Vissza a tartalomjegyzékhez

Grüll Tibor
Az Ószövetség keletkezése
Hogyan állt össze a Szentírás?

2008 a Biblia éve. Az eseményhez kapcsolódóan számos konferenciát, előadássorozatot tartanak Magyarországon is, amelyek a Szentírás népszerűsítését és megismertetését igyekeznek elősegíteni. Ehhez a célhoz kapcsolódóan lapunk sorozatot indít, amelyben a Biblia kialakulásával, az Ó- illetve Újszövetség történeti hitelességével illetve a Szentírás nyelveivel kapcsolatos legfrissebb kutatásokról is beszámolunk. A sorozat első része a Biblia keletkezésével foglalkozik.

A Biblia külsődleges szempontból megközelítve - a protestáns kánon szerint - egy hatvanhat könyvből álló könyvgyűjtemény, valóságos könyvtár. A Biblia a biblion görög szó többes száma, amit „könyvecskének” szoktunk fordítani, pedig eredetileg „tekercset” vagy „tekercsecskét” jelentett. A zsinagógákban mindmáig tekercsekből olvassák fel a szent szövegeket.
A Biblia könyvei műfajilag rendkívül sokszínűek, sokrétűek. Található köztük történeti könyv, törvénykönyv, himnuszgyűjtemény, mint a Zsoltárok könyve, vagy akár drámai ének, mint az Énekek éneke. Ez a „könyvtár” azonban nemcsak műfajilag sokszínű, hanem könyvei térben is rendkívül messze keletkeztek egymástól. Például Eszter könyve Perzsiában íródott, a Jelenések könyve az Égei-tenger egy kicsinyke szigetén, Patmoszon keletkezett, míg Pál apostol legkésőbbi leveleit Rómában diktálta. De a Biblia könyvei időben is óriási távolságot fognak át. Mózes könyvei valamikor az i. e. 15. század közepén lettek lejegyezve az egyiptomi sivatagban, míg a Jelenések könyve a hagyomány szerint valamikor Domitianus császár korában (i. sz. 81-96). Tehát a Biblia első és utolsó könyve között körülbelül ezerötszáz év, vagy talán még több telt el. Hogyan lehetséges akkor, hogy ez a térben, időben egymástól távol keletkezett, műfajilag rendkívül sokszínű könyvet tartalmazó „könyvtár” mégis egységként hagyományozódott át az elmúlt kétezer évben? Hogyan lehetséges továbbá, hogy valamennyi könyvet egységes szellem és harmónia hatja át?
Pál apostol azt írja a Timótheushoz írt 2. levelében, hogy „A teljes Írás Istentől ihletett…” nézzük meg először: mit is jelentett Pál apostol korában a teljes Írás Pál kortársa, a történetíró Flavius Josephus, Apión ellen című vitairatában a görögök vádjaira válaszolva védi meg a Biblia hitelességét és ősiségét. A könyvek számával kapcsolatban a következőket írja: „A szent könyvek között, aminek a szerzője Mózes, ezek foglalják magukba a törvényeket és a történeti hagyományokat, az emberi nem keletkezésétől egészen az ő haláláig. Ez az idő csaknem háromezer évet foglal magában. Mózes halálától Artaxerxesnek, a perzsák királyának idejéig, Mózes utódai, a próféták jegyezték fel a korukban történt eseményeket tizenhárom könyvben. További négy könyv Istenhez szóló himnuszokat és az emberek életmódjára vonatkozó intelmeket tartalmaz. Artaxerxes óta egészen a mi időnkig ugyancsak mindent feljegyeztek, de ezeket az írásokat mégsem tartjuk az előbbiekkel azonos hitelességűeknek, mivelhogy megszakad a próféták pontosan nyilvántartott láncolata.”
Josephus tehát huszonkét könyvet említett, amelyeket ő Szent Írásoknak tartott, a héber ábécé huszonkét betűjének megfelelően. Később a görög diaszpórában a zsidók már nem huszonkettő, hanem huszonnégy könyvet tartottak szentnek, mivel a görög ábécé huszonnégy betűből áll. Ez a huszonkettő vagy huszonnégy könyv megfelel a protestáns kereszténységben szentnek tartott bibliai könyveknek, legfeljebb más sorrendben.
