Vissza a tartalomjegyzékhez

Grüll Tibor
Libanon a föníciai örökség
Szúró tövis Izrael oldalában

Az utóbbi fél évszázadban megszokhattuk, hogy folytonosan háborúk híreit halljuk Libanonból. Pedig ezt a Szíria és Izrael közé ékelt államocskát, amely 1943-ban nyerte el függetlenségét, valaha a Közel-Kelet Svájcaként is emlegették. Nemcsak a Libanon és Antilibanon nyáron is hósipkával borított hegyláncai miatt, hanem azért is, mert a messze földön híres libanoni kereskedők valósággal vonzották a pénzt országukba.


A pénz eredete is Föníciába nyúlik vissza

Ha azt állítjuk, hogy a libanoni kereskedőknek évezredek óta a vérükben van a kereskedés, a szó szerinti igazságot mondjuk. Amint arról a National Geographic magazin 2004. októberi száma is hírt adott: egy amerikai és egy libanoni genetikusnak sikerült kimutatnia a föníciaiak genetikai markereit olyan libanoni települések őslakóinak DNS-ében, mint a mai Cúr (Tírusz), Szaida (Szidón) és Bejrút. Ezek a városok ugyanis - ahonnan ma a Hezbollah rakétái hullanak Izraelre - valaha virágzó föníciai települések voltak. Manapság mégsem ajánlatos Libanonban a föníciai ősöket emlegetni. Tudjuk, hogy a Közel-Keleten bizonyos történelmi kérdésekre rendkívül érzékenyen reagálnak az emberek. Sok száz vagy akár több ezer évvel ezelőtt történt események eleven valóságként hatnak az ott élő emberek tudatában. A Libanonban élő maronita keresztények nyíltan vallják, hogy az őseik föníciaiak voltak. Ezért a többségi muszlim vallású országban - bárminő furcsa is - a föníciai egyenlő azzal, hogy „keresztény”. Ez a fő oka annak, hogy a bejrúti Nemzeti Múzeumban egyetlen régészeti lelet alatt sem olvasható a „föníciai” felirat. A várható muszlim reakciók miatt csupán annyit írnak a kiállított tárgyak alá a szakértők: „vaskori lelet”.


Föniciai városközpont romjai a libanoni Büblosz mellett
Fotó: Corbis

„Kereskedői fejedelmek”

A derék maroniták talán nem is tudják, mennyire „kétes hírű rokonságot” választottak maguknak. A Biblia - amely a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás szerint Isten Igéje - mindmáig a föníciai történelem legfontosabb forrása is egyben. A Szentírás azonban nem kifejezetten pozitív véleményt alkot a föníciaiakról. Ha már a származásról esett szó: az úgynevezett „Népek táblázata” (Mózes 1. könyvének 10. fejezete) szerint Khám fiának, Kanaánnak elsőszülöttjét hívták Szidónnak. Ez a Szidón - aki annak a városnak a névadója, amely nagyjából az izraelita honfoglalás idején vezető szerepre tett szert a partmenti kanaáni városállamok körében - súlyos átokkal terhelten született meg. Noé ugyanis ezekkel a szavakkal pecsételte meg unokája sorsát: „Átkozott Kanaán! Szolgák szolgája legyen atyjafiai közt!” Ezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy a Józsué vezetésével Kanaán földjére benyomuló zsidók legfőbb ellenségei - akiknek nem járt kímélet - a kanaániták voltak.
De mi köze a föníciaiaknak a kanaánitákhoz? Csupán annyi, hogy a kettő ugyanazt jelenti, vagy legalábbis ugyanarra vonatkozik. Egy föníciai történetíró, Sanchunjathon szerint a föníciaiak nemzetalapító hérószát Khnának hívták, amely ugyanaz, mint Kanaán. A történetileg és nyelvészetileg legvalószínűbb feltevést az izraeli Benjamin Mazar fogalmazta meg, aki szerint „kananeus” annyit tesz, mint „kereskedő”. Erre utalnak a Föníciával kapcsolatos bibliai helyek is: „kereskedői nemesek” - mondja Ézsaiás; „Kanaán földje a kereskedők földje” - olvassuk Ezékielnél; a Zakariás próféta héber szövegében szereplő „juh-kananeus” kifejezést a Szeptuaginta „juhkereskedő”-nek fordította; és a példákat még tovább sorolhatnánk. A Biblia ugyancsak hangsúlyozza, hogy a kanaániták a tengerparton laknak: „Amikor meghallotta az emóriak összes királya túl a Jordánon, nyugat felé és a kanaániak valamennyi királya a tenger mellett, hogy kiszárította az Úr a Jordán vizét Izráel fiai előtt, amíg átkeltek rajta, megdermedt a szívük, és elállt a lélegzetük is Izráel fiai miatt” - írja a Józsué könyve.

