Vissza a tartalomjegyzékhez

Rokob Tibor
Egy parti sakk a Keletiben
Ha ügyes vagy, kereshetsz

„Jöjjön, mester, ne csak a táblát nézze, játsszunk egy partit! Annyi ideje mindenkinek van! Ne féljen, a vonat megvárja! Egy kis gondolkodás mindenkinek jót tesz! Figyelje meg, még az út is rövidebbnek tűnik majd, ha esetleg maga nyeri a játszmát!” Természetesen nem mindenkihez jutnak el a Keleti pályaudvar állandó sakkozóinak kifogyhatatlan érvei, de akik óvatlanul közelebb húzódnak a csaták helyszínéhez és a kelleténél tovább szemlélik a csarnok végébe érkező sínpárok ütközőinél kialakuló játszmákat, azok néhány percen belül gyakran már maguk is sakkfigurákkal a kezükben találják magukat.

A Baross tér rendezésének megkezdése előtt többen az alsó, nyitott aluljáró kőkockáin ülve hívogatták játszani a metróba igyekvő járókelőket, ám egy jó ideje a hatos vágány lett a csapat törzshelye. Asztalként a peron információs táblájának fehér kőlapokkal borított talapzata szolgál. A rendszeresen kijáró, öt-hat fős csapat többsége egy kivételtől eltekintve már nyugdíjas. Nem szívesen beszélnek az általuk csak hobbiként említett sakkozásról. Főleg nem a partik tétjéről. Azt ugyanis tudni kell, hogy addig meg sem mozdulnak a bábuk, amíg mindkét játékos a tábla mellé nem helyezi a kétszáz forintos alapot. Ám partner híján lassan mégiscsak mesélni kezdenek.
A társaság egyetlen fiatal tagja azt mondja, már hatévesen felfedezték tehetségét, csapatban játszhatott volna. Ám a ma már harmincnégy éves pesti fiúból akkor még hiányzott a kitartás. „Eredetileg péknek tanultam, de már hat éve nem dolgozom. Csak egy barátomnak köszönhetem, hogy nem lettem hajléktalan. Amire szükségem van, azt itt az állomáson megkeresem. Nem mondom, hogy ez volt az álmom, de tényleg kitölti az életemet. Sokat játszom gép ellen is, szükségem van az állandó gondolkodásra. Ha tehetem, pszichológiát és filozófiát olvasok. Sajnos későn jöttem rá, hogy pályát tévesztettem.”
Az önmagukat „erős mesterjelölteknek” tartó sakkozók sosem játszanak egymás ellen. Mindenki csak partnerre vadászik a tömegben. A munkaeszköznek számító tábláikon és figuráikon egyre inkább meglátszik a napi igénybevétel. Előfordul, hogy néhányan be-beszólnak nekik: „Miért nem mentek el dolgozni?” Ám a többség nem bántja őket. Elmondásuk szerint nem tiltja a törvény, hogy a vonatokra váró utasokkal egy parti sakkot játszanak. Néhányszor még egy-egy kalauz is odaáll a figurák mögé, és kiteszi a pénzt. De hogy a MÁV-osok közül bárki egy forintot is nyert volna tőlük, azt mindannyian tagadják.


Fotók: R. T.

Van, aki a nagy hideg ellenére már reggel nyolc-kilenc körül felállítja figuráit, és csak zárás előtt szedi a sátorfáját. Mások csak mindössze néhány órára hozzák ki sakktáblájukat. Egy hetven körüli, kopasz férfi meséli, hogy ha tud, mindennap itt van. De sokszor előfordul, hogy ellenfél hiányában pár órán belül hazamegy. Büszkén meséli, hogy unokája már mesterszinten játszik. Ő maga már húsz éve sakkozik az utcán. Szereti a játékot, de nem tagadja, hogy jól jön az a kis pénz is. A megnyert partik zömét a többéves gyakorlatnak köszönheti. „Ennél olcsóbb szórakozást sehol sem találna, ennyi pénzért még egy sört se nagyon tudna venni a várakozó”- teszi hozzá.
És folytatódik a magyarázat: „Ha az ember ügyes, jól lehet vele keresni. Ezer forintnál többet még nem buktam. Ha látom, hogy erős partnert fogtam ki, akkor időben szólok, hogy kösz szépen, ennyi volt… Néhány járókelőről, már ahogy megfogja a figurát, látom, hogy tanult sakkozó. Olyankor vigyázni kell! A szabályok egyszerűek, vita nincs. Ha valaki megfogta a bábut, akkor azzal kell lépnie. Ezt a legelején ki kell kötni, mert később csak zűr lehet belőle. A sakkban nem lehet csalni, ez tudás kérdése. A kártyát nem szeretem, az tiszta szerencsejáték. A kártya miatt már gyilkolni lehet. Annyira felbőszülhet a vesztes, hogy képes kikapni a kést, és leszúrni a másikat. Ez komoly, ez nem vicc!”
A sakkozók szerint az utóbbi időben sokat változtak az emberek. Hat-hét évvel ezelőtt még előfordult, hogy tíz partira is vállalkozott valaki. Igaz, akkor még csak ötven-száz forint volt a tét. Ma már két játszma is ritkaságszámba megy. De nem az idővel van gond, pénzük nincs az embereknek. Sokallják a tétet. Egyre kevesebb játszmát sikerül összehozni. Pénz nélkül pedig nem igazi egy-egy parti. „Egyedül a hölgyekkel teszek kivételt - veszi vissza a szót a fiatal férfi. - Pedig ők is jönnek szép számmal. Egy mai ellenfelem például amellett kardoskodott, hogy inkább ő ad pénzt, csak legyen barátságos a küzdelem. Lehet, hogy bennem van a hiba, de tőlük valahogy nincs képem elfogadni semmit.”
Ha leáldozóban van is a bérsakkozás a városban, a vállalkozó kedvű amatőrök sokhelyütt rátalálhatnak e hobbi mestereire. A Nyugati pályaudvaron, az Almássy téren, a Vidámparknál vagy a Városmajorban már nagyobb pénzek cserélnek gazdát. Itt a legnagyobb tét általában ezer forint, de közös megegyezéssel bármennyi lehet az összeg. Legtöbben egy tízlépéses mattba futnak bele, de személyiségüktől függően küzdenek tovább. Arra is van példa, hogy valaki hússzor fut neki, és annyiszor bukja el a partit. Arra is volt már példa, hogy a játszmáknak a vonatok indulása vetett véget.
Néhányan nem keresgélik a következő ellenfelet a zsúfolt pályaudvaron. Ők mindig állandó partnerekkel játszanak. Ez a legjobb, hiszen mindez biztos pénzt jelent számukra. Ám a legtöbben továbbra is ott ácsorognak előre felállított sakktábláik mellett, és figyelik a tömeget, hátha valakit sikerül rávenni egy-egy újabb partira. Szemük mindig a nyüzsgő embertömeget figyeli. „Mi alapján választanak, hogy nézik ki maguknak azokat, akiket esetleg később ide tudnak csalogatni?” - teszem fel a kérdést. „Látja, ez a lényeg! Nem nézni kell, hanem látni!” - kapom a kétséget kizáró, magabiztos választ.