Vissza a tartalomjegyzékhez

Tihanyi Péter
Kávé és körlevél
- avagy papok a presszóban

"Ők besúgtak, én nem. Ők körleveleznek erkölcsről, tisztességről; családról és gyermeknevelésről tanítanak, holott azt sem tudják, mi az, én pedig tizenhat gyermekes gyakorló apa vagyok. Ők óriási karriert futottak be, én maradtam abban a státusban, amiben akkor voltam. Majd asztalos lettem" - mondja Király Ignác teológus, aki ha jelentett volna, ma talán rangos egyházfi lehetne.

1972-ben végeztem a teológián. Mikor hallgatók voltunk, "presszózásnak" hívtuk azt, amikor valakit a szerv becsűrt, és kéthetente elbeszélgettek vele egy kávézóban. A Történeti Hivataltól megkértem az anyagomat, de az összes rizikós és lényeges időszakomról egy sort sem adtak ki, mert a még jelenleg is szolgáló főpapok becsületét nem akarták sérteni.
Tudták egymásról vagy a tanáraikról, ki jelent, és ki nem?
- Feketén-fehéren nem, de érezni éreztük. Paskai úrra egyikünk sem gyanakodott. Akkor. Mikor megtudtam, arra gondoltam, hogy olyan ez, mint amikor egy ökölvívó ringbe meccs közben beszáll egy ember, és siránkozva csodálkozik, ha fejbe vágják. Na de hát mit keresek én abban a ringben?! Aki viszont odamegy, legyen olyan karakán, hogy ha kiderül, fel is vállalja. Szinte szemünk előtt zajlott a teológián, ahogy az állambiztonsági tisztek a saját hálózatuk embereivé próbálták tenni, akit csak lehetett. 
Önnel is próbálkoztak?
- Természetesen. Egyik alkalommal odajött hozzám egy általam már ismert presszózós teológus. Akkoriban nagy vágyam volt egy útlevél. 1970-ben voltam Paskai úr növendéke. Francois Marty volt a párizsi bíboros-érsek, és hívott, töltsek egy hónapot Párizsban, de nem mehettem ki, mert se pénzem, se útlevelem nem volt. Ez a beépített teológus társam azt mondta nekem: te, Ignác, a kapcsolataim révén el tudnám neked intézni az útlevelet. Sőt azt is, hogy a diplomád után kapj egy kétéves franciaországi tanulmányutat. Képzelje el, ez volt akkoriban álmaim álma, egy teológus számára igazi kibontakozási lehetőség.
És?
- Ennek az lett volna az ára, hogy miután aláírok, havonta egyszer egy részletes beszámolót kellett volna küldenem Franciaországból, hogy hol, mikor, kivel találkoztam, és azok mit mondtak. Különös tekintettel a "hivatal" által megadott nevekre és szempontokra. Természetesen nem vállaltam, így útlevelet is csak "nemrég", 1992-ben kaptam. 1992-ig az állandó elutasítások jogcíme ez volt: államérdeket sért.
Volt-e valami receptje vagy forgatókönyve a beszervezéseknek?
- Két úton-módon környékezték meg a hallgatókat, valószínűsítem, hogy a tanárainkat is ugyanígy. Az egyik a szexuális perverzitás vagy kicsapongás, valamint a kisebb bűncselekmények voltak. Ha tudtak valakiről valamit, igazi bizonyítékok nélkül is zsarolni próbálták őket. (Hozzá kell tennem, már akit lehetett.) A másik a mézesmadzag volt - nálam is ez utóbbival próbálkoztak. A mézesmadzagosok azután elég látványos karriert futottak be. Én úgy kerültem a teológiára, hogy előtte már egy erőteljes és markáns keresztény bázisközösség tagja voltam. (A Bulányi György nevével fémjelzett Bokor-közösségé - a szerk.) Mindent tudtak rólam a tanáraim. A bulányisokat már hetvenben sem nézte jó szemmel az Állami Egyházügyi Hivatal, de akkor még nem üldöztek annyira, mint később. Volt egy barátom - sőt ma is az egyik legjobb barátom -, akiről nem is sejtettem, hogy beszervezték. Egy tiszta, égre tekintő, belülről vezérelt fiatalember volt. Egyszer elhívtam egy olyan lelkigyakorlatra, amit csak közeli barátok számára szerveztünk azért, hogy őszintén tudjunk Istenhez imádkozni. A záró imádságon egyszer csak elkezdett zokogni, majd bevallotta, hogy hogyan és kiknek a megfigyelésére írta alá a