Európa névadói

A föníciaiak abban a „sötét kornak” nevezett időszakban kovácsolták ki szerencséjüket, amikor nagyarányú népmozgások rendezték át a Mediterráneum etnikai és politikai térképét (i. e. 12-8. század). A tenger kalmárai Szíria partjaitól Britanniáig, a hajózható kelta folyamoktól a Guineai-öbölig szállították a kor keresett árucikkeit. A homéroszi eposzok minden hájjal megkent phoinixai azonban nem csak árukkal kereskedtek: kulturális és vallási értelemben is ők vitték a Keletet Nyugatra. Végtére is Európé tíroszi királylány volt, akit Zeusz rabolt el rózsaszín bika képében, és szállított át Krétára, az európai kultúra bölcsőjébe. Európé nevét egy bizánci lexikon így értelmezi: „napnyugati föld, naplemente földje”. A szó gyökere ugyanis sémi eredetű: erev annyi mint „lenyugodni, sötétnek lenni”. Európa tehát minden bizonnyal ugyanúgy föníciai eredetű, mint annyi más földrajzi név a Földközi-tenger vidékén: Afrika, Hispánia, Ibéria, Szardínia stb. Megerősíti ezt az értelmezést Európé testvérbátyjának, Kadmosznak a neve is (a sémi qedem jelentése „Kelet”), aki a görög mítoszok szerint Thébát alapította, és számos hasznos találmány „első felfedezőjének” tartották: többek között ő tanította meg a betűvetést a görögöknek; neki köszönhették a thrákiai aranybányászatot; a thébai bronzművességet; a kváderkő-faragást; a vízvezeték-építést, valamint a lírát és a lantot. A Thébában talált babilóniai és föníciai leletek alapján feltehető, hogy a város eredetileg a kananeusok kereskedelmi lerakatául szolgált.

