Vissza a tartalomjegyzékhez

Morvay Péter
Provokál a Gonosz Tengelye
Észak-Korea, Irán, Szíria és a Hamasz stratégiai együttműködése

2002. január 29-én, országértékelő beszédében George W. Bush kijelentette: „Ismerjük [a terrorizmust támogató országok] valódi természetét. Észak-Koreában egy olyan rezsim működik, amely rakétákkal és tömegpusztító fegyverekkel szereli fel hadseregét, miközben kiéhezteti az ország lakosságát. Irán agresszív hajszát folytat azért, hogy birtokába kerüljenek ilyen fegyverek, miközben egy választás nélkül hatalomhoz jutott maroknyi elit lábbal tiporja az iráni emberek szabadság iránti vágyát. … Az ilyen államok és terrorista szövetségeseik a Gonosz Tengelyéhez tartoznak, akik azért fegyverkeznek, hogy a világ békéjét fenyegessék. Azzal, hogy tömegpusztító fegyverek megszerzésére törekednek, ezek az országok végzetes és egyre növekvő veszélyt képviselnek. Megtámadhatják a szövetségeseinket, vagy megpróbálhatják megzsarolni az Egyesült Államokat. Bármelyik is történne ezek közül, a közömbösség ára katasztrofális lenne.”


George W. Bush. Előre megmondta

Kevés olyan beszéd volt még a nemzetközi sajtó liberális-arabbarát főáramlata által folyamatosan támadott Bush elnök repertoárjában is, amely annyi gúny és szidalom tárgya lett volna, mint a Gonosz Tengelyéről elmondott mondatok. Nevezték Ronald Reagan karikatúrájának, akinek számára a Gonosz Birodalma még a Szovjetunió volt, Bushnak már csak Észak-Korea, Irak és Irán maradt. Szidták, hogy keresztény vallási meggyőződését tükrözi a fogalom, mások azt kérdőjelezték meg, hogy miért köti a terrorizmust egyes országokhoz, amikor az valójában elnyomás ellen küzdő nincstelenek mozgalma. A legradikálisabb értelmiségiek között sikk lett Bushról mint „az elsőszámú terroristáról” beszélni, aki ráadásul értelmileg is elmaradott - mint két hete itt Budapesten is hallhattuk néhány utcai szónoktól.


Khaled Meshaal

Közben négy és fél évvel később mi történik? A szíriai irányítás mellett működő Hamasz-kormány orra előtt palesztin terroristák elrabolnak egy izraeli katonát, egy másik fiatalt pedig brutálisan meggyilkolnak. A Gázai-övezetből orosz gyártmányú rakétát lőnek ki egy izraeli nagyváros, Askelon központjára. A Hamasz fél év alatt semmit nem tudott segíteni a palesztin emberek nyomorúságán, most mégis - pontosabban éppen ezért - vállalja a jól kiszámítható határozott izraeli válaszlépéseket. A túszul ejtett katonát a büntető akció ellenére sem engedik szabadon, ezer terrorista szabadon bocsátását követelik érte cserébe. Ezer kilométerrel keletre Teheránban megüzenik Amerikának és Európának, hogy majd akkor válaszolnak az atomprogramjukkal kapcsolatos sokadszori kérdésekre, amikor ők jónak látják, addig dúsítanak tovább az orosz építésű reaktorokban. Végül pedig Kína távol-keleti védence, Észak-Korea úgy dönt, hogy célba veszi Amerikát egy interkontinentális kísérleti rakétával. Csak örülhetünk, hogy ebben Kim Dzsong Ilnek annyi sikere volt, mint hatvan éve egy másik tengelyhatalom vezetőjének, aki V-4 rakétáival akarta lángba borítani New Yorkot. Csak struccok és a világot Michael Moore szemüvegén keresztül figyelők mondhatják ezekre azt, hogy véletlen egybeesés, a dolgok menetében nincs semmi változás.


Kim Dzsong Il

Szerintem pedig egy olyan jól megtervezett provokáció-hullámnak lehetünk a tanúi Észak-Korea, Irán és a szíriai-palesztin Hamasz részéről, amelyről szakemberek már évtizedek óta beszélnek. Joszef Bodansky, az amerikai kongreszszus terrorizmus elleni bizottságának igazgatója a tavaly magyarul is megjelent Békecsapda című könyvében azt állítja, hogy Szíria, Irak, Irán, Kína és Észak-Korea vezetői már az első öbölháború után megegyeztek abban, hogy Amerikát csak olyan erő képes megállítani, amely rendelkezik elrettentő erejű atomfegyverrel, képes a hadviselés nem hagyományos formáira (tömegterrorizmus, zavargások szítása bárhol a világon), és rakétáival le tud sújtani az ellenségre a saját területén is. Ezeket a feladatokat egymás között felosztva Szíriának és Iraknak a nemzetközi terrorizmus koordinálása és finanszírozása, Iránnak és Pakisztánnak az atomfegyver beszerzése, Kínának a diplomáciai védernyő biztosítása, Észak-Koreának pedig az interkontinentális rakéták kifejlesztése jutott.


Ahmadinezsád

A stratégiai cél az volt, hogy úgy lehessen kirobbantani egy katonai konfliktust, hogy az térben és célpontokban minden eddiginél átfogóbb legyen. Ha lángba borul a Közel-Kelet, Amerikát egy Dél-Koreára, vagy akár Kaliforniára irányzott rakétaeső semlegesítheti, különösen, ha ez a területén elkövetett súlyos terrortámadások okozta káosszal is párosul. A diabolikus terv megvalósítását akadályozta, hogy a tengely tagjai között a múltban sok rivalizálás volt; Szaddam Huszein kikapcsolása is lassította a készülődést. 2006 nyarán azonban úgy tűnik, a főszereplők (Khaled Meshaal Hamasz-vezér, Mahmúd Ahmadinezsád iráni elnök és Kim Dzsong Il észak-koreai elnök) és feltűnést jobban kerülő mentoraik elhatározták, hogy a végsőkig feszítik a húrt. A provokáció elkezdődött, most újra: „a közömbösség ára katasztrofális lenne.”