Vissza a tartalomjegyzékhez

Göndör Ottó
Barockos heavy metal
A Deep Purple-sztori

A Deep Purple brit hard rock együttest a heavy metal előfutárának tartják. Az elmúlt negyven évben világszerte több mint 100 millió albumot adtak el. Viszontagságos, olykor feszültségekkel teli pályafutásuk ellenére minden korosztály a mai napig „menőnek” tartja őket. Magyarországra idén hetedik alkalommal látogatnak el.

1967-ben Chris Curtis dobos felhívta Tony Edwards londoni üzletembert, és arra kérte, hogy menedzseljen egy új együttest, amit Curtis alakítana meg. A terv az volt, hogy a tagok folyamatosan váltanák egymást. Az első tag Jon Lord Hammond orgonista lett, akinek keze munkáját dícséri a zenekar „barokkos” hangzása. Ami nem is csoda, hisz Lord ötéves korától kezdve Bach partitúráin nőtt föl, amit aztán tinédzseréveiben Jerry Lee Lewis performanszával kezdett kombinálni. A hetvenes évek elején a szintén Curtis által beszervezett Ritchie Blackmore gitárossal alakították ki a Speed Kingben tetten érhető, hangszereikkel egymásnak felelgető, improvizációs Deep Purple-show-t.
Ritchie Blackmore tizenegy évesen fogott először gitárt a kezébe. Annak érdekében, hogy lehetetlennél lehetetlenebb témákat tudjon lefogni, négy évig klasszikusgitár-leckéket vett. A komfortosabb zenélés érdekében pedig leszerelte Fender Stratocasterének középső hangszedőit. Mivel ő is szívesen kombinálta a klasszikusokat (rendszeresen eljátsza az Örömódát koncertjein) a heavy riffekkel, jól kiegészítették egymást Lorddal a színpadon. Még három tag csatlakozott az induló együtteshez: Nick Simper basszusgitáros, Rod Evans énekes és Ian Paice dobos. A meghallgatásokra akkoriban egy még névtelen sírásó is jelentkezett, ám ezt meghallva kipukkant belőlük a nevetés és hazaküldték. Az illetőt úgy hívták: Rod Stewart. Szerencsés kezdetként a Cream búcsúturnéján a Deep Purple lehetett az előzenekar, ami óriási sikert eredményezett számukra az Egyesült Államokban.
Azt a bizonyos „széles ösvényt” propagáló Hallelujah című kislemezen mutatkozott be először legendás énekesük, Ian Gillan, aki érces, kemény hangjával, óriási hangterjedelmével nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Deep Purple lefektesse a heavy metal alapjait. A zenekar és a műfaj mérföldkövének számító Machine Head című albumukat eredetileg egy montreux-i kaszinóban kívánták fölvenni, ám a munkálatok megkezdése előtt egy koncertlátogató, elsütve egy rakétapisztolyt, az épületet porig égette. Az esetnek állítottak emléket talán legismertebb dalukkal, a Smoke On The Waterrel.
Ám ahogy mondani szokás, nem fér meg két dudás egy csárdában, így Blackmore és Gillan állandósuló öszszetűzései az énekes kilépéséhez, s az Ian Gillan Band megalakulásához vezetett 1973-ban. Helyükre David Coverdale és Glenn Hughes került, akik az együttes új dalszerzői lettek. Ezzel Stormbringer című albumukhoz már funkysabb beütés és némi öltözködési tanács is érkezik.
A hanyatlás első jeleit továbbiak követték. Blackmore 1974-ben a California Jam élő közvetítése során ripityára zúzta gitárját, összetört számos technikai berendezést, kis híján felgyújtva a színpadot is. A rákövetkező évben a zenekart elhagyva pedig megalapította Ronnie James Dióval a Rainbow-t. Az együttesre egyre súlyosabb terheket rótt az újonnan bevett jazzgitáros Bolin heroinfüggősége, aki egy alkalommal úgy belőtte magát, hogy még játszani sem tudott, ezért minden szólóját Lord játszhatta le. Így hát 1976-ban nyolc évre feloszlott a Deep Purple. Még ugyanazon év végén Tommy Bolin herointúladagolás következtében meghalt.
