A rendszerváltás hajnalán az ország szinte egy emberként támadt a
Dunaszaurusznak elnevezett bős- nagymarosi vízlépcsőre.
A kommunista rendszert nem sokan merték nyíltan támadni, viszont százezrek
vonultak az utcára a hatalom szimbólumává vált erőmű ellen, rázúdítva minden
dühüket és fájdalmukat. Ahogyan egy általunk megkérdezett szakember fogalmazott:
a létesítmény „áldozat lett a rendszerváltás oltárán”. Azóta a kommunizmus
összedőlt, ám ahogyan a rendszerváltás folyamata is felemásra sikerült, a
Dunaszaurusz feletti győzelemnek sem örülhetünk maradéktalanul, hiszen a
Magyarországot ért hatalmas anyagi kár mellett a szlovákok „elrabolták” a Dunát,
a Szigetköz pedig a mai napig nyögi a döntések következményeit.
Mottó: „Aki tiltakozik a vízlépcső ellen, megérdemelne egy kunyhót Szibériában!”
- Berecz János egykori pártfunkcionárius
Fotó: Bagyarik Cecília
„Örülök, hogy mérnökként vehettem részt a vitában, hiszen száz megahertz az
mindig száz megahertz”- sóhajtott fel a vele készült beszélgetésünk végén Mayer
István, aki „minden szinten” - a magyar tárgyalódelegáció vezetőjeként is -
részt vett a kérdés rendezésében. A bős-
nagymaros-vita lezárását nehezíti, hogy politikai, ökológiai, energetikai és még
ki tudja hányféle kérdés kavarog benne. A szereplők is igen sokfélék;
tisztességes emberek mellett a betonlobbi tagjai, zölden csőlátók és a politika
által magasra juttatott dilettánsok is szerepelnek a történetben. A befejezés
kérdéses, hiszen a két ország szakemberei és politikusai csak félve mernek
belenyúlni a dolgokba.
A történet
Magyarország és Csehszlovákia tárgyalásai a létesítményről 1952 óta folytak,
de nemcsak azért tartottak hosszú ideig, mert a jó munkához idő kell, hanem
azért is, mert a hatalom már akkor sem tudta, mit is akar igazán.
A csehszlovák-magyar államközi szerződést végül is 1977. szeptember 16-án
kötötték meg Moszkvában, Brezsnyev akkori szovjet elnök atyai közreműködésével.
A szöveg körülbelül annyit tartalmazott, hogy a két jó barát milyen szép kis
erőművet fog építeni közösen.
Az eredeti elképzelésben szerepelt a Dunakilitinél épülő mederzáró duzzasztómű,
azzal a feladattal, hogy öszszegyűjtse és az erőműnek megfelelő ütemben
„adagolja” a vizet. A Duna medrének sajátosságai miatt egy a Csallóközben
végighúzódó üzemvízcsatornát is terveztek, vízlépcsővel, ahol is a lezúduló víz
energiát termelt volna a bősi erőműben. Nagymarosnál szintén lett volna egy
létesítmény, amely csillapította volna a csúcsrajáratás miatt keletkező
szélsőséges vízingadozást, és energiát is termelt volna.
Az eredeti terv teljesen más szempontokat vett figyelembe, mint amit most számon
kérnénk tőle. Akkoriban például igen fontos volt, hogy a duzzasztott vízzel jól
lehet öntözni, hiszen a Magyarországtól keletebbre lévő sok éhes száj minden
tőlünk érkező élelmiszert képes volt megenni. Az is igen jellemző, hogy a
Duna-mederbe juttatott víz mennyiségét a szerint határozták meg, hogy még
tudjanak benne közlekedni a határőrhajók. Tehát szó sem volt
természetvédelemről, csupán arról a haszonról, amelyet az energiatermelés, az
árvízvédelem, a mezőgazdaság kapcsán nyerhetnénk az ügyön. Az ökológiai
szempontok belépése megnehezíti a rendezést, mivel nincs nemzetközi mérce arra,
hogy melyek a fontos természeti értékek, és hogyan is kellene „beáraznunk”
azokat.
