Vissza a tartalomjegyzékhez

Csizmadia Ervin
Konszenzus nélküli meseország

A magyar választási rendszer sajátosságaiból fakadóan alig vagyunk túl az idei országgyűlési választásokon, s máris készülhetünk az október 1-jére kiírt önkormányzati választásokra. A pártok ugyan siettek leszögezni, hogy az őszi esemény még messze van, kampányukat csak augusztusban indítják, de nem nehéz belátni, hogy a politikai elit figyelmét - direkt kampány nélkül is - az önkormányzati választások kötik le.


Csizmadia Ervin

A tét valóban nagy, talán minden eddiginél nagyobb. Hiszen ha a kormánykoalíció sikerrel veszi az önkormányzati választást - márpedig erre jó esélye van -, akkor fennáll annak a lehetősége, hogy hosszabb távra is berendezkedik. S akkor az ellenzéknek - a jelenlegi formájában, szervezeti és személyi összetételben - jó időre az ellenzékiség keserű kenyere marad. Az esélylatolgatás helyett azonban nézzük inkább, hogy az önkormányzati választások előtt hogyan is áll Magyarországon az önkormányzatiság dolga.
Induljunk ki talán abból, hogy nem sokkal ezelőtt a koalíció átfogó önkormányzati törvénycsomagot terjesztett elő, amelyet az ellenzék - ilyen-olyan okokból - leszavazott. A lapok persze már arról cikkeznek, hogy a kormányoldal ötpárti egyeztetést kezdeményez az ügyben. Ha nincs is meg a kétharmad, valamilyen megoldás mégis legyen. Csakhogy itt a probléma átfogóbb, ezért nem ártana végre komolyabban szemrevételezni.
Magyarországon ugyanis tizenhat éve bajban vagyunk egy fontos „jogintézményünkkel”, a kétharmados törvényekkel. A kétharmados törvényeket 1990 áprilisában az MDF-SZDSZ paktum intézményesítette, és jelölte meg a törvények szűkített körét. S mivel egyeztetési kényszert írt elő a pártok számára, ekkor fektették le a politológusok által konszenzuálisnak nevezett demokrácia alapjait. Igen, igen, ez bizony - elvileg - konszenzusos demokrácia, hiszen a szimpla többségi elvet folyamatosan - mondom elvileg - „korrigálnia” kellene a konszenzusnak, amit a kétharmados törvények megalkotásának kényszere ír elő.
Ehelyett azt látjuk, hogy a magyar demokrácia történetében - s most legutóbb az új önkormányzati törvény esetében is - a pártok a megegyezési szándékot nem veszik igazán komolyan. Túlságosan hozzászoktak ahhoz, hogy ha nem sikerül egy törvényt megalkotni kétharmaddal, akkor megtalálják a módját, hogy akaratukat másképpen érvényesítsék. Most is látjuk ennek jeleit. Az MSZP választási programjában és a kormányprogramban is - viszonylag bőségesen - szerepelt az önkormányzati reform gondolata, és mellette az is, hogy ha ehhez nem lesz meg a szükséges ellenzéki támogatás, akkor létezik egy nem kétharmados út is. Az, hogy ez hovatovább senkinek nem tűnik fel, tizenhat év megszokásának köszönhető.
A magyar demokrácia politikai erői úgy viselkednek, mintha - a rendszerváltás idején - nem ők egyeztek volna meg az ilyen törvények megalkotásának szükségességéről. Úgy tesznek, mintha Magyarországon - hasonlóképpen a nyugati fejlett demokráciákhoz - csak feles törvények léteznének. Csakhogy - emlékeztessük őket - a rendszerváltó elitek azért tartották szükségesnek meghatározni a „normál” törvényalkotás folyamatából kiemelt kétharmados törvények körét, mert stabilizálni kívánták a késő kádári puha diktatúrából éppen kikászálódó magyar köztársaságot. A kétharmados törvények ügyében mindenképpen újfajta szabályozás és emellett teljesen megújult politikai magatartás szükséges. Az újfajta szabályozás valószínűleg csak a legmagasabb szinten, tehát a tervezett új alkotmányban történhet meg. Látják ezt a jogalkotók és
-előkészítők is, hiszen többször beszéltek már a nyilvánosság előtt arról, hogy a kétharmados törvényekben az ellenzék számára létező garanciákat a majdan elkészülő alkotmány szabályozhatná újra. Természetesen ez nem a kétharmados törvények megszűnését jelenti, azt azonban igen, hogy a rendszerváltás korszakában intézményesített konszenzuselv új táptalajt kapjon, és valóban pontosan rögzítve legyen, hogyan, kinek, mikor és miért kell egyeztetnie. Tehát: amikor a mostani kormányzók „meseországból” egy valódi országot akarnak faragni, akkor messze nem elég az, ha - úgymond - nyíltan beszélnek az államháztartási hiányról meg a költségvetés helyzetéről, és az sem elég, ha takarékossági csomagot terjesztenek elő. Ha már belekezdtek ugyanis abba a „projektbe”, hogy őszinték lesznek, akkor legyenek szívesek arról is köntörfalazás nélkül beszélni, hogy miként is képzelnek életre kelteni egy jobbára halódó elvet, a konszenzus elvét.
Ha őszintén szembenéznek a kérdéssel, két dolgot tehetnek: 1. Bevallják, hogy a kétharmados törvények egy adott történelmi periódus szülöttei (tessék csak elolvasni a paktumot, igen érdekes passzusok vannak benne!), és e korszak elmúltával szerepük lényegében megszűnt. Ha erre a következtetésre jutnak, akkor világossá kell tenniük a magyar társadalom (és nem utolsósorban önmaguk) előtt, hogy feles törvényekkel és eseti megegyezésekkel képzelik el a kormányzást. 2. Komolyan veszik, hogy Magyarországon bizonyos törvények megalkotásához minősített többség kell, s nem utólag kárhoztatják a „nem konstruktív” ellenzéket, hanem az ilyen törvények megalkotására külön előzetes egyeztetési mechanizmusokat dolgoznak ki. Máskülönben az egész értelmét veszíti, és a politikára figyelő közvélemény sem tud különbséget tenni a kétharmados és a feles törvények között.
A magam részéről határozottan az utóbbi pártján állnék. A tengernyi (és mellesleg nagyon is lényeges) politikai konfliktus között némi oázist jelenthetnének a kétharmados törvények.