítélik meg a tálibok, illetve a NATO-csapatok közötti konfliktust?
- Ez bonyolult kérdés, mivel az ország etnikailag és vallásilag egyaránt megosztott. A tálibok a pastuk közül kerülnek ki, akik a déli és keleti tartományokban laknak. Ennek megfelelően ott egyértelműen őket támogatják. Nem úgy az északi részen, ahol a tádzsikoknak és az üzbégeknek számos konfliktusuk volt velük. Az ország középső részén pedig a hazarák vannak többségben, akik az iszlám síita ágához tartoznak, ami miatt a szunnita tálibok ütötték-vágták, gyilkolták őket. Ennek ellenére nemcsak délen vagy keleten, hanem már a fővárosban, Kabulban is hallani olyan hangokat, hogy a tálibok idején jobb volt. Ez bizonyos szempontból igaz is.
Az általuk bevezetett saria, vagyis az iszlám törvények alapján ugyanis nemcsak a nőkkel bántak kegyetlenül, hanem mindenkivel, aki ezeket a szigorú törvényeket áthágta. Emiatt persze olyan közbiztonság volt, mint talán sehol máshol a világon. Barátaim mesélték, hogy korábban a Kandahár és Kabul közötti autópályán úgy utaztak az emberek, ha vásárolni mentek, hogy egy zsák készpénzt feldobtak az autó tetejére - fel sem merült, hogy kirabolják őket.
Hogyan dolgozol, amikor a katonákat kíséred? Ha jól értettem a szavaidból, akkor a bevetésekre is velük tartasz, ami távolról sem életbiztosítás.
- Az olyan területeken, mint az említett déli és keleti tartományok, a katonáknak mindennapi munkájuk az, hogy háborúznak. Ez meg arról szól, hogy golyók röpködnek, és rakéták robbannak, vagyis az életveszély itt természetes. Ugyanez vonatkozik a haditudósítóra is, aki valóban ugyanazokban az akciókban vesz részt, ugyanaz a védőfelszerelés van rajta, mint a katonákon, és hasonló állóképessége kell legyen, mint nekik. Folyamatosan ismerni és mérlegelni kell a veszélyt. Annak például biztosan öngyilkosság autót vezetni, aki nem tud - ismerettel és tapasztalattal azonban csökkenteni lehet a kockázatokat.
Voltál olyan helyzetben, amire te is azt mondtad, hogy hú, ez meleg volt?
- Természetesen, nem is egyszer. Az említett akcióban egy hét alatt az a két szakasz, amelyet kísértem - ez összesen mintegy harminc főt jelent - három embert veszített, és volt hat súlyos sebesültjük. Az akció második felében helikopterrel átvittek bennünket egy hegylánc gerincére, ahonnan a tálibok rendszeresen támadták az amerikai bázisokat. A feladat az ellenséges tűzfészkek és fegyverraktárak feltárása volt. Egyik napon lerohanták a mesterlövészeinket, egyiküket megölték, két társát súlyosan megsebesítették. Eközben a mi szakaszunk tíz percen keresztül zárótűz alatt volt: lapultunk a földre, mert két irányból is folyamatosan lőttek minket. Azt gondolom, csak a vakszerencsének tudható be, hogy a mi oldalunkon nem volt veszteség.