Hack Péter
Az évszázad bűnügye

A móri ügyről naponta megjelenő információk érthető módon elképesztik a szemlélőt. Az évszázad bűnügyének kikiáltott és nyolc ember halálát okozó rablásról úgy tűnik, hogy az évszázad igazságszolgáltatási fiaskója lett. Ha hihetünk a híreknek, akkor a magyar igazságszolgáltatásról kafkai kép tárul elénk. Ha egy ilyen horderejű ügyben kudarcot vall az igazságszolgáltatás, felmerül a kérdés, hogy mit várhat az állampolgár jelentéktelenebb ügyekben?

Nem az a probléma az eseményekkel kapcsolatban, hogy az igazságszolgáltatás hibázott, hanem az, hogy milyen ügyben történt ez, és milyen körülmények vezettek a hibákhoz. Régtől tudjuk, hogy a büntetőügyektől és az ítélettől emberek sorsa függ. Az eljárók rosszakarata, rosszindulata vagy dilettantizmusa embereket foszthat meg szabadságuktól, vagyonuktól, becsületüktől. Éppen ezen veszélyek miatt épül fel úgy a büntetőeljárás, hogy nem pusztán egy személy vagy egy szervezet kezében van a döntés. Ezért hozták létre a felderítést végző nyomozó hatóságokat, az ő munkájukat irányító vagy ellenőrző ügyészséget és az ügyekben a döntő szót kimondó bíróságokat. Ott azután az esetleges fellebbezés következtében még több bírói fórum is állást foglal. Sőt, arra is van lehetőség, hogy a már jogerősen lezárt hibás döntéseket újra felülvizsgálják, és a hibát utólag kiküszöböljék. Mindennek ellenére a különböző jogrendszerekben így is előfordulnak hibák és tévedések, úgynevezett justizmordok.
A magyar bűnüldözés történetében is nem egy ilyen eset történt. A hatvanas évek elején egy embert első fokon halálra ítéltek sorozatgyilkosság vádjával. Másodfokon életfogytiglani szabadságvesztésre változtatott ítéletéből már nyolc évet letöltött, amikor előkerült a valódi elkövető. Az utóbbi években is volt ilyen ügy. Emlékezhetünk Pusoma Dénes ügyére, akiről lapunkban is írtunk (Déneske milliói. Hetek, 1999. augusztus 28.). Pusomát egy idős néni megölésével vádolták, és el is ítélték. Ítéletéből 26 hónapot töltött le, amikor előkerült a valódi elkövető. Csak néhány hete született meg az az ítélet, amely a Burka család két tagjának - apának és fiúnak - ártatlanul letöltött hatéves előzetes letartóztatása miatt 45 millió forint kártalanítást ítélt meg.
Az Egyesült Államokban a DNS-vizsgálat első igazságügyi alkalmazására 1993 májusában került sor.
A vizsgálatot egy Kirk Bloodsworth nevű ember ügyében végezték, akit egy 1984-ben elkövetett gyilkosság ügyében először halálra, majd életfogytiglani börtönre ítéltek. A vizsgálat során bebizonyosodott, hogy Bloodsworth ártatlanul töltött közel kilenc évet börtönben, két évet ebből siralomházban.
Miért más mégis a móri eset, mint a többi említett vagy említhető példa? Azért, mert ebben az esetben „az évszázad bűnügyéről” volt szó. Magyarországon ilyen súlyos bűncselekményt még nem követtek el. A bűntény után készült felvételeken is látszik, hogy szinte az egész akkori rendőri vezetés kivonult a tetthelyre, amikor még csak a helyszínelés zajlott. Már a nyomozás kezdetén azonnal voltak gyanúsítottak, de róluk napokon belül kiderült, hogy ártatlanok; teljes tévedés volt őket körözni és kutatni. Ezt követően az igazságszolgáltatás páratlanul magas összeget - több mint egymilliárd forintot - költött el erre az ügyre. A megismert tények alapján nem világos, hogy mit gondolt az ügyész, amikor vádat emelt, és mit gondoltak a bírók döntésük meghozatalakor. Most, hogy megvannak a fegyverek, és azonosították az „új” elkövetők ujjlenyomatait, különös, hogy ezek a bizonyítékok korábban miért nem hiányoztak sem az ügyészségnek, sem a bíróságnak.
