Vissza a tartalomjegyzékhez

Bagyarik Cecília
A Bős–Nagymaros-sztori

A rendszerváltás hajnalán az ország szinte egy emberként támadt a Dunaszaurusznak elnevezett bős- nagymarosi vízlépcsőre.
A kommunista rendszert nem sokan merték nyíltan támadni, viszont százezrek vonultak az utcára a hatalom szimbólumává vált erőmű ellen, rázúdítva minden dühüket és fájdalmukat. Ahogyan egy általunk megkérdezett szakember fogalmazott: a létesítmény „áldozat lett a rendszerváltás oltárán”. Azóta a kommunizmus összedőlt, ám ahogyan a rendszerváltás folyamata is felemásra sikerült, a Dunaszaurusz feletti győzelemnek sem örülhetünk maradéktalanul, hiszen a Magyarországot ért hatalmas anyagi kár mellett a szlovákok „elrabolták” a Dunát, a Szigetköz pedig a mai napig nyögi a döntések következményeit.


Mottó: „Aki tiltakozik a vízlépcső ellen, megérdemelne egy kunyhót Szibériában!” - Berecz János egykori pártfunkcionárius
Fotó: Bagyarik Cecília

„Örülök, hogy mérnökként vehettem részt a vitában, hiszen száz megahertz az mindig száz megahertz”- sóhajtott fel a vele készült beszélgetésünk végén Mayer István, aki „minden szinten” - a magyar tárgyalódelegáció vezetőjeként is - részt vett a kérdés rendezésében. A bős-
nagymaros-vita lezárását nehezíti, hogy politikai, ökológiai, energetikai és még ki tudja hányféle kérdés kavarog benne. A szereplők is igen sokfélék; tisztességes emberek mellett a betonlobbi tagjai, zölden csőlátók és a politika által magasra juttatott dilettánsok is szerepelnek a történetben. A befejezés kérdéses, hiszen a két ország szakemberei és politikusai csak félve mernek belenyúlni a dolgokba.

A történet

Magyarország és Csehszlovákia tárgyalásai a létesítményről 1952 óta folytak, de nemcsak azért tartottak hosszú ideig, mert a jó munkához idő kell, hanem azért is, mert a hatalom már akkor sem tudta, mit is akar igazán.
A csehszlovák-magyar államközi szerződést végül is 1977. szeptember 16-án kötötték meg Moszkvában, Brezsnyev akkori szovjet elnök atyai közreműködésével. A szöveg körülbelül annyit tartalmazott, hogy a két jó barát milyen szép kis erőművet fog építeni közösen.
Az eredeti elképzelésben szerepelt a Dunakilitinél épülő mederzáró duzzasztómű, azzal a feladattal, hogy öszszegyűjtse és az erőműnek megfelelő ütemben „adagolja” a vizet. A Duna medrének sajátosságai miatt egy a Csallóközben végighúzódó üzemvízcsatornát is terveztek, vízlépcsővel, ahol is a lezúduló víz energiát termelt volna a bősi erőműben. Nagymarosnál szintén lett volna egy létesítmény, amely csillapította volna a csúcsrajáratás miatt keletkező szélsőséges vízingadozást, és energiát is termelt volna.
Az eredeti terv teljesen más szempontokat vett figyelembe, mint amit most számon kérnénk tőle. Akkoriban például igen fontos volt, hogy a duzzasztott vízzel jól lehet öntözni, hiszen a Magyarországtól keletebbre lévő sok éhes száj minden tőlünk érkező élelmiszert képes volt megenni. Az is igen jellemző, hogy a Duna-mederbe juttatott víz mennyiségét a szerint határozták meg, hogy még tudjanak benne közlekedni a határőrhajók. Tehát szó sem volt természetvédelemről, csupán arról a haszonról, amelyet az energiatermelés, az árvízvédelem, a mezőgazdaság kapcsán nyerhetnénk az ügyön. Az ökológiai szempontok belépése megnehezíti a rendezést, mivel nincs nemzetközi mérce arra, hogy melyek a fontos természeti értékek, és hogyan is kellene „beáraznunk” azokat.

