Vissza a tartalomjegyzékhez

Csizmadia Ervin
Befagyott politika

A hazai politikának két - egymással ellentétes - tulajdonsága van: egyszerre krónikusan mozdulatlan és kaotikusan változó. Krónikusan mozdulatlan a nagy     dolgokban, míg kaotikusan és zavarosan változik kisebb ügyekben.

Először is tisztázzuk, hogy van két különösen „nagy” dolog a politikában: a kormányzóképesség és a pártszerveződés szabadsága. „Kis” dolognak ebben a cikkben a „botránypolitikát” tekintem. Meglehet: a nagyérdemű éppen fordítva ítéli meg, s éppen a minap kipattant Zuschlag-ügyet tekinti nagynak, amelyhez képest minden más eltörpül. Vitatkoznék ezzel a megközelítéssel. Azt állítom, hogy az újabb és újabb botrányok menetrendszerű kirobbanása önmagában nem a lényeg, hanem csak tünet. A lényeg ott van, hogy a mai magyar politika nagy rendszerei pillanatnyilag reformálhatatlanok: a kormányzás és a pártok működése nem felel meg a 21. század szükségleteinek. Egészen egyszerűen sem a kormányképességben, sem a pártok reagálóképességének változásában nem történt meg a szükséges adaptáció.
Kezdjük a kormányzással. A kormányzás funkciójának, szerepének újradefiniálása nélkül semmiféle policy típusú reformprogramot nem lehet végrehajtani. A Gyurcsány-kormány reformnekilendülései azért hasztalanok, mert a kormányzásban, a kormányzóképesség fokozásában jottányit sem sikerül áttörnie, amiből következőleg a miniszterelnök által „reformrealizmusnak” nevezett erőfeszítések tétovázásnak, verbalizmusnak, összehangolatlanságnak, nem egy esetben rögtönzésnek tűnnek. Hiába jelentette be a kormányfő szeptemberben, hogy rövidesen indul egy „új országjárás” (amelynek célja éppen a kormány céljainak és szándékainak társadalmi elfogadtatása lenne), a kormányzás mibenlé-tének, az uralkodók és a társadalom együttélésének újszerű megfogalmazására már nem futja az energiákból. Mindez azért is alapvető hiány, mert a kormányzás mindenekelőtt: bizalomépítés. E tekintetben a mai kormány legnagyobb deficitjénél vagyunk: képtelen a bizalomépítésre. Tegyük hozzá (s ez az ellenzékre sem vet jó fényt): a kormányzóképesség tekintetében az ellenzék sem áll jól.
A kormányzat folyamatosan elkövetett hibái javították ugyan a Fidesz közvélemény-kutatási pozícióit, de nem módosították látványosan a Fidesz kormányzóképességébe vetett hitet. Márpedig a 21. század követelményeinek megfelelő országépítés csakis és kizárólag a kormányzás reformjával kezdődhet. Egyrészt a kormányzóknak, másrészt pedig a kormányzásra törekvőknek kell tudniuk kormányképesnek mutatkozni - és annak is lenni. A kormányzóképesség azonban nem pusztán azt jelenti, hogy le kell vezényelni egy közigazgatási reformot, sok-sok embert ki kell tenni az utcára, illetve karcsúsítani kell az államapparátust. Bárki, aki a mai Magyarországot ki akarja emelni mostani pályájáról, szembeütközik az alapkérdéssel: mi a jó kormányzás? Az úgynevezett „good governance”-viták Nyugat-Európában mindennaposak, nálunk még csak nem is pislákolnak. De érdemi viták nélkül hogyan is akarhatnánk modern, a lápvilágból kilépő Magyarországot teremteni?
