Vissza a tartalomjegyzékhez

Hajdú Sándor
Távol Afrikától
Légió, platina, ólom, gyémánt

Kovács úr szinte minden éjjel Afrikáról álmodik. Évekkel ezelőtt őszintén megvizsgálta az életét, és belátta, képtelen máshol élni. Nem tudja megszokni az itthoni városokat, a törvényeket, a szabályokat, az adókat és főként a hideget. Vén afrikai rókaként hol szereti, hol pedig gyűlöli a fekete kontinenst, amely harmincöt év alatt valósággal beleette magát a szervezetébe. Ugyanúgy, ahogy a moszkitók vagy a malária, na és a whisky.

Kalandos élete egy poros, alföldi faluban indult, majd hamar disszidálással folytatódott, egészen egy jugoszláv börtön betonpadlójáig. A verés, amit kapott, nem vette el a kedvét, újrázott, és ezúttal Marseille-ig rángatta a sors szeszélye. Itt azonban megszorult, mint a „recsenédi” kutya - ahogy ő mondja -, ezért amikor kisebb bolti lopások után felbőszült francia polgárok elől menekült, egy alkalommal végső kétségbeesése a hírhedt Idegenlégióba vitte. A Rejtő Jenő ponyváiból már felfedezett vagány romantika mögül azonban hamar kilógott a lóláb. Mindenre elszánt banda gyűlt itt össze, akit még a légió vasfegyelme sem ruházott fel semmiféle hősi pátosszal. Orán, majd Kongó az állomások, ahogy az akkori francia gyarmatpolitika kénye-kedve diktálja. Nyomor mindenütt, amerre a légió jár, majd az első csetepaté után jön a borzalom, az emberölés skizoid élménye. Már ott, a Kongó partján dönt, nem várja meg az ötéves szerződés lejártát, amint lehet, megszökik. Két és fél év után egy szabadságról nem megy vissza alakulatához, hazajön, mert a vasfüggöny mögé még a légió sem tud behatolni. Itthon azonban újra rá kell döbbennie: a vidéki élet nem neki való. A már ismert jugoszláv határon szökik újra nyugatra, ahol a „háború kutyái” közé áll. A hírhedt belga zsoldosok a hetvenes évek minden afrikai polgárháborúját megjárták, velük Kovács úr is. Kongó, Zambia, Angola, néha kis kitérő Algériába.
Egy kaland során bányakoncessziót szerez Nigéria határán, és a nyugalmasabb élet reményében felcsap ónbányásznak. Az ón jól fizet, mert a konkurens távol-keleti kitermelést a maláj háború akadályozza. Itt kezdődik kettejük, mármint Kovács úr és Afrika igazi szerelme, minden nyűgével és boldogságával. Szereti az őserdőt, a négereit, issza pálmaborukat, eszi kimondhatatlan nevű és ízű ételeiket, és tiszteletben tartja törzsi szokásaikat, tabuikat. Igen ám, csakhogy pár év múltán Nigéria független lett, így neki is mennie kellett. Munkafelügyelői állást vállal egy nagy bányászati cégnél Ruandában, ahol a platina és ólom kitermelését dirigálja. És bár néhány év múlva itt is kimerültek a készletek, a cég állást ajánl neki, mint nagy tapasztalattal bíró geológusnak. Szakács végzettségéhez képest tehát bőven felértékelte a vállalat. Aztán aranyat keresett Dél-Afrikában, majd kutat fúrt Szomáliában, Sierra Leonéban pedig gyémánt után „turkált”. Állítása szerint már a levegőből megérzi az ércek szagát, tudja, mikor fog beomlani egy tárna, és ösztönei segítik, ha platinát sejt a lába alatt. Járta a dzsungeleket, a kősivatagokat, és közben megtanulta az új bányászati technológiákat, a számítógépek működését.
A cége felismerte tehetségét, és évekig bőkezűen fizette, ám Kovács úr egy napon paprikás csirkéről álmodott, és ettől kezdve elhatalmasodott rajta a honvágy. A rendszerváltás után jött haza, de nem tudott mit kezdeni magával. A rokonok marasztalták, csárdanyitást terveztek neki, mégis depressziós lett. Európa elvesztette a báját, nincs benne már élet - mondja Kovács úr -, Kelet-Európa meg mocsarasodik, a Nyugat szennyvízülepítője lesz, ha így folytatja. Annyi itt a kalandor, mint Casablanca utcáin, csak itt politikusnak és vállalkozónak nevezik magukat - sajnálkozik a világlátott utazó némi malíciával, és határtalanul örül annak a nyugdíjas szakértői állásnak, melyet korábbi, elefántcsontparti cége ajánlott számára.