Vissza a tartalomjegyzékhez

Grüll Tibor
Az Újszövetség keletkezése
Hogyan állt össze a Szentírás?

A héber Biblia (vagyis az Ószövetség) lejegyzői valamennyien Isten prófétáiként, mennyei felhatalmazásuk tudatában és az abból fakadó teljes szellemi tekintéllyel léptek fel szóban és írásban, ezért is nevezték a zsidók a prófétákat a szellem embereinek. De mit is jelent a próféta kifejezés?

A görög szó (profétész) jelentése: „valaki helyett szóló”, „szószóló” vagy „szócső”. A bibliai próféták valamennyien Isten nevében, a Tőle kapott felhatalmazásuk tudatában léptek fel, szóltak, és jegyezték le az írásaikat. Az Írás - vagy ahogyan az újszövetségi szerzők mondják: „a szent betűk” (ta hiera grammata) - tehát Istentől származó, de emberek által lejegyzett mennyei üzeneteket tartalmaz, legalábbis a Biblia saját értelmezésében. Fontos tudnunk, hogy az ószövetségi próféciák az Újszövetség szerzői, illetve lejegyzői számára is teljes isteni tekintéllyel bírtak.
Jézust azzal vádolták a farizeusok és írástudók - valamennyien a Szentírás alapos ismerői -, hogy megváltoztatja a Törvényt. Ez nagyon kemény vád volt a Názáreti ellen, hiszen ahogy az Írás mondja, az a próféta, aki akár csak egy betűt is megváltoztat Isten beszédében, kiirtatik a népe közül. Jézus azonban a következőt válaszolta vádlóinak: „Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem. Mert bizony mondom nektek, amíg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, amíg minden be nem teljesedik”. (Mt 5:17-18) A Szent Pál Akadémián kollégáimmal együtt készített új fordításban ez a következőképp hangzik: „Mert úgy van, ahogy mondom nektek: ameddig az ég és a föld meg nem semmisül, egyetlen „i” betű vagy egyetlen írásjel sem tűnik el a Törvényből, míg az egész meg nem valósul.” De hogy kerül ide az „i” betű, illetve ennek megfelelője, a görög ióta?
Jézus eredeti beszédében nyilván a héber ábécé legkisebb betűjére, a jod-ra utalt. Erről a betűről van egy érdekes kis történet a Talmudban. Mózes 5. könyvének 17. fejezetében szerepel az úgynevezett „királyi törvény”, amely megparancsolja, hogy Izrael királya „meg ne sokasítsa az ő feleségeinek számát”. A „meg ne sokasítsa” héberül egyetlen szó: járbé, amely a jod betűvel kezdődik. A történet szerint, mikor ez a törvény látta, hogy Salamon túllépte a korlátozást, és több mint ezer feleséget vett magának, a járbé szóban lévő jod betű elment az Örökkévaló elé, és bevádolta a királyt. Akkor Isten azt mondta a jod betűnek: „Salamon és száz hasonló el fog veszni, de belőled egyetlen betű sem fog elveszni.”
Ezzel megértettük a jézusi példázat egyik felét, de vajon mit jelent az „írásjel”, illetve a Károli-fordításban szereplő „pontocska”? A héber ábécében több olyan betű van, amelyeket mindössze egyetlen kis szarvszerű kitüremkedés különböztet meg egymástól. Jézus itt arra utalt, hogy a héber Bibliában nem fognak a betűk, illetve ezen keresztül a szavak sem megváltozni, jelentésük mindörökké ugyanaz marad.

