Vissza a tartalomjegyzékhez

Busa Viola
Olajüzlet diktátorokkal
Kínaiak Afrikában: megmentők vagy kizsákmányolók?

Hu Csin-tao kínai elnök az elmúlt két hétben nyolc országot járt végig Afrikában. A Nyugat egyre hevesebb rosszallása ellenére Kína szemmel láthatóan nagyot akar hasítani magának az afrikai kontinens természeti kincseiből és a befektetési lehetőségekből. A kritikusok szerint a kommunista Peking a jó üzlet érdekében lelkiismeret-furdalás nélkül paktál le akár hírhedt elnyomó rezsimekkel is, az olajért cserébe felajánlotta, hogy vétójogával élve „védettséget” biztosít számukra az ENSZ-ben.


A kínai elnök fogadása Szudánban
Fotó: AP

Hu Csin-tao elnök 2003-as beiktatása óta harmadszor járt a fekete kontinensen, és ezúttal Kamerunba, Szudánba, Libériába, Zambiába, Namíbiába, Dél-Afrikába, Mozambikba és a Seychelle- szigetekre látogatott el. Az óriás léptékben fejlődő kínai gazdaság kétségkívül nagy erőbedobással keresi a természeti kincsekben és nyersanyagokban gazdag fekete kontinens országainak kegyeit. Afrika fontosságát mi sem példázza jobban, mint az, hogy 13 hónapon belül a legmagasabb rangú kínai vezetők összesen a földrész 24 országába látogattak el, tavaly novemberben pedig Peking adott otthont egy olyan csúcstalálkozónak, amelyen közel 50 afrikai államfő vett részt. Kína módszeres és kitartó közeledésével rövid távú céljait már el is érte Afrikában: Szudánból, Nigériából és Angolából olajat, Zambiából rezet, Namíbiából uránt, Dél-Afrikából pedig egyéb nyersanyagokat szállíthat. A kontinenssel folytatott kereskedelme évente 40 százalékkal bővül.
A Nyugat figyelmeztetései ellenére Peking váltig állítja: az együttműködés minden esetben kölcsönösen előnyös. Az ázsiai óriás befektetések sorát kezdeményezi a kontinens
út- és vasúthálózatába, valamint bányákat, gyárakat működtet, és kamatmentes kölcsönöket nyújt. Emellett Afrika fontos felvevőpiacot jelent a kínai áruk számára. Egyes elemzők szerint a kínai import valóságos „áldás” számos afrikai ország számára, a kínai gazdaság kifelé nyitása pedig számos afrikai - főként dél-afrikai - vállalkozásnak kínál jó befektetési lehetőséget.
A kritikusok szerint azonban Kína tevékenysége az afrikai kontinensen igencsak ellentmondásos. A kínai áruk dömpingje megfojtja az amúgy is gyerekcipőben járó ipari tevékenységet, a kecsegtető feltételekkel kínált kínai hitelek pedig az afrikai országok újabb, mérték nélküli eladósodását vetítik előre. Peking ugyanakkor grandiózus afrikai tervekkel állt elő: 2010-re az éves kereskedelmi forgalmat 100 milliárd dollárra tervezi. 2009-re meg akarja duplázni a 2006-os évben adott segélyek összegét, valamint 3 milliárd dollárnyi kedvező kamatozású hitelt és 2 milliárd dollárnyi exporthitelt kíván nyújtani Afrikának.
A gondokkal küszködő országok pedig kapva kapnak ezeken az ajánlatokon, hiszen a kínai hiteleket nem kötik emberi jogi elvárásoknak vagy a demokrácia alapelveinek a betartásához.
A rosszmájúak szerint többek között azért sem, mert Kínának egészen egyszerűen szüksége van például olajra. Mivel azonban a „konszolidáltabb” területeken lévő olajmezőkre a nyugati vállalatok már rátették a kezüket, Pekingnek nem maradt más hátra, csak az, hogy a Nyugat által fenntartásokkal kezelt afrikai térségben nézzen szét. Így alakított ki szoros gazdasági együttműködést például Szudánnal. Amikor a nyolcvanas és a kilencvenes években az emberi jogi visszaélések és a polgárháborús állapotok miatt a nyugati vállalatok elhagyták az országot, Peking elérkezettnek látta az időt, hogy színre lépjen. A szakértők szerint a szudáni gazdaság közel 10 százalékos évi növekedése nagyrészt a pekingi kapcsolatnak köszönhető. De Peking hajlandó együttműködni a világ egyik leghírhedtebb diktátorával, a zimbabwei Mugabe elnökkel is: a közelmúltban egy
2 milliárd dolláros hitel feltételeinek tárgyalását kezdte meg Zimbabwével.
Ugyanakkor Kína fogadtatása az afrikai országokban is vegyes. Dél-Afrika elnöke nemrég a „kínai gyarmatosítás” veszélyeire hívta fel a figyelmet, Szudánban pedig bizonyos körökben úgy vélik, Peking túl sokat számláz az infrastrukturális projektekért, és nem alkalmaz elegendő szudáni munkaerőt. A kínai érdekeltségű zambiai rézbányákban a munkások elégedetlenek a fizetésükkel és a munkakörülményekkel, csakúgy, mint namíbiai kollégáik. Nigériában nemrég kínai munkásokat raboltak el, a Peking legnagyobb kereskedelmi partnerének számító Dél-Afrikában pedig a helyi munkanélküliség okát az olcsó kínai ruhaexportban látják. Szakértők szerint az olcsó kínai export idővel komoly feszültségek forrásává is válhat Afrikában.