Vissza a tartalomjegyzékhez


Miért veszélyes a nukleáris Irán?

Az optimista elemzők a hidegháborús időszakra vagy India és Pakisztán viszonyára hivatkozva azt állítják: a kölcsönös elrettentés ereje önmagában elegendő a nukleáris konfliktusok megfékezésére. Amint azonban azt a neves Közel-Kelet-szakértő, Bernard Lewis is megjegyzi: radikális különbség van egy nukleáris fegyverrel rendelkező Irán és más atomhatalmak között. Ez a különbség pedig az iráni vezetés apokaliptikus nézeteiben keresendő.

Khomeini ajatollah már huszonhét évvel ezelőtt megkezdte a végső globális harc ideológiai előkészítését, és egyértelműen definiálta az ellenséget is: a dzsihád Amerika, vagyis a „Nagy Sátán” és Izrael, azaz a „Kis Sátán” ellen zajlik. Az iskolai tankönyvek következetesen készítik fel az iráni fiatalokat a Gonosz elleni végső harcra és a mártíromság privilégiumára. Egy 11. osztályos tankönyv így idézi az ajatollahot: „Vagy szabadok leszünk itt a földön, vagy megtapasztaljuk a még nagyobb szabadságot, ami a mártíromság. Vagy örömmel rázunk kezet, amikor az iszlám győzedelmeskedik a világ felett, vagy mindannyian az örök életre és a mártíromságra megyünk. Mindkét esetben miénk a győzelem és a siker.”
Amint Bernard Lewis is megjegyzi: egy ilyen jövőképpel rendelkező ellenséggel szemben nincs kellő elrettentő erő. Az iráni vezetést szemmel láthatóan cseppet sem zavarja az, hogy amennyiben Izraelt letörölnék a térképről, ezzel „palesztin testvéreiket” is megsemmisítenék, vagy hogy egy esetleges izraeli válaszcsapásban több tízezer iráni civil veszthetné életét. Amint az a libanoni konfliktusban is kiderült, e világkép szerint ugyanis a civil áldozatok ilyenkor mártírnak számítanak, akiknek tulajdonképpen „szívességet” tettek azzal, hogy „besegítették” őket a Paradicsomba.