A Neurotic underground punkzenekar 1987-ben megtért frontembere, a
Rocktérítő című film sorshőse. A magyar rap „feltalálója”, elismert fiatal
költők példaképe - kimutatható irodalomtörténeti hatása van. A Hit Gyülekezete
oszlopos tagja, az Ámen zenekar megalapítója. Evangélista, „zenész”, dalköltő,
21. századi zsoltárszerző, szózsonglőr és lírikus. Egy olyan középkori zsidó
költészet megszólaltatója, amely eddig csak héber és jiddis nyelven létezett,
keresztényként és magyarul pedig soha. Pajor Tamással a Könyvhétre megjelent
első verseskötete, a Kötetlen kötet apropóján beszélgettünk.
Fotó: Somorjai László
Szinte nincs interjú, ami ne a múltaddal kezdődne, úgyhogy ezt én sem
akarom megkerülni. Szóval, honnét jöttél?
- Most a városból…
…kicsit előbbről, ha lehet…
- Na jó. Zsidó kispolgári családban születtem, és ennélfogva a
tinédzserkorom egy olyan felszínesen vallásos, alapvetően liberális, kereskedői
közegben telt, amellyel szemben óriási meghasonlás alakult ki bennem. Ennek a
meghasonlásnak a kijelzője volt az, hogy belekeveredve egy félig alvilági, félig
művésztársaságba, egyfajta általam szépirodalmi művekből, filozófiákból
összetákolt pogány hérosznak kívántam megfelelni, és így harcoltam a saját zsidó
identitásom ellen. Ennek aztán alaposan részévé vált a kábítószer, az alkohol és
a főállású bulizás. Ezzel párhuzamosan megismerkedtem az Újszövetséggel,
amelyről gyerekkoromban nem hallottam, és akkor már létrejött bennem egy
meggyőződés: ez igaz, Jézus tényleg létezik!
Tulajdonképpen a neuroticos szövegek is tele vannak Jézusra való utalásokkal…
- Így van, mert paradox módon pontosan annak a társaságnak egy része is
„hívő” volt. Nem élt úgy, mint egy hívő, de rajtuk keresztül ismertem meg a
Bibliát. Akkor, tizennyolc éves koromban nagyon megérintett Isten, de ennek
ellenére a rosszabbik énemre hallgatva és a környezetben fellelhető káros
szokások rabjává válva elnyomtam ezt magamban. Ez az a hamis, fausti ideológia,
miszerint az igazi individuumok nem illeszkednek be semmilyen kollektivitásba,
semmilyen intézményesült vallási rendszerbe, hanem autonóm módon találják meg az
Istennel való kapcsolatot, és fölülemelik magukat a törvényen. Ezt az ördögi
hazugságot elhittem és gyakoroltam, de közben nagyon rossz volt a
lelkiismeretem, éreztem, rossz, sőt képmutatás az, amit csinálok, mert én
igazából nem ez vagyok, hanem valaki más.
Amikor először elmentem a Hit Gyülekezetébe, el akartam menekülni, mert féltem,
hogy ha ott maradok, akkor meg fogok térni. Mégsem tudtam menekülni: két hét
múlva újra ott voltam, de már mint megtérő. Attól kezdve fokozatosan világossá
vált számomra minden hazugsága annak a rendszernek, amelynek foglya voltam, és
az is, hogy a művészetnek - ami hozzáteszem, igazából már nem nevezhető
művészetnek hagyományos értelemben, hanem perverziónak, okkultizmusnak,
hedonizmusnak és a sátánizmus egy fajtájának - nincs az emberi létet alapjaiban
pozitív irányban megváltoztató ereje. Lehet fontos szerepe, ha a kategória
eredeti tartalmánál marad, de a modernitásban már megváltói szerepkörrel
ruházódott fel, és az egyéni karakter szembe találta magát a megistenülés
kísértésével. Velem is ez történt. Ebből hozott ki Isten, és láttatta meg, hogy
igazából Övé minden dicsőség, és az ember teljesen függő, teljesen elenyésző
jelentőségű lény Hozzá képest.