„Jöjjön, mester, ne csak a táblát nézze, játsszunk egy partit! Annyi ideje
mindenkinek van! Ne féljen, a vonat megvárja! Egy kis gondolkodás mindenkinek
jót tesz! Figyelje meg, még az út is rövidebbnek tűnik majd, ha esetleg maga
nyeri a játszmát!” Természetesen nem mindenkihez jutnak el a Keleti pályaudvar
állandó sakkozóinak kifogyhatatlan érvei, de akik óvatlanul közelebb húzódnak a
csaták helyszínéhez és a kelleténél tovább szemlélik a csarnok végébe érkező
sínpárok ütközőinél kialakuló játszmákat, azok néhány percen belül gyakran már
maguk is sakkfigurákkal a kezükben találják magukat.
A Baross tér rendezésének megkezdése előtt többen az alsó, nyitott aluljáró
kőkockáin ülve hívogatták játszani a metróba igyekvő járókelőket, ám egy jó
ideje a hatos vágány lett a csapat törzshelye. Asztalként a peron információs
táblájának fehér kőlapokkal borított talapzata szolgál. A rendszeresen kijáró,
öt-hat fős csapat többsége egy kivételtől eltekintve már nyugdíjas. Nem szívesen
beszélnek az általuk csak hobbiként említett sakkozásról. Főleg nem a partik
tétjéről. Azt ugyanis tudni kell, hogy addig meg sem mozdulnak a bábuk, amíg
mindkét játékos a tábla mellé nem helyezi a kétszáz forintos alapot. Ám partner
híján lassan mégiscsak mesélni kezdenek.
A társaság egyetlen fiatal tagja azt mondja, már hatévesen felfedezték
tehetségét, csapatban játszhatott volna. Ám a ma már harmincnégy éves pesti
fiúból akkor még hiányzott a kitartás. „Eredetileg péknek tanultam, de már hat
éve nem dolgozom. Csak egy barátomnak köszönhetem, hogy nem lettem hajléktalan.
Amire szükségem van, azt itt az állomáson megkeresem. Nem mondom, hogy ez volt
az álmom, de tényleg kitölti az életemet. Sokat játszom gép ellen is, szükségem
van az állandó gondolkodásra. Ha tehetem, pszichológiát és filozófiát olvasok.
Sajnos későn jöttem rá, hogy pályát tévesztettem.”
Az önmagukat „erős mesterjelölteknek” tartó sakkozók sosem játszanak egymás
ellen. Mindenki csak partnerre vadászik a tömegben. A munkaeszköznek számító
tábláikon és figuráikon egyre inkább meglátszik a napi igénybevétel. Előfordul,
hogy néhányan be-beszólnak nekik: „Miért nem mentek el dolgozni?” Ám a többség
nem bántja őket. Elmondásuk szerint nem tiltja a törvény, hogy a vonatokra váró
utasokkal egy parti sakkot játszanak. Néhányszor még egy-egy kalauz is odaáll a
figurák mögé, és kiteszi a pénzt. De hogy a MÁV-osok közül bárki egy forintot is
nyert volna tőlük, azt mindannyian tagadják.
Fotók: R. T.
Van, aki a nagy hideg ellenére már reggel nyolc-kilenc körül felállítja
figuráit, és csak zárás előtt szedi a sátorfáját. Mások csak mindössze néhány
órára hozzák ki sakktáblájukat. Egy hetven körüli, kopasz férfi meséli, hogy ha
tud, mindennap itt van. De sokszor előfordul, hogy ellenfél hiányában pár órán
belül hazamegy. Büszkén meséli, hogy unokája már mesterszinten játszik. Ő maga
már húsz éve sakkozik az utcán. Szereti a játékot, de nem tagadja, hogy jól jön
az a kis pénz is. A megnyert partik zömét a többéves gyakorlatnak köszönheti.
„Ennél olcsóbb szórakozást sehol sem találna, ennyi pénzért még egy sört se
nagyon tudna venni a várakozó”- teszi hozzá.
És folytatódik a magyarázat: „Ha az ember ügyes, jól lehet vele keresni. Ezer
forintnál többet még nem buktam. Ha látom, hogy erős partnert fogtam ki, akkor
időben szólok, hogy kösz szépen, ennyi volt… Néhány járókelőről, már ahogy
megfogja a figurát, látom, hogy tanult sakkozó. Olyankor vigyázni kell! A
szabályok egyszerűek, vita nincs. Ha valaki megfogta a bábut, akkor azzal kell
lépnie. Ezt a legelején ki kell kötni, mert később csak zűr lehet belőle. A
sakkban nem lehet csalni, ez tudás kérdése. A kártyát nem szeretem, az tiszta
szerencsejáték. A kártya miatt már gyilkolni lehet. Annyira felbőszülhet a
vesztes, hogy képes kikapni a kést, és leszúrni a másikat. Ez komoly, ez nem
vicc!”
A sakkozók szerint az utóbbi időben sokat változtak az emberek. Hat-hét évvel
ezelőtt még előfordult, hogy tíz partira is vállalkozott valaki. Igaz, akkor még
csak ötven-száz forint volt a tét. Ma már két játszma is ritkaságszámba megy. De
nem az idővel van gond, pénzük nincs az embereknek. Sokallják a tétet. Egyre
kevesebb játszmát sikerül összehozni. Pénz nélkül pedig nem igazi egy-egy parti.
„Egyedül a hölgyekkel teszek kivételt - veszi vissza a szót a fiatal férfi. -
Pedig ők is jönnek szép számmal. Egy mai ellenfelem például amellett
kardoskodott, hogy inkább ő ad pénzt, csak legyen barátságos a küzdelem. Lehet,
hogy bennem van a hiba, de tőlük valahogy nincs képem elfogadni semmit.”
Ha leáldozóban van is a bérsakkozás a városban, a vállalkozó kedvű amatőrök
sokhelyütt rátalálhatnak e hobbi mestereire. A Nyugati pályaudvaron, az Almássy
téren, a Vidámparknál vagy a Városmajorban már nagyobb pénzek cserélnek gazdát.
Itt a legnagyobb tét általában ezer forint, de közös megegyezéssel bármennyi
lehet az összeg. Legtöbben egy tízlépéses mattba futnak bele, de
személyiségüktől függően küzdenek tovább. Arra is van példa, hogy valaki hússzor
fut neki, és annyiszor bukja el a partit. Arra is volt már példa, hogy a
játszmáknak a vonatok indulása vetett véget.
Néhányan nem keresgélik a következő ellenfelet a zsúfolt pályaudvaron. Ők mindig
állandó partnerekkel játszanak. Ez a legjobb, hiszen mindez biztos pénzt jelent
számukra. Ám a legtöbben továbbra is ott ácsorognak előre felállított
sakktábláik mellett, és figyelik a tömeget, hátha valakit sikerül rávenni
egy-egy újabb partira. Szemük mindig a nyüzsgő embertömeget figyeli. „Mi alapján
választanak, hogy nézik ki maguknak azokat, akiket esetleg később ide tudnak
csalogatni?” - teszem fel a kérdést. „Látja, ez a lényeg! Nem nézni kell, hanem
látni!” - kapom a kétséget kizáró, magabiztos választ.