Tarsis ezüstje, Ofir aranya

Fönícia helyzetéből adódóan jó kapcsolatok fenntartására törekedett minden környező erős állammal, így Dávid és Salamon királyságával is. A Biblia szerint Tírusz királya, Hírám „szerette Dávidot teljes életében”, és szeretetének azzal adott nyomatékot, hogy küldött neki „cédrusfákat, kőműveseket, ácsmestereket, hogy néki házat csináljanak”, sőt a tervezett templomépítéshez is küldött számára cédrusfákat Libanonból. Mint ismeretes, a jeruzsálemi Templom építését nem Dávid, hanem fia, Salamon végezte el. A Templom gerendázatát és köveit „Hírám ácsai” és a „Gibleusok”, vagyis a bübloszi kőművesek készítették el. A különféle mestermunkák készítéséhez egy félig zsidó, félig tíruszi származású polihisztort küldött Hírám Salamonnak: „Ímé küldöttem azért bölcs, tudós és értelmes férfit, aki az én atyámé, Húrámé volt. A Dán nemzetségének leányai közül való asszony fiát (és az ő atyja Tírus városából való), aki tud készíteni aranyból, ezüstből, rézből, vasból, kövekből, fákból, bíborból, kék bíborból, lenből és karmazsinból, és mindenféle metszést metszeni és minden remekművet elkészíteni, amelyekkel megbízatik, a te tudós mesterembereiddel és az én uramnak, Dávid királynak, a te atyádnak tudós mestereivel egyben.”
Salamon még külkereskedelmét is összehangolta a Földközi-tenger legnagyobb kereskedelmi flottájával rendelkező tírusziakkal. A fő célpontnak két mesebeli gazdagságú ország: Tarsis és Ofir számított. A Biblia mindkettőt említi, az előbbit mint Tírusz legfőbb kereskedelmi partnerét: „Mert hajói voltak a királynak, amelyek Tarsisba jártak a Hirám szolgáival együtt. Minden három esztendőben egyszer mentek a hajók Tarsisba, ahonnan aranyat, ezüstöt, elefántcsontot, majmokat és pávákat hoztak.” Tíruszról szóló próféciájában Ezékiel is megerősítette: „Tarsis volt a te kereskedőtársad, sok különféle gazdagsága miatt: ezüstöt, vasat, ónt és ólmot adtak ők áruidért.” Az afrikai kereskedelemről így szól: „És Hirám szolgái is és Salamon szolgái is, akik aranyat hoztak Ofirból; hoztak ébenfát és drágaköveket is.” A legtisztább ofiri aranyat Salamon a Templom építésekor használta fel: „Háromezer talentum aranyat Ofir aranyából és hétezer talentum tiszta ezüstöt, a házak falainak beborítására.” (Bővebben lásd keretes szövegünket.)

Jeruzsálem megrontója

Az Izrael és Fönícia közötti virágzó kereskedelmi kapcsolatoknak azonban szellemi-erkölcsi téren súlyos következményei lettek. A kanaáni/föníciai kultúra minden elemét átjárta a babilóni eredetű vallás, amit a kanaánita kereskedők árucikkeikkel együtt előszeretettel exportáltak. Főistenüket Baálnak nevezték, aki egy-egy város vagy természeti képződmény (hegy, völgy, víz) felett uralkodott. Feleségét Taanitnak hívták, de ott volt mellettük Él és Astarté (vagy Aséra) is, akik szintén fel-feltünedeznek a Biblia lapjain mint az Izrael Istenével ellenséges viszonyban álló gonosz lények. Legalább három föníciai városban imádták - egyiptomi mintára - az úgynevezett „meghaló és feltámadó isteneket”: Szidónban Esmunt, Bübloszban Adóniszt, Tíruszban Melkartot. A föníciaiak legrettenetesebb kultikus szokása azonban a gyermekáldozat volt, ami élő kisgyermekek elégetését jelentette elevenen Molokh („a király”) tiszteletére. A mózesi törvények szerint azonnali megkövezéssel kellett sújtani azokat az akár izraelita, akár idegen származású személyeket, akik Izrael földjén „fiaikat vagy lányaikat átvitték a tűzön”. Az első Templom korában olyan mértéket öltött ez a fajta bálványimádás Izraelben és Júdában, hogy a vérszomjas Molokhnak Jeruzsálem közvetlen közelében, a Hinnom-völgyében is emeltek bálványt, amit aztán Jósiás király pusztított el, aki „megfertőztette a Tófetet, a Hinnom fiainak völgyében, hogy senki az ő fiát vagy leányát át ne vihesse a tűzön Moloknak”. Ennek a szörnyű barbarizmusnak megdöbbentő emlékét tárták fel Karthágóban a régészek, ahol a Tófeten - ennek jelentése héberül „köpedelem” -, Baál temploma mellett több mint húszezer urnát találtak, bennük elégetett gyermekek maradványaival. (Grüll Tibor történész tanulmányát jövő heti számunkban folytatjuk)