Vissza a tartalomjegyzékhez

Sebestyén István
Haleső a Dunán
Hajnali látogatás a gemenci halászoknál

Szótlanul ülünk a motoros csónakban, miközben könnyedén szeljük a Duna vizét a hűvös koraőszi hajnalon. Összébb húzom magamon a kardigánt, fejembe nyomom a kalapom, és élvezem, hogy a hatalmas folyón virrad ránk a reggel. A sziluettek lassan emberekké alakulnak, a két parton felderengenek a fák, a víztükör pedig megsokszorozza a kelet vöröslő fényeit. Tízperces utazás végén érkezünk a rezéti halászok tanyájához, majd továbbindulunk a Rezéti-Dunára.

A Veránka-szigetet körbeölelő, ív alakú mellékág a 19. századi folyamszabá-lyozás előtt a Duna főmedre volt, mára viszont - az évtizedek hordalékának köszönhetően - csendes folyócskává szelídült. Ennek ellenére ma is árasztja magából az ártéri romantikát. Nem messze a torkolattól a csónakok a part felé veszik az irányt, kikötünk, és kezdődhet a halászat.
1990 előtt halászati termelőszövetkezet működött a területen, számos családnak biztosítva nem is akármilyen megélhetést. Ma már a halászati jogot gyakorló Gemenc-Hal Kft.-ben mindössze öten dolgoznak - a csökkenő halmennyiség miatt a víz nem bír el több halászt. Persze a csa-pat húzóhálózás alkalmával kibővül, némi friss hal ellenében könnyen akad segítség. A munka egyébként nem tűnik nehéznek: a partról induló csónak félkört ír le a folyón, miközben szakértő kezek vetik a vízre a hálót. Az ilyen módon bekerített területet tanyának hívják. A háromszáz méteres háló alsó részét ólomsúlyok húzzák a folyó fenekére, miközben a tetejét parafa úszók tartják a felszínen. Amint a csónak partot ér, egy-egy csoport húzni kezdi a háló két végét. Néhány perc múlva a víz úgy pezseg, mintha életre kelt volna, halak százai estek csapdába: másfél mázsa súlyú a zsákmány. Sajnos sok a keszeg - ez a fajta kevésbé bírja a viszontagságokat, ezért a kereskedők nem kedvelik. (Pedig a paprikás lisztben átforgatott vagy csak natúr módon, „restre” átsütött dunai keszegnél kevés finomabb csemege létezik a világon.) A kárász már strapabíróbb, így értékesebb is, de a legnagyobb becsülete a csukának, süllőnek, harcsának van. Imre bácsi, a társaság legidősebb tagja szerint régen sokkal több hal volt a Dunában. A többiek is megerősítik, hogy még tíz-tizenöt évvel ezelőtt is ötször ennyit húztak volna ugyanezzel a hálóval. Nem tudni pontosan, mi az oka ennek, de a legtöbben a víz szennyezettségét hozzák szóba.
A halászok a keszegek tekintélyes részét visszadobják, a többi halat a bárkákba - kilyuggatott, fedeles úszó alkalmatosságokba - rakják, majd elindulunk felfelé a folyón, egy másik tanyát keresni. Az új helyszínen nagyobb szerencsével járunk, kétszerannyi hal kerül a bárkákba, bár ezúttal is sok keszegtől kell megválni. A nap már melegen süt, amikor visszafelé indulunk, és a fogást átemelik a Csuka gyomrába - a társaság halászhajójába.
A dunai halászok nemcsak húzóhálóval dolgoznak, hanem varsákkal és leshálókkal is. Az idény tavasz elejétől ősz végéig tart, bár megesik, hogy a szerszámok karbantartásába és a hálókötögetésbe beleunt halász télvíz idején is vízre vagy akár „jégre” száll. A társaság tagjainak fejenként nyolcvan-száz varsájuk van, de csak nagy vízállás esetén rakják le mindet. Most kevés a víz, nem sok varsa van kint. Madarasi Sándorral azért nekiindulunk, hogy szemrevételezzük a néhány nap alatt összegyűlt zsákmányt.
A varsa hálás eszköz: a hal tulajdonképpen saját magát fogja meg vele. A keretekre feszített hálót szájával a part felé helyezik le. A szárnynak nevezett terelőháló a „bejárat” felé irányítja az arra tévedő halakat, amelyek a nagyobbik nyíláson áthaladva egy kisebb, tölcsér alakú lyukon még tovább úsznak befelé, ahonnan már kevesen találják meg a viszszafelé vezető utat. A varsákban is a keszegfélék vannak többségben, de azért kerül egy-két csuka, törpeharcsa, sőt süllő is a hálóba. Tavasszal ennél jobban „megy” a hal, jegyzi meg Sándor, amikor a huszadik „megálló” után tizenöt kiló hallal a bárkában visszafelé indulunk.
A dunai halászoknak meg kell küzdeniük a konkurenciával is: a rabsicokkal és a kárókatonákkal. Meglepő módon az utóbbiak jelentik a nagyobb bosszúságot. A hivatalosan kormorán névre hallgató nagytestű madarakra nem véletlenül ragadt a kárókatona elnevezés. Közös halászatuk alkalmával ugyanis katonás rendbe sorakozva akkurátusan szorítják a part felé a megszeppent halakat, és amint elérik a kívánt „népsűrűséget”, elkezdődik a pusztítás. - A kárókatonák szinte rosszullétig képesek zabálni, gyakran alig bírnak felszállni, annyira megtömik a begyüket. „Megtörtént, hogy felriasztottam egy csapatot, majd arra lettem figyelmes, hogy a csónak körül potyognak az égből a halak: a madarak öklendezték ki őket. Volt köztük olyan csuka, amelyik még élt, úgyhogy felvettem, és beraktam a bárkába. Csaknem egykilós volt” - meséli a negyvenes éveiben járó Sándor.
A rabsicok, vagyis az orvhalászok nem annyira a halállományban, inkább az eszközökben tesznek kárt. Megrongálják vagy partra húzzák a varsákat, amelyeket aztán a vaddisznók tépnek szét halak után kutatva. A „kollektív halászemlékezet” szerint megesett, hogy a nyakon csípett rabsicot levetkőztették, és kikötötték egy fához, hogy a szúnyograjok lakmározhassanak belőle. Az illető állítólag maradandó „pszichés károsodást” szenvedett…
A tanyára visszatérve őzpörköltre marasztalnak a halászok, mi azonban az ajándékba kapott keszeg és süllő mellett döntünk, és hazafelé indulunk.