A rendszert is elsodorta
A tervek végső megvalósulását végül a magyar félnél kitört
politikai-környezetvédelmi tiltakozások sodorták el. Egyik interjúalanyunk
szerint - aki látta a nyolcvanas évek jegyzőkönyveit - korántsem véletlen, hogy
a környezetvédők a színre léptek. Az akkori kormány - különböző okok miatt -
kereste a módját, hogyan léphetne ki a beruházás mögül. Jó ötletnek tűnt, hogy
az egészet a zöldekre kenik (ez akkor a „demokratikus szocializmus
feeling”-jében a moszkvai vezetés számára is elfogadható lett volna). Arra
persze senki sem gondolt, hogy a beizzított indulatok nemcsak az erőművet, hanem
az egész rendszert elsodorják. A felemelő hangulat, hogy „végre tehetünk
valamit” és az ötletes jelszavak sokakat az ügy mellé állítottak. Sok mai
politikust - saját elmondásuk szerint - ez az ügy repített a politika
porondjára.
Végül 1989-ben a magyar fél egyoldalúan felmondta a megállapodást, és leállt a
dunakiliti és a nagymarosi létesítmény építésével. A szlovákoknak nagyon fontos
volt, hogy a magyarok ellenében, immár a csehek nélkül is elkészüljön a nagy mű.
Pénzt és a saját tisztességüket sem kímélve dolgoztak a C variáns
megvalósításán. Ennek híre eljutott a magyarokhoz, így egy parlamenti
vizsgálóbizottság is elindult Szlovákiába kíváncsiskodni. Azonban másfelé
vezették - meg - őket, mint amerre az építkezés folyt, így megnyugodva térhettek
haza. Mint ahogyan megnyugtatni kívánt a magyar sajtó is. Arról szóltak a
cikkek, hogy a szlovákoknak csak nagy a szájuk, és úgysem merik elterelni a
Dunát, ez csak egy „papírtigris”, ami nem is harap.
„Tragikus volt, egyszerűen tragikus” - mondja felindultan Fűzfa Zoltán, a helyi
Pisztráng Kör Egyesület elnöke, mikor arról kérdezem, mit éreztek, amikor végül
megtörtént a Duna elterelése. Az akkor feldúlt és azóta le nem csillapodott
indulatokat jól mutatja, ahogyan a Fertő-Hanság Nemzeti Park igazgatósága
deklarálja honlapján, mi is a feladatuk a térségben: „A Szigetközi Tájvédelmi
Körzetben az elrabolt Duna ártéri-hullámtéri élővilágának megmentéséért
dolgozunk…”
Így Kiliti megmaradt saját maga torzójának, a rendkívül drága, gyakorlatilag
teljesen kész létesítményt ma nem használjuk semmire (a szlovákok ugyanis
helyette Csúnynál építettek egy saját duzzasztóművet). A nagymarosi vízlépcsőt
osztrákok építették, így amikor megszületett a politikai akarat a lebontására,
ők is verhették szét, amit addig felhúztak. Nekik a tartozást 2016-ig
törlesztjük - áramban.
Az elrabolt Duna vidékén
Fűzfa Zoltán szerint a gondok Ferenc Jóskával kezdődtek a Duna szigetközi
szakaszán. Ugyanis ő engedett a hajósok lobbijának, és járult hozzá ahhoz, hogy
az addig egyenrangú ágak közül kiválasszanak egyet, és a hajózás számára
alkalmassá tegyék. Az azóta történt számtalan beavatkozás ellenére a folyó
mellékágai, ártéri erdei igen gazdag élővilággal rendelkeznek. Kárpáti László, a
Fertő-Hanság Nemzeti Park igazgatója azt mondta lapunknak, hogy a Szigetközi
rész azért is igen értékes, mert itt megtalálható a Magyarországon fokozottan
védett fajok fele. A turisták által is igen kedvelt idilli környezetnek - a víz,
a növények és az állatok együttlétezésének - azonban majdnem vége szakadt,
amikor „kifutott a víz” a medrekből. A helyiek szavajárása szerint ez akkor
történt, amikor a szlovákok ’92-ben „elrabolták” a Dunát.
