Vissza a tartalomjegyzékhez

Hack Péter
Száz nap

Gyurcsány Ferenc kormányának első száz napja határozott intézkedések sorozatát hozta. Ez alatt a miniszterelnök és a kormánypártok népszerűsége hatalmasat zuhant. Látható, hogy nagyon sokakat, akik tavasszal a baloldalt támogatták, elbizonytalanítottak az események. Cikkünk azt vizsgálja, jogosak-e a kormánnyal szembeni indulatok, és van-e alternatívája annak, amit a kormány tesz.

A Gyurcsány-csomag egyszerre nagyon sok fronton indított harcot a társadalom különböző érdekcsoportjai ellen, ráadásul úgy, hogy közben a kormány nem tett hatékony lépéseket arra, hogy a reformokat támogató csoportokat mobilizálja. Hasonló helyzetet Magyarországon tíz évvel ezelőtt a Bokros-csomag elleni hecckampányban már láthattunk. Érdekes, hogy ma már mindenki elismeri, hogy a Bokros Lajos által megvalósított intézkedések megmentették az országot egy súlyos válságtól, és a kilencvenes évek végére növekedési pályára állították a gazdaságot. Erről a pályáról azonban hamar letért az ország, és a nagyvonalú, népszerűséget hajhászó kormányzati döntések következtében újabb válsággal kell szembenézni.
A válság lényege, hogy a költségvetés kiadásai jelentősen meghaladják a bevételeket. Ez a körülmény nem a választások után derült ki, az év elején ezeken a hasábokon leírtuk: „talán soha ennyire nem szakadtak el a választási ígéretek a realitástól. Már most tudható: bárki nyer, nem fogja, mert nem tudja beváltani az ígéreteit. …A baj az, hogy ezek az ígéretek csak a vágyakon alapulnak, és annál, hogy ezeket az ígéreteket nem váltják be, csak az lenne a rosszabb, ha beváltanák őket.” (Ilyen még nem volt. Hetek, 2006. január 13.)
Gyurcsányt ellenfelei azonban nem azon az alapon támadják, hogy miért ígért túl sokat a választások előtt, hanem azon az alapon, hogy most miért nem tartja be a rossz - vagyis betarthatatlan, bár kétségtelenül népszerű - ígéreteket.
Akik jobboldalról azt állítják, hogy a szocialisták megtévesztették a választókat, abban különböznek a kormánypártoktól, hogy ők még most is megtévesztik a választókat. Az a szintű demagógia, hogy a kormány hibáit ne a lakosság fizesse meg, mi más, mint hazugság, hiszen a kormánynak nincs saját vagyona vagy saját pénze, a költségvetés hiányát két elem változtatásával lehet leküzdeni, vagy a bevételeket (tehát adókat) kell növelni, vagy a kiadásokat csökkenteni.
A jobboldal azt a látszatot kelti, mintha kezében lenne az a csodaszer, amivel csupán az adók csökkentése révén csökkenteni lehet a hiányt. Ez azonban rövid távon biztosan nem lehetséges. Az adócsökkentés mellett szükségképpen kiadáscsökkentő intézkedéseket kell tenni. Ezekről érdekes módon kevés szó esik. Érdemes elgondolkodni azon, hogy ha ilyen egyszerűen, a vitathatatlanul népszerű adócsökkentéssel orvosolni lehetne a bajt, akkor a szocialisták miért a számukra súlyos hátrányt jelentő népszerűtlen adóemelést erőltetik?
A válasz egyszerű, az első látásra népszerű kiadáscsökkentés valójában sokkal népszerűtlenebb intézkedések sorozatát jelentené, mint amiről most szó van.
A költségvetés kiadásának legnagyobb tételei ugyanis nem az államigazgatás költségei - amikből a kormány igyekszik lefaragni, bár az érdemi megtakarítást eredményező közigazgatási reformot az ellenzék megakadályozta -, hanem a nyugdíjak, a különféle ártámogatások, valamint közalkalmazottak és a köztisztviselők fizetése. Ezek azok a pontok, ahol a magyar gazdaság elszállt az elmúlt években, és ezeken a területeken kellene radikális lépéseket tenni annak érdekében, hogy a jövő generációk esélyeit ne éljük most fel.
Az adócsökkentést sürgetőknek őszintének kellene lenniük, és el kellene mondaniuk, hogy a hiányt csak úgy tudnák rövid távon csökkenteni, ha például a nyugdíjkorhatárt azonnal egységesen hatvanöt évre emelnék (jelenleg Magyarországon 53,5 év az átlagos nyugdíjba vonulási kor). A gyógyszerek ártámogatását meg kellene szüntetni vagy radikálisan csökkenteni, a közalkalmazottak és a köztisztviselők között pedig nagyarányú létszámcsökkentést kellene bevezetni. Ezekkel a lépésekkel adóemelés nélkül lehetne csökkenteni a hiányt, a politikai és társadalmi ára azonban egy ilyen csomagnak sokkal nagyobb lenne, mint a mostani lépéseknek.
A szocialista-liberális kormány nem ezt az utat választotta, érthető módon nem akarta az egyensúly megteremtésének minden terhét hagyományos szavazóbázisára, a nyugdíjasokra, idősebb korúakra és a bérből élőkre terhelni. A kormány a Gyurcsány-csomagban szereplő megoldást igazságosabbnak tarja, még akkor is, ha a választott út kockázatos, előfordulhat ugyanis, hogy a megemelt adókból remélt bevételek nem folynak be, és a mostani csomag által megkövetelt áldozat sem lesz elég.
Nem vitatható, hogy az első száz nap intézkedései fájnak, de az országnak az lenne a jobb, ha sikerülne, amit a kormány elkezdett.