A rendszert is elsodorta

A tervek végső megvalósulását végül a magyar félnél kitört politikai-környezetvédelmi tiltakozások sodorták el. Egyik interjúalanyunk szerint - aki látta a nyolcvanas évek jegyzőkönyveit - korántsem véletlen, hogy a környezetvédők a színre léptek. Az akkori kormány - különböző okok miatt - kereste a módját, hogyan léphetne ki a beruházás mögül. Jó ötletnek tűnt, hogy az egészet a zöldekre kenik (ez akkor a „demokratikus szocializmus feeling”-jében a moszkvai vezetés számára is elfogadható lett volna). Arra persze senki sem gondolt, hogy a beizzított indulatok nemcsak az erőművet, hanem az egész rendszert elsodorják. A felemelő hangulat, hogy „végre tehetünk valamit” és az ötletes jelszavak sokakat az ügy mellé állítottak. Sok mai politikust - saját elmondásuk szerint - ez az ügy repített a politika porondjára.
Végül 1989-ben a magyar fél egyoldalúan felmondta a megállapodást, és leállt a dunakiliti és a nagymarosi létesítmény építésével. A szlovákoknak nagyon fontos volt, hogy a magyarok ellenében, immár a csehek nélkül is elkészüljön a nagy mű. Pénzt és a saját tisztességüket sem kímélve dolgoztak a C variáns megvalósításán. Ennek híre eljutott a magyarokhoz, így egy parlamenti vizsgálóbizottság is elindult Szlovákiába kíváncsiskodni. Azonban másfelé vezették - meg - őket, mint amerre az építkezés folyt, így megnyugodva térhettek haza. Mint ahogyan megnyugtatni kívánt a magyar sajtó is. Arról szóltak a cikkek, hogy a szlovákoknak csak nagy a szájuk, és úgysem merik elterelni a Dunát, ez csak egy „papírtigris”, ami nem is harap.
„Tragikus volt, egyszerűen tragikus” - mondja felindultan Fűzfa Zoltán, a helyi Pisztráng Kör Egyesület elnöke, mikor arról kérdezem, mit éreztek, amikor végül megtörtént a Duna elterelése. Az akkor feldúlt és azóta le nem csillapodott indulatokat jól mutatja, ahogyan a Fertő-Hanság Nemzeti Park igazgatósága deklarálja honlapján, mi is a feladatuk a térségben: „A Szigetközi Tájvédelmi Körzetben az elrabolt Duna ártéri-hullámtéri élővilágának megmentéséért dolgozunk…”
Így Kiliti megmaradt saját maga torzójának, a rendkívül drága, gyakorlatilag teljesen kész létesítményt ma nem használjuk semmire (a szlovákok ugyanis helyette Csúnynál építettek egy saját duzzasztóművet). A nagymarosi vízlépcsőt osztrákok építették, így amikor megszületett a politikai akarat a lebontására, ők is verhették szét, amit addig felhúztak. Nekik a tartozást 2016-ig törlesztjük - áramban.

