CHARLIE
Az egész történet a gitárral kezdődött és az önmegvalósítással. Akkoriban nagy
volt a szürkeség mindenhol a világban. Még Amerikában is. És a fiatalok
megpróbálták kifejezni önmagukat, elmondani a színpadról azt, amit éreznek. Hát
ez a Rolling Stones. És ezek az emberek ma is ugyanúgy néznek ki, mint ötven
évvel ezelőtt. Semmit nem változtak. Ugyanazok az öreg rock’n roll jampecok,
akik voltak. Ugyanazokat a figurákat nyomják, ugyanazt az egyszerű rock’n rollt
játsszák. Amikor azt mondom, rock’n roll, akkor nem a Fenyő-féle rock’n rollról
beszélek, mert az tánczene, amit a Fenyő énekel.
Az igazira gondolok, arra, ami nem komplikált, nem agyafúrt, hanem a szó
szoros értelmében rock’n roll. Ami hozza magával azt az életérzést, ami miatt
imádják őket az öregek, a fiatalok egyaránt. Túléltek mindenkit. Látod, túlélték
a Beatlest is.
Most dúl ez az idióta „retroőrület”. Az emberek mindig kitalálnak valami
hülyeséget, de a Rolling Stonesnál nincs semmiféle retro. Ezek az emberek ma is
ugyanazok, akik voltak. Ők találták ki a jó zenét, amit úgy hívnak, hogy
Beatles, Illés, Omega, Metro. A külföldi zenekaroknak köszönhetjük, hogy a
hatvanas években megtudhattuk, hogyan kell kiállni a színpadra, milyen hangszert
kell a kézbe venni, hogyan kell felöltözni, és hogy milyen legyen a hajunk.
Abban az időszakban Magyarországon egyetlen televízió és rádió létezett, ahol a
zenekarok egyáltalán nem léphettek fel, kizárólag a „táncdalénekesek”. Ők
énekelték azt, hogy „reszket a hold a tó vizén”, meg: „pókháló van már az
ablakomon…” A fiatalok pedig köpködtek. Szabályszerűen köpködtek. Ezek közül
egyik sem tehette volna be a lábát az Ifjúsági Parkba, mert megverték volna
őket. És hogy mi mit játszottunk? Tíz évig nyomtuk a Beatlest és a Rolling
Stonest.
BENKŐ LÁSZLÓ
Ennek a műfajnak a bölcsőjében ők voltak az első csecsemők. Ezek a srácok
elsősorban a zene öröméért és az önmegvalósításért, önkifejezésért jöttek össze.
A szövegeik tele voltak vadsággal, szilajsággal. A nyers üzenetek, a furcsa
hangszerelés, a kissé szándékosan monotonra vett csupasz, vad indulatok
szokatlan hangnemben szólították meg az embereket. A Stones a lázadásával, az
örök tagadással, a „get no”-val és a deviáns életformájával hamar a fiúk
zenekara lett. Az életvitelük elválaszthatatlan lett a zenéjüktől,
előadásmódjuktól. A drog, a kicsapongó életforma szinte minden fillért
felemésztett. Nem beszélve a feleségeikről, akik annyian voltak, hogy ha most
összeadnánk őket, biztosan lelógnának a nullák a papírról. Plusz a szeretők,
barátnők, gyerekek, unokák - megszámlálhatatlanul. De ennek az időszaknak volt
egy igazi nagy vesztese a zenekaron belül, Brian Jones, akit 1969-ben
kábítószeres állapotban ért utol a vég. Ő vitte el a balhét.
Ami a Rolling Stonesból áradt, az ott mozgolódott az egyetemistákban, a fiatal
értelmiségben. Falakat fel lehetett húzni, de a gondolatokat, életérzéseket,
amelyek átjöttek a beat-, később a rockzenén keresztül, azt nem lehetett
leblokkolni. Lehetett zavarni a Szabad Európát, de attól még a slágerlisták
itthon is léteztek.
Mindig lenyűgözött Mick Jaggernek a publikumra gyakorolt elementáris hatása, a
közönséggel való bánásmódja, ahogyan bevonja őket a produkcióba. „Együtt élünk,
együtt lélegzünk, és egyek vagyunk…” - ez a Rolling Stones lényege ma is. A
legnagyobb titka pedig, hogy kortalanná váltak. Nem érdekel, hogy Jagger hány
éves! Ugyanazt kapom tőle, mint huszonéves korában. Általában szorongva
figyelem, hogy mire képes egy ember, és meddig hiteles. Az a jó, hogy a
Stonesnál megvan a kontinuitás, hiszen minden évben láthatjuk őket legalább
egyszer. Mick Jagger a mai fizimiskájával vagy Charlie Watts a fehér hajával
ugyanolyannak tűnik, mint régen, mert folyamatában kísérjük figyelemmel az
életüket. Nekem az a legfontosabb, hogy negyvenöt év után is ugyanazt a hitelt
érdemlő „fílinget”, gondolatot tudják átadni, ami miatt befogadtam őket még anno
az elején.