A zsidóság a 22 könyvön belül mind a mai napig egy hármas felosztást tart érvényben. Az első rész a Tóra öt könyve, sorrendben: a Teremtés, a Kivonulás, a Lévita könyv, a Számok könyve és a Másodtörvény. A második rész tartalmazza a Neviim, vagyis a Próféták könyveit: Józsué, Bírák, Sámuel, Királyok könyve, Ésaiás, Jeremiás, Ezékiel és a tizenkét kis próféta. A felsorolás érdekessége, hogy a próféták könyvei között találjuk a Királyok könyvét, amelyet a modern hagyomány történeti könyvként tart számon, de amelyben egyébként Izrael történetének két legnagyobb prófétája, Illés és Elizeus élettörténete olvasható. A harmadik részben az úgynevezett Ketuvim, vagy Tekercsek található. Ide sorolják a Zsoltárokat, a Példabeszédeket, Jób könyvét, az Énekek énekét, Ruth könyvét, Jeremiás siralmait, a Prédikátort, Eszter, Dániel, Ezsdrás és Nehemiás, illetve a Krónikák könyveit. Itt is feltűnik egy „kakukktojás”, hiszen a keresztények megszokták, hogy Dániel könyvét a próféták között emlegessék, összhangban Jézus tanításával, aki Dánielt prófétának mondta.
A bibliai könyvek gyűjteményét idegen szóval kánonnak nevezzük. A ka-nón sémi eredetű görög szó, amely nemcsak „zsinórmértéket”, hanem „listát, katalógust, leltárt” is jelentett. Ilyen kánonok léteztek már a hellenisztikus kori görög kultúrában is, például azon tragédiaszerzők, lírikusok, építészek listáit jelentette, akik szakmájuk vagy művészetük legkiválóbbjai voltak.
A zsidók csak néhány ószövetségi könyv kanonikusságát vitatták. Az Énekek éneke „világias” hangvétele miatt csak a Krisztus utáni első század végén került bele végleg a kánonba; de említhetjük még Ezékiel könyvét, amelynek 40-48. fejezetében leírt templomi szolgálat ellentmondónak tűnt a mózesi törvényekkel; vagy akár Ruth könyvét, amelyben egy moabita nő házasságát olvassuk egy zsidó férfival, és Eszter könyvét, ahol pont fordítva, egy zsidó nő házasságáról olvashatunk egy pogány uralkodóval.
De mik voltak a kanonikusság legfőbb kritériumai? Mindenekelőtt a könyveknek a Szent Szellemtől való inspiráltsága; a többi könyvvel, de különösképpen a Tóra könyveivel való harmonizálhatósága; és végül a szerző prófétai mivolta. Fentebb idéztük Pál kijelentését: „A teljes írás Istentől ihletett…” Vizsgáljuk meg most a mondat második felét: vajon mit értett Pál apostol az „Istentől ihletettség”-en? Az itt szereplő görög theopneusztosz szó eredetileg olyasmit jelentett, hogy „a Szent Szellemtől áthatott”. Hogy mit jelent ez egészen konkrétan, azt Péter apostol világítja meg 2. levelében: „az Írásban egy prófétai szó sem támadott saját - azaz emberi - magyarázatból. Mert sohasem ember akaratából származott a prófétai szó, hanem a Szent Szellemtől indíttatva szólottak Istennek szent emberei.” Hasonló igehelyeket számosat tudnánk felsorolni az Ószövetségből - itt van például a Mózesnek adott ígéret: „Prófétát támasztok nekik, …olyat, mint te, és az én igéimet adom annak szájába és megmond nekik mindent, amit parancsolok neki” (5Móz 18:18); vagy Dávid kijelentése: „Az Úrnak szelleme szólott énbennem és az ő beszéde az én nyelvem által. Izraelnek Istene szólott, Izraelnek kősziklája mondta nekem” (2Sám 23:2-3 a); vagy Ámos beszéde: „Uram, az Úr szólt, ki ne prófétálna…” (Ám 3:8b). A zsidó hagyomány azt állítja, hogy Aggeus, Zakariás és Malakiás - az utolsó próféták - halálával a Szent Szellem megszűnt Izraelben. Az újszövetségi Szentírás bevallottan az ószövetségi prófétai könyvek folytatása. Prófétái - mint a fentiekben idézett Péter és Pál - zsidó próféták voltak, akik az ószövetségi szent szövegeket vették alapul a Messiásról szóló kinyilatkoztatásaikhoz. Vagyis a Szent Szellem mégsem távozott el teljes mértékben Izraelből…
(A szerző történész. A fenti cikk az ATV Nem csak kenyérrel él… című műsorában január 7-én elhangzott előadás szerkesztett változata.)