A vád legerősebb bizonyítékának Kaiser egyik bűntársának vallomása bizonyult. A sajtóban „vádalkunak” nevezett eljárásban ez a bűntárs azt vallotta, hogy hallott arról, hogy Kaiserék rablásra készülnek Móron, és tapasztalta, hogy a móri ügy után „megtollasodtak”. Ez a bűnöző 25 millió forint nyomravezetői díjat kapott. Megjegyzem, a bűnözőkkel való ilyen együttműködés nem az amerikai vádalkuból ered, hanem az olasz igazságszolgáltatásban a bűnbánó maffiózók, az úgynevezett „pentito”-k ügyében alkalmazták először. Az amerikai vádalkuban a vádlott a saját bőrére alkuszik, itt viszont a másikéra. A szakirodalomban már Olaszországban is megjelentek kritikák arról, hogy több maffiaügyben a „pentito”-k hamis vallomást tettek, részben személyes érdekből vagy a leszámolás céljával, részben azért, hogy a bűnbánók (a pentiti, hivatalos nevükön az igazságszolgáltatással együttműködők) intézményét szándékosan lejárassák. Kérdéses, hogy a magyar hatóságok miért nem számoltak ezzel a kockázattal.
Hogyan lehetséges az, hogy ilyen horderejű és ennyire költséges ügyben ennyire mellényúljanak?
Az okok részletes feltárása megkövetelne egy alapos vizsgálatot, ahogyan az Nagy-Britanniában történt az ártatlanul elítélt feltételezett IRA-tagok ügyében. Az azonban már most látszik, hogy az igazságszolgáltatási szervek elbuktak a nagy társadalmi nyomás és médiafigyelem súlya alatt. Az ügy rámutat annak abszurditására is, hogy a magyar igazságszolgáltatásban nincs igazán felelős személy vagy szervezet. A nyomozást a rendőrség végzi, de azt az ügyész felügyelete vagy irányítása mellett teszi. Az úgynevezett független ügyészség azonban már csak általában a „törvényeknek”, azaz senkinek sem felelős. Értelemszerűen a „törvény” mint írott norma nem fogja firtatni a felelősséget az esetleges hibákért. Persze nálunk is van lehetőség arra, hogy egy ilyen ügyet a legfőbb ügyész kivizsgáltasson, de ha nem teszi, akkor nincs az ügynek folytatása. A - helyesen - független bíróságokat csak akkor vonhatják kérdőre, ha a bírák bűncselekményt vagy törvénysértést követnek el, és ez így helyes. Az azonban már kérdéses, hogy demokratikus társadalomban létezhet-e olyan folyamat vagy eljárás, amelyben a hibát elkövetők semmilyen felelősséggel nem bírnak. Vagyis elképzelhető-e, illetve helyeselhető-e az, hogy az élet minden területén a jog lehetővé teszi a hibázók felelősségének feltárását, legyen az egy rossz döntés autóvezetés közben, ami balesetet okoz, vagy egy orvosi műhiba, vagy például az a friss eset, amikor a Dunába csúszott autó sofőrje, az autóban életüket vesztett gyermekek apja ellen annak ellenére indul eljárás, hogy behúzta a kéziféket, csak mint kiderült, az nem működött. A büntetőjogi felelősségen túl létezik még szabálysértési felelősség, munkajogi felelősség vagy - jogon kívül ugyan - politikai felelősség is.
Magyarországon az igazságszolgáltatás folyamatában, tehát a rendőrségi szakaszban, a vádemelés és a bírósági eljárás szakaszában a hanyagságból vagy gondatlanságból elkövetett hibákért tulajdonképpen csak a kormány alá rendelt rendőrség visel politikai felelősséget. A rendőrség vonatkozásában elképzelhető, hogy hibáik vagy baklövéseik azzal járnak, hogy egyes vezetőket elmozdítanak, sőt, ha nagyon nagy a botrány, a legfőbb vezetők széke is meginoghat. Az is előfordulhat, hogy a rendőrség hibái olyan mértéket öltenek, hogy az - a politikai felelősség folytán - a miniszter székébe kerül.
Ugyanakkor a mind a nyomozás ellenőrzéséért és irányításáért, mind a vádemelésért „felelős” ügyészség jelenleg senki által nem elszámoltatható. Pedig a törvény értelmében az ügyésznek éppen az lenne a feladata, hogy megakadályozza a rendőrség hibáit, az ügyész szűrő szerepet lát el a nyomozási és a tárgyalási szakasz között. Az úgynevezett vádelv értelmében a bíróság csak azoknak az ügyét vizsgálhatja, akikkel szemben az ügyész vádat emel. Ha most a móri ügyben kiderülne, hogy az eljáró ügyészek esetleg súlyos hibákat követtek el, a feletteseik, végső soron a legfőbb ügyész indíthat ellenük eljárást, de ha nem teszi, akkor sem történik semmi. Azokban az országokban, ahol az ügyész választott tisztviselő - mint például az USA-ban - vagy ahol az ügyészség kormányzati szerv, az ügyészi hibákért való felelősség könnyen érvényesülhet.
A móri ügy óta nehéz arra válaszolni, hogy mi a biztosíték arra, hogy a jövőben hasonló esetek ne forduljanak elő, különösen, hogy a kisebb jelentőségű ügyekben nem ugyanilyen felületesen folynak-e az eljárások. Az igazságszolgáltatás működésének központi eleme a bizalom, s ez most fogyóban van.