Az elrabolt Duna vidékén

Fűzfa Zoltán szerint a gondok Ferenc Jóskával kezdődtek a Duna szigetközi szakaszán. Ugyanis ő engedett a hajósok lobbijának, és járult hozzá ahhoz, hogy az addig egyenrangú ágak közül kiválasszanak egyet, és a hajózás számára alkalmassá tegyék. Az azóta történt számtalan beavatkozás ellenére a folyó mellékágai, ártéri erdei igen gazdag élővilággal rendelkeznek. Kárpáti László, a Fertő-Hanság Nemzeti Park igazgatója azt mondta lapunknak, hogy a Szigetközi rész azért is igen értékes, mert itt megtalálható a Magyarországon fokozottan védett fajok fele. A turisták által is igen kedvelt idilli környezetnek - a víz, a növények és az állatok együttlétezésének - azonban majdnem vége szakadt, amikor „kifutott a víz” a medrekből. A helyiek szavajárása szerint ez akkor történt, amikor a szlovákok ’92-ben „elrabolták” a Dunát.
Egy bácsi a következőképpen foglalta össze életének keserűségét, amikor a helyszínen kérdezősködtem: „Ellopják tőlünk a vizet, ellopják az asszonyainkat, ellopnak mindent.” Azóta sikerült egy kicsivel több vizet „kitárgyalni” a szlovákoktól, és ’95-ben megépült egy fenékküszöb is, amely segíti a vízet mellékágakba terelni. Kárpáti László szerint a természetvédők nem örültek a fenékküszöbnek, de „tudomásul vették”, merthogy égetően nagy szükség volt a vízre.

Turbinát hajt

Ha ma a Szigetközben hajóra szállunk, látszólag majdnem minden olyan, mint régen. Egészen addig tart az illúzió, amíg egyszercsak azt látjuk, hogy a folyóág négy méterrel lejjebb folytatódik tovább. Ez azért van, mert a szlovákoktól kapott víz arra elegendő, hogy egyes mellékágakat megtöltsenek vele, de a hajdani főágba már nem jut elég belőle, ugyanis Bős felé tart a turbinákat hajtani. Hujber Zoltán helyi környezetvédő hosszasan ecsetelte, mi is a baj ezzel a teljesen mesterséges rendszerrel. Leginkább az, hogy a korábban szerves egységet alkotó szigetközi és csallóközi mellékágrendszer teljesen el van választva egymástól. Megszűnt a Szigetköz halbölcső jellege is, ez a halállomány drasztikus csökkenésében is megmutatkozik. A problémát természetesen megoldaná, ha lenne ismét elég víz a főmederben, de nincs, mert a bősi turbinákat hajtja. Az elmúlt években számtalan terv született arra vonatkozóan, hogy hogyan lehetne a két mellékágrendszert összekapcsolni, és hogyan lehetne természetközelibbé tenni a viszonyokat.
Szóba került, hogy a Duna szintjét fenékküszöbökkel megemelik, és egy kanyargós főágat alakítanak ki, ami aztán a szlovák és magyar oldal között szállítaná a vizet. Egy másik terv szerint az egész meder szintjét kavicsszórással emelnék meg. Az elképzelések részint a környezetvédő szervezetek torzsalkodása miatt hiúsultak meg, és egyik sem jutott még a megvalósítás közelébe sem.

Merre tovább?

A rendszerváltás óta számtalan megbeszélés, tanácskozás folyt és folyik bős-nagymaros ügyében. A nagyközönség előtt úgy tűnik, hogy alszik az ügy, de az elmúlt hét mérlege sem ezt mutatja: egy tárcaközi egyeztetés és egy konferencia is lezajlott a témában. Számtalan bizottság, munka- és kutatócsoport alakult. Egyesek szerint egész jól meg lehet élni az ügy szakértéséből. Valaki azt is kiszámolta, hogy 1990 és ’98 között egymilliárd forintot költöttek el csak a szakértőkre. A szereplők is folyton változtak, sokan leszorultak időközben a küzdőtérről, de voltak olyanok, akik a meddő, vége-hossza nincs szócsatákba fáradtak bele.
A hágai nemzetközi bíróság sem bogozta ki végül a csomót. Kimondta, hogy a ’77-es szerződés érvényes, nem kell semmit lebontani, és a vitás kérdéseket a felek beszéljék meg. A magyar és a szlovák politika az ügyet azóta is mint „szent tehenet” kerülgeti, a „ha nem tudunk megegyezni, hagyjuk egymást békén” mottó jegyében. Ráadásul újabb időt nyertek maguknak, elhatározták ugyanis, hogy 2008 decemberéig stratégiai hatásvizsgálatot folytatnak.