Vissza a tartalomjegyzékhez

Peremiczky Szilvia
Veszélyes válaszút
Palesztin polgárháború és Izrael jövője

A jelenlegi gázai helyzet mintha a legpesszimistább forgatókönyveket látszana igazolni. Mióta a Hamasz vezette kormány átvette a hatalmat, egyre gyakoribbakká váltak a Hamasz és a Fatah közötti harcok. Az elmúlt napok eseményei már kimerítik a polgárháborús állapot fogalmát, és nem volna meglepő, ha a helyzet teljesen nyílt polgárháborúba torkollana, amit tovább súlyosbíthat a törzsekre, klánokra épülő palesztin társadalomban gyakori vérbosszú.


Fotók: AP

A palesztin politikai vezetés éppen azt igyekszik bebizonyítani a világnak, hogy azoknak volt igazuk, akik szerint a palesztinoknak nem az önálló állam, nem a függetlenség a céljuk. Az elmúlt másfél évben a palesztin vezetés Gázában egyáltalán nem törekedett egy normálisan működő államszervezet, infrastruktúra létrehozására. Erre aligha lehet mentség, hogy az EU és az Egyesült Államok is befagyasztotta a segélyeket, mert a Hamasz-kormány semmit nem tett annak érdekében, hogy ez ne történjen meg, miközben fegyverekre, rakétákra mindig talált forrásokat. Túl azon, hogy vérig sértette az uniót, amikor a dán karikatúrabotrányok idején nem állította le az EU irodáit szétverő tömeget, hanem másnap már a segélyeket követelte, semmit nem tett, amivel kiérdemelte volna az Egyesült Államok vagy az egyébként palesztinbarát EU bizalmát. A nemzetközi közösség és Izrael nem kért lehetetlen dolgokat: Izrael elismerését és utána a tárgyalások megkezdését Izraellel. Ezt a palesztinok elutasították, helyette az iráni fegyver- és pénzadományokat választották. A választás szabad, de a következményeit viselni kell. Ez a következmény a nemzetközi támogatás leállítása és az ebből fakadó problémák, melyek most polgárháborúhoz vezettek.
Izrael számára bizonyos könynyebbséget jelent, hogy a palesztin frakciók egymással harcolnak, hiszen így a belháború eltereli a terroristaszervezetek figyelmét az országról. Ugyanakkor veszélyes is lehet a helyzet, mert az európai politika szokásai és a Baker, Carter képviselte politikai doktrína szerint ilyenkor a Nyugat rendszerint abban látja a megoldást, hogy Izrael tárgyaljon a palesztinokkal, és adjon át újabb területeket, nehogy esetleg újra kelljen gondolni, hogy mi is a palesztinoknak és arab-iráni támogatóiknak a valódi célja. Egy ilyen politikai fordulat pedig további bátorítást jelenthet Irán és Szíria számára, ami egy új háború gyújtópontja lehet. Erre a háborúra Izraelnek komolyan fel kell készülnie, s most, hogy a palesztin belháború miatt lélegzetvételnyi időhöz jutott, újra kell építenie stratégiáját.
Izrael a libanoni háború idején mintha elfelejtette volna, hogy a high-tech hadviselés múltbeli sikereinek csak egy szeletét képezte, és sikerét a kiváló hírszerzés és a jól felkészített speciális egységek bevetése biztosította. Több katonai szakértő szerint is későn indították be a szárazföldi hadműveleteket, nem arattak egyértelmű győzelmet, márpedig a legkisebb részsiker is, amit az iszlám fundamentalizmus győzelemként kommunikálhat, további támadások kiindulópontja lehet. Az Olmert-kormányzat és a Haluc vezette hadvezetés a kényelmesebb utat választotta. Holott Izrael eddigi története során talán még egyszer sem fordult elő, hogy sem Európa, sem az Egyesült Államok nem akarta lefogni a kezét. Magyarázat, de nem mentség, hogy ezt alighanem Olmerték sem akarták elhinni, s nem éltek a kínálkozó lehetőséggel. Ehelyett átvették az amerikaiak által használt, a technikára alapuló módszereket - miközben Amerikának kellett volna átvennie az izraeli tapasztalatokat. Ezért Gilad Salit és a libanoni határnál elrabolt katonák még mindig foglyok, s a hadsereg csak egy hónap után jutott el addig a területig, ahonnan a rakéták zömét kilőtték, s csak az izraeli katonák, tartalékosok kiváló alapkiképzésének köszönhető, hogy több súlyos helyzetből is ki tudták vágni magukat. Ahhoz, hogy egy leendő háborút valódi sikerrel tudjon megvívni, vissza kell térni a hatvanas-hetvenes évek szellemiségéhez. Izraelnek van mihez visszatérni, a második intifáda is bizonyítja, hogy a régi, bevált rendszer ma is működne, és bármikor felújítható. Izrael bizonyos értelemben óriási esélyt kapott, hiszen a problémákkal egy olyan háborúban kellett szembesülnie, amelyben a létét nem fenyegette veszély, és most ironikus módon a palesztinok adnak lehetőséget a sorok rendezésére. Azonban ha Izrael nem él a libanoni háború tapasztalatai és a palesztin helyzet által nyújtott lehetőségekkel, akkor a Hamasz és a Fatah harcának következményei - a túlmozgásos európai politika kompenzációs kísérlete, s a Hamasz győzelme érdekében magát aktivizáló Irán - új háborúhoz vezethetnek, és komoly veszélybe sodorhatják az országot.
A hadvezetésnek és a politikának nemcsak a hagyományos védelmi doktrínát kell azonban újraépítenie, hanem le kell vonnia a szükséges konzekvenciákat, és nem olyan valós és álbotrányokkal múlatni az időt a felelősség felvállalása helyett, mint amilyen a Kacav-ügy, amelyek nemcsak a felületes szemlélő számára sugallják azt, hogy az Olmert-kormányzat inkább ezekbe menekül, mint hogy komolyan foglalkoznia kelljen a háború tapasztalataival. Az izraeli balliberális értelmiségnek, politikai elitnek vissza kell térnie arra az útra, amely az ország biztonságát tartotta prioritásnak, és ez volt a nemzeti konszenzus alapja, így az ország vezetői számára kötelező volt, hogy jól ismerjék a biztonsági problémákat, és kiismerjék magukat a jelenlegi, a gázai konfliktus miatt is bonyolódó helyzetben. Kertész Imrét parafrazálva: a gondolatnyi csendben, míg a kivégzőosztag újratölt, ezt a munkát kell Izraelnek nagyon gyorsan elvégeznie.