Az Újszövetség inspiráltsága

Az újszövetségi Szentírás könyvei is hasonlóképpen inspiráltak, mint az ószövetségi iratok, hiszen az „ihletettséget” mindkét esetben ugyanaz a Szent Szellem biztosította. Jézus ezt ígéri tanítványainak: „Mert nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a ti Atyátoknak Lelke (Szelleme) az, aki szól tibennetek.” (Mt 10:20) Utolsó, „főpapi” beszédében Jézus háromszor is megígéri a Szent Szellem elküldését tanítványainak: „Ama vigasztaló pedig, a Szent Lélek (Szellem), akit az én nevemben küld az Atya, az mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, amiket mondottam nektek.” (Jn 14:26) Számos bibliamagyarázó szerint ez a kijelentés az egy Evangélium lejegyzésére vonatkozik, amely az Újszövetség első részét alkotja négyféle formában (Máté, Márk, Lukács és János lejegyzésében). A következő ígéret így hangzik: „Mikor pedig eljön majd a Vigasztaló, akit én küldök néktek az Atyától, az igazságnak Lelke (Szelleme), aki az Atyától származik, az tesz majd énrólam bizonyságot. De ti is bizonyságot tesztek; mert kezdettől fogva énvelem vagytok.” (Jn 15:26) A bibliamagyarázók szerint ez a bizonyságtételről szóló kijelentés az Újszövetség második fő részére, az Apostolok cselekedeteire, illetve a levelek jó részére vonatkozik. Végül a harmadik ígéret így szólt: „De mikor eljön amaz, az igazságnak Lelke (Szelleme), elvezérel majd titeket minden igazságra. Mert nem önmagától szól, hanem azokat szólja, amiket hall, és a bekövetkezendőket megjelenti nektek.” (Jn 16:13) Ez nyilvánvalóan a jövőre vonatkozó utalás, amely a levelek egy részében - főleg az utolsó levelekben - és a Jelenések könyvében valósult meg.
Az újszövetségi írások is próféciák - mondottuk az imént -, de keressünk erre is bizonyítékot! Pál apostol maga is a próféták utódainak tartja magát akkor, amikor az Efezosziakhoz írt levél 3. fejezetében azt mondja Jézusról: „Mely egyéb időkben meg nem ismertettetett az emberek fiaival úgy, ahogy most - azaz Pál korában - kijelentetett az Ő szent apostolainak és prófétáinak a Lélek (Szellem) által” - vagyis itt látható ismét a Szent Szellemtől való ihletettség, illetve a prófétaság szolgálata, amelyben az Újszövetség lejegyzői is mindannyian részesültek. A Jelenések könyve 1. fejezetében azt találjuk: „Boldog, aki olvassa, és akik hallgatják e prófétálásnak beszédeit, és megtartják azokat, amelyek megírattak abban.” Tehát mind az Ó-, mind az Újszövetséget Istennek a Szent Szellem által közvetített kijelentései alapján próféták jegyezték le, így mindkét könyv méltán tarthat igényt nemcsak a szerzők és kortársaik, hanem a ma élő emberek szemében is a hitelességre és isteni tekintélyre.

A kánon létrejötte

Az Újszövetséghez tartozó összesen 27 könyvről elsőként a 2. század végéről származó úgynevezett Muratori kánon tájékoztat bennünket. Ez az irat onnan nyerte a nevét, hogy a gyűjteményt egy Muratori nevű kardinális 1740-ben fedezte fel és adta ki. Ebben szerepel már Máté, Márk, Lukács, János evangéliuma és az Apostolok cselekedetei, Pál kilenc gyülekezetekhez, valamint négy, magánszemélyekhez írt levele, János két levele, Júdás levele, a Jelenések könyve, és két, azóta apokrifnek minősített szöveg: a Péter apokalipszise és a Hermász pásztora.
Ignatius antiokhiai püspök a 2. század közepén már egy Evangéliumról beszél, amelynek - mint imént idéztem - négy formája van. Iraeneus, Lyon püspöke 180 körül ugyanerről a következőt állítja: „Mint ahogy a világban, amelyben élünk, négy égtáj van, a szélrózsának négy iránya, úgy az is természetes, hogy az egyháznak, amely az egész földön elterjedt, négy oszlopa legyen, amelyet a Szent Szellem kapcsol össze. Ez a négy oszlop pedig nyilván a négy evangélium.” Órigenész, a 2-3. században élt egyháztudós jelzi, hogy bizonyos könyvekkel kapcsolatban kifogás támadt az egyházban. A Zsidókhoz írott levéllel, Péter második, illetve János második és harmadik levelével kapcsolatban többen bizonyos ellenvetéseket fogalmaztak meg, ám az egyház többsége elfogadta ezek ihletettségét, s a 27 könyvet használta istentiszteletein. Így a 4. század végén Észak-Afrikában megtartott püspöki szinódusok - a 393-as hippói és a 397-es karthagói zsinat - véglegesítették a 27 könyvből álló újszövetségi kánont, amelyet azóta is minden keresztény felekezet használ. Mint látható, nem a püspöki zsinat kényszerítette rá az egyházra ezek használatát, hanem éppen fordítva: ezek a bibliai könyvek már több mint háromszáz éven át bizonyították „működőképességüket”, így kerülhettek bele a kánonba.
(A szerző történész. A fenti cikk az ATV Nem csak kenyérrel él… című műsorában január 14-én elhangzott előadás szerkesztett változata.)