Vissza a tartalomjegyzékhez

Pálfy Gyula
Az akarat és a magány királynője

Az élet rendje az is, hogy időnként történelmi filmek készülnek. Oka van ennek: bevétel és tanulságkeresés (ebben a sorrendben). A filmes ipart is működtetni kell, folyamatosan, mint az öntödében. Ha leállna, sokba kerülne újraindítani.
Az I. Erzsébet királynőről szóló alkotás - egy trilógia második része - alcíme ellenére (Az aranykor) tipikus ötvözet. Egyik alapja Cate Blanchet erős és maradandó alakítása az angolok első vaslédijeként. De találunk itt kultúrharcot, művészi látomást, és a ma elvárt számítógépes látványelemeket sem kell hiányolnunk.

Aranykorról persze szó nem volt. Igaz, a dolgok menete nagyon átfordult a vöröshajú, rizsporos arcú hölgy regnálása alatt. Utóbb kiderült, az egész világra kihatóan. A 16. század Angliája a vajúdó anyához hasonló, aki nem tudja még, milyen gyermeket szül. A reformáció lelkes hullámokban járja át a szigetet, de szivárognak befelé a jezsuita ügynökök is. Harcra éhes katolikus nagyhatalmak, a királynőre olvasott pápai átok, protestánsok parázs belső vitái. Valódi szellemi D-day lehetett akkor - hívő, ám férjezetlen asszonyként - országot vezetni, de Erzsébet helytállt. Uralma végén véres hatalmi harcok és az Istenbe vetett hit mai szemmel legalábbis furcsa elegyéből Anglia a reformáció bástyájaként, a tengerek uraként emelkedett ki, s lett egy új embertípus, a felelős-öntudatos polgár otthona. Ahol - a film erre is utal - lassanként, egyelőre láthatatlanul, a későbbi Amerika „szelleme” is formálódni kezd.
A film eseményei két kapcsolati háló mentén haladnak. Az egyik Erzsébet és II. Fülöp (John Lukacs híres Hitler-Churchill-könyvét idézve) „párbaja”. Az Escorial gyertyaerdős termeiben kerengő spanyol királyt a „fattyú-eretnek angol nő” elpusztítása energizálja. Országa maga a Star Warsból átemelt Birodalom, ám szegényt búsongó arca és tipegő léptei miatt képtelenség Darth Vadernek látni. A filmbeli katolicizmus a hanyatló középkort jelzi, ám emiatt tüntetés nem várható, mert Fülöp babonás vallásosságáról a történészek véleménye is ez.
Személyesebb a királynő viszonya a további főszereplőkhöz. Ifjú társalkodónője, Bess és a kapitány-kalandor Sir Walter Raleigh (Clive Owen), Virginia megalapítója az a két ember, aki átjut a protokoll és az udvari intrikák védművein. Csak ők ismerhetik meg a ravasz diplomata és az időnkénti hárpia jelmezében a szeretetre és szerelemre sóvárgó asszonyt. Erzsébet viszont keserűen látja be, amit a bölcs uralkodók mind: épp hatalma miatt nem tudhatja, akad-e bárki, aki érdek nélkül szereti, félelem nélkül tiszteli.
Hiányérzetein nemzetének baja segíti át. Fülöp Nagy Armadája közeledik, hogy vele és a római mintán kívüli istenkereséssel leszámoljon. Ekkor inkább jelzésszerű csatajelenet következik. Közelről csak az angol gyújtóhajókat látjuk becsapódni, de a tengerszint alatti kameraállás az úszó fehér lóval és az elmerülő kegytárgyak látványával szinte himnikussá teszi a látványt. Talán a zárókép is erre törekszik: Erzsébet átszellemülten, légies fátyolban ad hálát a győzelemért, közben kézikamera járja körbe-körbe. Belső monológja szerint ő immár „Anglia anyjává” lett. Ki tudja, hogy az új identitás kárpótolta-e valaha azért, amit közemberként megkaphatott volna.
(Elizabeth: Az aranykor - színes feliratos angol filmdráma, 2007)