Vissza a tartalomjegyzékhez

Tóth Tamás
Vakvágányon

Ütemes kopogást hallok a távolból, amely Demjén Ferenc egy régi számára emlékeztet..., igen, már kezdem felfedezni a fülemben a Szabadság vándorainak hangfoszlányait. A lépteket is egészen közelről hallom. "Szia!" - köszönök a bot tulajdonosának. "Ki vagy?" - jön a válasz, úgy látszik, a hangomról nem ismert fel. A srác cukorbetegség miatt vesztette el a látását, és már két hónapja itt botorkál a bentlakásos Vakok Állami Intézetében, a Vakok Elemi Rehabilitációs Csoport tagjaként. Az utcára nagyon ritkán jár ki, hiszen számára életveszélyes terepnek számít a forgalmas tér és a rohanó ember. Semmi segítség nincs kint, még megkülönböztető felület sem, az út széle a vezető. Az emberek jobb esetben kikerülik a vakot, de van, amikor fel is háborodnak, ha esetleg a bot megüti a lábukat. 

"Szia, Pista, nem ismered meg a hangomat?" - válaszolok vissza. "Bocsi, csak most jöttem vissza a tanítómmal a sétálásból, és egy kicsit elfáradtam." "Kérsz valamit? Mindjárt jön Lajos, és beszélgetünk." "Az jó, mert a szobatársam kezd fárasztani, minden beszélgetésből a vakságot hozza ki, ami már egy kicsit sok... Azért szerencsés vagyok, hogy azon kevesek közé tartozom, akik itt bent tanulhatják a bothasználatot és a Braille-olvasást."
Így társalgunk, miközben Lajos is csatlakozik. Beszélgetésünkben megemlékezünk az intézet dolgozóiról, amiért ellapátolták a frissen hullott havat, és arra is hálával gondolunk vissza, hogy a mai napi székelykáposztában találtunk húst. Mindez külön kiváltságnak számít egy olyan intézményben, ahol a látássérültek számára létszükségű eszközöket, például a botot vagy a beszélő vérnyomásmérőt majdnem dupla áron lehet beszerezni, mint más, távolabbi kereskedőknél. Az intézménynek valószínűleg van pénze, elég, ha csak arra gondolok, hogy az ebédlőt fotocellás ajtóval látták el. Jó, csak gyakran fennakadnak rajta a vakok. További logikus és életszerű megoldás az udvaron lévő halastó. Néhány éve még lehetett élvezni a nagy lombozatú fák hűs árnyékát, ma azonban a vakok számára létfontosságú és szemet gyönyörködtető vízi tünemény áll a helyükön. 
A beszélgetés után átsétálok a foglalkoztatóba, ami száz méterre áll ettől az intézettől. A Hungária körútról befordulok az intézménybe, majd a folyosón végighaladva jobbra fordulok, hogy egy udvaron keresztül átérjek a foglalkoztatóba. Itt jön a kedvenc részem: találkozás a kettős lengőajtóval, amelyet direkt vakok számára fejlesztettek ki, úgyhogy ha többen próbálkozunk az átjutással, lehet számítani rá, hogy fennakadunk. 
A következő akadály a kert közepén lévő, második világháborús óvóhely lejárata - pontosan az út felezőjén. Védőrácsként még a kommunizmusban felszerelt, azóta a rozsdától málladozó, derékmagasságig érő vaskerítéssel látták el, amit a munkába igyekvő vakok gyakran a belső oldaláról is megismernek: amikor visszalépcsőznek a pincéből, néhány nyolc napon belül gyógyuló sérüléssel. A munkáról jut eszembe, jobb esetben naponta van lehetőségünk, hogy négy órán keresztül gombokat rakjunk össze, vagy szedjünk szét, kamatoztassuk a kézügyességünket. A fizetést 340 forintos órabérben állapítják meg, mi körülbelül a kétharmadát kapjuk kézhez. Örülünk a pénznek, a 40 ezer forint rokkantnyugdíjnak és a súlyosan fogyatékos járulék 20 ezer forintjának. 
Konyha van az emeleten, de bezárták, az indoklás szerint használata túl veszélyes a számunkra, csak mentálos dolgozók segítségével lehetne bejutni, nekik viszont sosincs idejük. Az emeleten található egy számítógépes, egy szövő- és egy zeneszoba, de ezeknek az ajtajai is kulcsra zárattak előlünk. Amikor viszont ellenőrzés jön a minisztériumból, vagy televízióstáb érkezik, hirtelen minden ajtó feltárul. A régi időkből jól ismert, "nálunk minden a legnagyobb rendben folyik" kép hamar összeáll: minden kedves vak dolgozó a munkájába belemerülve tevékenykedik serényen, az egyébként használaton kívüli helyiségekben. Ilyenkor még a függönyöket is leszedik mosásra, sőt a port is letörlik.
A nap végeztével hazamegyek, mosolyogva a Demjén Szabadság vándorai című számát dúdolom, és próbálom a botommal is ütni a ritmust. Vigyázva persze, nehogy vakvágányra fussak.