Egy bácsi a következőképpen foglalta össze életének keserűségét, amikor a
helyszínen kérdezősködtem: „Ellopják tőlünk a vizet, ellopják az asszonyainkat,
ellopnak mindent.” Azóta sikerült egy kicsivel több vizet „kitárgyalni” a
szlovákoktól, és ’95-ben megépült egy fenékküszöb is, amely segíti a vízet
mellékágakba terelni. Kárpáti László szerint a természetvédők nem örültek a
fenékküszöbnek, de „tudomásul vették”, merthogy égetően nagy szükség volt a
vízre.
Turbinát hajt
Ha ma a Szigetközben hajóra szállunk, látszólag majdnem minden olyan, mint
régen. Egészen addig tart az illúzió, amíg egyszercsak azt látjuk, hogy a
folyóág négy méterrel lejjebb folytatódik tovább. Ez azért van, mert a
szlovákoktól kapott víz arra elegendő, hogy egyes mellékágakat megtöltsenek
vele, de a hajdani főágba már nem jut elég belőle, ugyanis Bős felé tart a
turbinákat hajtani. Hujber Zoltán helyi környezetvédő hosszasan ecsetelte, mi is
a baj ezzel a teljesen mesterséges rendszerrel. Leginkább az, hogy a korábban
szerves egységet alkotó szigetközi és csallóközi mellékágrendszer teljesen el
van választva egymástól. Megszűnt a Szigetköz halbölcső jellege is, ez a
halállomány drasztikus csökkenésében is megmutatkozik. A problémát természetesen
megoldaná, ha lenne ismét elég víz a főmederben, de nincs, mert a bősi
turbinákat hajtja. Az elmúlt években számtalan terv született arra vonatkozóan,
hogy hogyan lehetne a két mellékágrendszert összekapcsolni, és hogyan lehetne
természetközelibbé tenni a viszonyokat.
Szóba került, hogy a Duna szintjét fenékküszöbökkel megemelik, és egy kanyargós
főágat alakítanak ki, ami aztán a szlovák és magyar oldal között szállítaná a
vizet. Egy másik terv szerint az egész meder szintjét kavicsszórással emelnék
meg. Az elképzelések részint a környezetvédő szervezetek torzsalkodása miatt
hiúsultak meg, és egyik sem jutott még a megvalósítás közelébe sem.
Merre tovább?
A rendszerváltás óta számtalan megbeszélés, tanácskozás folyt és folyik
bős-nagymaros ügyében. A nagyközönség előtt úgy tűnik, hogy alszik az ügy, de az
elmúlt hét mérlege sem ezt mutatja: egy tárcaközi egyeztetés és egy konferencia
is lezajlott a témában. Számtalan bizottság, munka- és kutatócsoport alakult.
Egyesek szerint egész jól meg lehet élni az ügy szakértéséből. Valaki azt is
kiszámolta, hogy 1990 és ’98 között egymilliárd forintot költöttek el csak a
szakértőkre. A szereplők is folyton változtak, sokan leszorultak időközben a
küzdőtérről, de voltak olyanok, akik a meddő, vége-hossza nincs szócsatákba
fáradtak bele.
A hágai nemzetközi bíróság sem bogozta ki végül a csomót. Kimondta, hogy a
’77-es szerződés érvényes, nem kell semmit lebontani, és a vitás kérdéseket a
felek beszéljék meg. A magyar és a szlovák politika az ügyet azóta is mint
„szent tehenet” kerülgeti, a „ha nem tudunk megegyezni, hagyjuk egymást békén”
mottó jegyében. Ráadásul újabb időt nyertek maguknak, elhatározták ugyanis, hogy
2008 decemberéig stratégiai hatásvizsgálatot folytatnak.