Vissza a tartalomjegyzékhez

Konkolyi Katalin
Város Moszkva alatt
Sztálin titkos metrót építtetett a pártelitnek

Moszkva, úgy tűnik, elkezdte „kinőni magát” - a város vezetői azt fontolgatják, hogyan lehetne lefelé terjeszkedni: ott, a felszín alatt van még hely új utak, parkolók, bevásárlóközpontok és új metróvonalak számára. A nagyszabású terveket azonban a titkosszolgálattal is alaposan egyeztetni kell majd: Moszkva alatt nem kevés létesítmény van - gyakorlatilag egy sajátos város hatalmas raktárakkal, komoly úthálózattal, és persze az elvtársak búvóhelyeivel. Sztálin pedig nem csak a népnek, magának is épített metrót: jelenleg komolyan latolgatják e titkos vonalaknak a megnyitását.

A föld alatti építkezés nem a huszadik században kezdődött az orosz fővárosban: korábban a fő építtetők kereskedők, a cár és az egyház voltak. A várost sűrűn körülvevő kolostorok valóságos erődökként funkcionáltak, és mindegyik rendelkezett föld alatti járatokkal, melyek egy része raktárként szolgált, másrészt menekülési útvonalat jelentettek; de nagyszerűen megfeleltek börtönnek, sőt zajlottak itt kivégzések is nemegyszer.
A szocializmus nagyívű építkezései sem csak a felszínen zajlottak: föld alatti villanytelepek, tárolók, bunkerek új útvonalhálózatok jelentek meg, és a Moszkva alatti világra rákerült a „szigorúan titkos” pecsét. Sztálin nevéhez fűződik a metró kiépítése a fővárosban, azonban sokáig csak nagyon kevesen tudták, hogy léteznek titkos metróvonalak is. Figyelmes kutatók egy-két jelből régen rájöttek erre; történelmi tény például, hogy Sztálin 1941-ben a november 7-ei beszédét az egyik metróállomáson mondta el, viszont előtte senki sem látta őt kijönni a főparancsnokság épületéből. Egy útvonal vezet a reptérre, egy a Vezér villájához és jó pár a Kremlbe, hogy csak a legfontosabbakat említsük.
A sztálini „Metró 2” alig különbözik a jelenlegitől: alagútjainak átmérője, infrastruktúrája ugyanolyan, mint a mainak, egyedül a sínek vannak a talajba süllyesztve, hogy autók számára is  járható legyen.
Ez persze nem mindig volt így. 1992-ben jelentek meg az első erről szóló publikációk (melyek egyrészt szemtanúkra, másrészt amerikai forrásokra hivatkoznak), '93-tól azonban teljes csend övezte a témát a sajtóban - szinte biztos, hogy nem az érdeklődés hiánya miatt… Később annyi legenda és rémtörténet kapott szárnyra, hogy a moszkvaiak többsége elkezdett kételkedni abban, hogy az egész „Metró 2” ügyből bármi is igaz. Oroszországban ma külön internetes fórumban számolnak be föld alatti kalandjaikról azok az úgynevezett diggerek, akik szenvedélyesen kutatnak a nemrég még szupertitkos „odalentvalók után” - legyen az raktár, menekülőút vagy bunker. Az egyik ilyen „felfedező”, egy volt katonaorvos, Vlagyimir Gonyik huszonöt éve tanulmányozza a „város alatti várost”. Érdeklődése tárgyáról és a készülő műről egyedül felesége tudott; akkoriban jóval kevesebbért is eltűntek emberek. Kezdeti sejtéseit, hogy odalenn valami zajlik, egyre több apró jel igazolta: orvosi munkája során többször kezelt „vakondokat” - vagyis olyan embereket, akik huzamosabb ideig napfénytől elzárva végezték a munkájukat. Így ír róluk: „Már a küszöbről felismertem őket: sápadt arc, kötött mozdulatok és kissé tompa tekintet, zárkózottság… Némelyikük fóbiától szenvedett - volt, aki a bezártságtól, volt, aki a nagy terektől félt -, őket többnyire felszíni szolgálatra kellett átcsoportosítani, vagy akár el is bocsátani a katonaságtól.” Az orvos fehér hajú, vöröslő szemű albínókkal is találkozott praxisa során - ami annyira maradandó élmény volt számára, hogy későbbi regényét is velük népesítette be. Mikor már nem orvosként dolgozott, elkezdett tudatosan kutatni: sehogy se hagyta nyugodni, mi van Moszkva alatt. Többször találkozott olyan nyugdíjasokkal, akik évtizedeket töltöttek odalenn. „Istenem, mennyire rettegtek! - írja róluk. - A félelem szünet nélkül ott volt a szemükben: az öregek túlságosan is tisztában voltak vele, mi történt azokkal, akik kinyitották a szájukat.” Ezek az idős emberek többnyire nyomorúságos körülmények között tengődtek, de legtöbbjük úgy gondolta, így van rendjén. Csak egy kis hányaduk érzett keserűséget: ők homályosan megsejtették, hogy miután kihasználták őket, maximálisan kizsigerelve a boldog jövőről szóló üres lózungokért cserébe, igazából a sorsukra hagyták őket. „Néha azonban rám mosolygott a szerencse - folytatja Gonyik -, találkoztam olyanokkal is, akik felfogták: ugyan kinek kellenek már az értelmetlen titkok, melyek emberek tízezreinek munkáját falták be, miközben ők majdnem éheztek?” Ilyenkor könnyen ment a beszélgetés. Aztán az író egyszer csak úgy döntött; itt az idő, hogy maga menjen le. Az első behatolás a Moszkva alatti világba véletlenszerűen adódott. Egy építkezésen az elbontásra váró régi ház pincejáratait követte, míg egyszer csak meghökkentő látvány tárult elé. „A föld belsejében ódon boltívek, oszlopsorok szegélyezte utak, hatalmas alagutak és termek sorakoztak, melyeket utak és mellékutcák kötnek össze, olykor több szinten” - írja.
Évekig tartó felderítő portyái eredményeképpen végül is arra a következtetésre jutott, hogy Moszkva központi részében kis helyismerettel gyakorlatilag bármelyik épületből bármely másikba el lehet jutni. A szocializmus virágkorában valóságos bunkerépítési láz alakult ki. Sztálin kezdte a bombázások sűrűsödtével 1941-ben. A villája alatt épült erődítmény szakértők szerint a mai napig kibírna egy komoly légitámadást. Ami a kialakítást illeti - szerény, kódzáras ajtón belépve lépcső indul lefelé -, olyan, amilyennel bármelyik lakóházban találkozhatunk. Sztálin azonban soha nem használta a lépcsőt, ő parkettával, faburkolattal ellátott lifttel közlekedett. Több folyosó is épült, elkerülendő a Vezér találkozását a személyzettel: a szakácsok, takarítók útvonalát fehér csempe borítja, míg Sztálin márványfalak között járt fényes parkettán. Itt a föld alatt folytak a megbeszélések a Generalisszimusz és a Védelmi Tanács között, a tölgyfa borítású, csillárokkal díszített tanácsteremben. Természetesen később is a politikai elit minden egyes tagjának volt egy föld alatti lakrésze; kényelem és minőség a poszttól függően, a magasabb beosztásúaknak például 150-180 négyzetméteres „apartman” jutott, amely irodából, pihenőhelyből és konyharészből állt.
A tervezők igyekeztek mindenféle módon elfeledtetni az elvtársakkal, hogy föld alatt vannak: igényes, a  fentihez hasonló berendezés, néhol fotóposzteres kilátásimitáció az ablakon. „Elképesztőek ezek az objektumok; leírhatatlanul drágák - ugyanakkor gyakorlatilag haszontalanok” - írja minderről Gonyik. A vezetők még akkor is megszállottan folytatták a bunkerek és más föld alatti létesítmények építését, mikor már egyértelmű volt azok hiábavalósága. A pénz, a nyersanyagok, az emberi erő gyakorlatilag eltűnt a  föld alatt - amikor pedig az országnak annyira szüksége lett volna minderre. Tény, hogy e létesítmények tulajdonképpen inkább megnyugtatásra szolgáltak, valódi védelemre nem - tekintve, hogy egy európai NATO-bázisról kilőtt rakéta pár perc alatt ideér.