A zenekar tagjai önálló elképzeléseiket vitték tovább: Lord rögzítette legtechnikásabb szólólemezét, a Sarabande-ot az ’56-os magyarok által alapított Philharmonia Hungaricával, majd csatlakozott Coverdale új bandájához, a saját bevallásuk szerint „lányos fiúknak öltözött” Whitesnake-hez. Ian Gillan megkapta Jézus szerepét Andrew Lloyd Webber Jézus Krisztus Szupersztár című rockoperájának eredeti felvételén, majd leváltotta Ronnie James Diót a heavy metal alapkövét letevő másik együttesben, az okkultizmust népszerűsítő Black Sabbathban (Boszorkányszombat). Gillan a döntését utólag így indokolta: „Nem volt szándékomban a Black Sabbathhoz csatlakozni. Csak elmentünk egyszer Tonyval (Iommi gitáros) bulizni, és jól berúgtunk. Másnap már arra ébredtem, hogy csatlakozom a bandához. Egy csodálatos évet töltöttem velük, és ennyi.” Az év gyümölcse a Born Again (Újjászületés) című album, melynek borítóján egy vámpírfogú torzszülött gyerek vigyorog.
A Deep Purple mosolyszünete nyolc évig tartott, és 1984-ben újra összeálltak. Ám két lemez (Perfect Strangers, The House of Blue Light) után az ellentétek újra kiéleződtek Blackmore és Gillan között. Most is az utóbbi lépett ki az együttesből. Blackmore szerint ugyanis Gillan nem vigyázott eléggé a hangjára, túl sokat ivott és dohányzott, ami hangja ércességének elvesztésébe került. Egy alkalommal Gillan pedig úgy megütötte Blackmore-t, hogy eltörött a keze. Gillan agressziója koncertjeiken is megmutatkozott. Többek között az sem okozott problémát neki, ha a biztonságiaknak kellett nekimenni egy szál mikrofonnal…
Helyét Joe Lynn Turner, a Rainbow korábbi énekese vette át. 1990-ben Turnerrel vették fel a kevésbé sikeres Slaves and Masters lemezt. Kiadójuk ekkor ultimátumot adott: vagy visszahívják Gillant, vagy nem adják ki a The Battle Rages On albumot. Ekkor Ritchie Blackmore végleg kilépett a zenekarból. Mivel pont turnén jártak, és nem szerették volna lemondani a további koncerteket, a világhírű virtuózt, Joe Satrianit hívták a helyére. A turné befejeztével új gitárost kellett keresni, aki Steve Morse lett a Dixie Dregsből. A lelkészcsaládból származó Morse eredetileg a Miami Zeneművészeti Egyetemen végzett gitár szakon.
2002-ben Jon Lord bejelentette nyugdíjba vonulását, helyére Don Airey került. Airey hétévesen kezdett klasszikus zongoraleckéket venni, majd két zeneművészeti diplomával a zsebében zenélni kezdett többek között a Judas Priesttel, a Black Sabbathtal, Ozzyval és Bruce Dickinsonnal (Iron Maiden), majd a kilencvenes években súlyos betegség miatt kényszerpályára került. 2003-ban a Bananas album jelent meg, rajta a Contact Lost című számmal, amelyet a Columbia űrsikló tragédiájának emlékére írtak. 2005-ben jött a következő, a Rapture Of The Deep című lemez, amellyel most már a hatvanas éveik felé közeledő zenészek újra turnézásba kezdtek. Ezzel kapcsolatban Gillan azt nyilatkozta, hogy mennyire meglepődött a közönség összetételén: ,,Fantasztikus érzés ott fent állni, és látni, hogy a közönségünkben tizenévesek is vannak. Nemrég elvittem a lányom egy koncertre, és a show után az öltözőben viccesen azt kérdeztem tőle, vajon hogy került ide ez a sok kölyök? Mire azt mondta: »Hát nem érted, apa? A Deep Purple tényleg menő.«”