Folytassuk a pártrendszerrel. Vajon miért gondoljuk, hogy a rendszerváltás korából megörökölt pártrendszer kellően innovatív a mai körülmények között? Ellenkezőleg: a magyar pártrendszer olyannyira befagyott, hogy az innovációnak semmi jele nem mutatkozik. S gondoljunk csak bele józanul. Egyáltalán nem véletlen, hogy egy monomániásan önvédő pártrendszerben menetrendszerű botrányok robbannak ki - általában a pártokon belül. Miért is? Azért, mert ha egy országban lehetetlenség új pártokat létrehozni (illetve elvileg lehet, csak a siker esélye egy újonnan alakult párt esetében minimális), akkor abban az országban az innovációs energiák kénytelenek a már meglévő pártkeretek közé integrálódni, és ott nagy részben felőrlődni.
Nézzük csak Gyurcsány Ferenc példáját. Politikájának kezdeti iránya, a blairizmus köszönő viszonyban sem volt az MSZP hagyományos baloldali politikájával. Ha nem olyan bezárkózó a magyar pártrendszer, talán Gyurcsány is megfontolja egy új párt alapítását. Ám ő - alkalmazkodván a sajátosságokhoz - inkább belépett, s belülről próbál meg változtatást. Ahelyett hogy kívülről, egy új párt keretében tenné.
Érdemes végiggondolnunk: mennyi többletkonfliktus kerül ezzel a rendszerbe, hiszen ettől kezdve egy párton belül kell megoldani azt, ami nem feltétlen odavaló. S azt is látnunk kell, hogy hasonló a helyzet a Fidesszel is, hiszen a liberális arculat utáni új arculatváltások nagyon különböző áramlatokat préseltek egymás mellé, amelyeket persze fel lehet oldani a „nagy néppárt” szlogenjével, de a szemünk mégis azt mutatja: népi irányzat és a mérsékelt konzervativizmus egyre jobban kitapintható belső szervezeti keretekkel és szószólókkal rendelkezik. Szerencsésebb körülmények között ezek az irányzatok nem feltétlen egy pártban lennének, ám a politikai innovációt nem tűrő hazai demokráciában a főszabály: integrálódj és belülről változtass! Ám látnunk kell, hogy számos európai országban éppen az ellenkező utat járják. Van, ahol kifejezetten erény és bátorság új pártot alapítani, s ráadásul az új pártok komoly szerepet kapnak az adott ország közéletében is. Hirtelen csak az olasz, a szlovák és a lengyel példa juthat eszünkbe, de természetesen más országokat is említhetnénk. Magyarországon valamiért ez az út nem járható. Feltételezésem szerint azért, mert a pártosodás a rendszerváltás egyik alapértéke. Ma is - és joggal - azt tartjuk, hogy a pártok testesítik meg a magyar demokrácia stabilitását. E logikát tovább folytatva: az esetleges új pártok az instabilitás hordozói lehetnének. Ezért a parlamenti pártrendszer félelmében összezár, lemond a megújulásról.
A két nagy rendszer (kormányzati és pártrendszer) megújulásképtelensége hat ki azután az összes többi kisebb rendszerre, s teszi a többit is mozdulásképtelenné. Tán öntudatlanul is: a hazai politikai erők állagvédőek, ahelyett hogy együttesen (noha ideológiailag más-más nyomatékkal) reformpártiak lennének. S mivel mindannyian együttesen érdekeltek a nagy rendszerek jelenlegi állapotának fenntartásában, nem is tudnak kialakulni „normális” törésvonalak, például a reformokat így avagy úgy akarók között. A „reformpártiak” versus „reformellenesek” azonban mesterkélt törésvonal, amelyet masszív érdekek tartanak fenn. Ám a politikában sokszor a mesterkélt dolgok évekig, sőt évtizedekig léteznek, ha tetszik: az igazság ellenében. A politika igazságfogalma mindig korlátozott, mindig valaki igazsága áll másvalaki igazságával szemben.
Én azonban nagyon remélem, hogy nem csupán az igazság egy „kis részletét” bontottam ki, amikor a nagy rendszerek befagyásáról elmélkedtem.