beszervezési papírt. Nem bírta már tovább hordozni, megvallotta nekünk, megbánta, és ott, akkor este abba is hagyta ezt a megfigyelősdit. Nem írt, nem jelentett, nem telefonált nekik többé. Pedig akkor már egy éve folyamatosan ezt tette. Azt mondta, akármit is tesznek vele, ő ezt nem csinálja tovább. És semmi baja nem lett, nem nyúltak utána. Nem igaz, hogy nem lehetett nemet mondani. Várom azt a pillanatot, hogy a még élő és hivatalban lévő vezetők egyszer csak azt mondják a híveiknek: testvéreim, gyenge voltam, besúgtam, bűnt követtem el, bocsássatok meg. 
Milyen embernek ismerte meg Paskai tanár urat?
- Csendes, magába forduló paptanár volt. Fundamentális teológiát tanított, a tananyagon és a tanórákon kívül semmilyen módon nem kommunikált velünk. Emberi karakteréről, jelleméről, milyenségéről semmi nem derült ki számomra a négy év alatt, mindettől függetlenül jó tanár volt. 
Sokak szerint később a beszervezettek egy része már el is hitte, hogy jó, igaz ügy érdekében írja a jelentéseket.
Amikor egy ember isteni, mondhatnám természetfeletti képviseletre van kiküldve, akkor nem hiheti azt, hogy jót tesz azáltal, hogy egy ateista, embertelen, elnyomó rendszer fogaskerekévé válik, ezt egy pap nem hiheti el. Eleinte csak írásban jelentettek rólam, de miután a kis közösségünk vezetésében is részt vettem, intenzívebben kezdtek figyelni. Poloskával, követéssel és valamilyen különleges ernyős módszerrel. Volt a közösségünknek például egy vezetői találkozója, ahol a találkozó végén az asztalok fölött keresztül-kasul itt-ott kettes-hármas csoportokban beszélgettünk egymással. Ott beszéltem meg az egyik barátommal, hogy hétfőn reggel nyolcra a Trabantjával odajön a budaörsi lakásom elé, és az egymás számára karácsonyi ajándéknak szánt száztíz kötetet - irodalmi és teológiai írásainkat - a csomagtartójába teszszük. Hétfőn reggel háromnegyed nyolckor a lakásunkat megközelítő négy utcát ellepték a rendőrautók. Ahogy kikanyarodtunk az útra, lemeszeltek a rendőrök. Letartóztattak mindkettőnket; a barátom mellé a Trabantba beült egy rendőr, engem meg betuszkoltak egy URH-s kocsiba. Mint bűnözőket a kapitányságra vittek, és elkezdődtek a kihallgatások. Két nap múlva megkérdezték, hogy leüljük vagy kifizetjük a sajtórendészeti szabálysértésért járó büntetést. Kifizettük. 
Hogy érzi, illetve érzi a bőrén, hogy valakik figyelik még Önt vagy Önöket?
- Egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy nem figyelnek. A mindenkori hatalomnak - akár egyházi vagy politikai is legyen az - érdeke, hogy figyelje azt, aki veszélyezteti az ő érdekeltségi köreit. 
2006-ot írunk, mire gondol konkrétan?
- Vannak emberek, akiknek nyilvánvaló hitelessége gyengítheti azok nyilvánvaló hiteltelenségét, akik vezető beosztásban ülnek egy hierarchia csúcsán. Nézze, ne értse félre, boldogan és elégedetten élek a feleségemmel, tizenhat gyermekemmel, unokáimmal, senkire nem haragszom, nincs bennem se irigység, se gyűlölet. De a tények akkor is tények: ők besúgtak, én nem. Ők körleveleznek erkölcsről, tisztességről; családról és gyermeknevelésről tanítanak, holott azt sem tudják, mi az, én pedig tizenhat gyermekes gyakorló apa vagyok. Ők óriási karriert futottak be, én maradtam abban a státusban, amiben akkor voltam: asztalos lettem, és egy kollégiumnak vagyok a gondnok mindenese. Az élet szinte minden szakmára megtanított. A feleségemnek a tizedik gyermek után azt mondtam: Kedvesem, ha kilenc hónap múlva megajándékozol egy újabb gyermekkel, én megajándékozlak egy új házzal. Úgy is lett. Ő megszült, én pedig felépítettem a barátaimmal egy új házat. 
A gyermekeim büszkék rám, ez sok erőt ad. Édesapám kuláklistára került, majd a kényszermunkán belehalt az ütlegelésekbe. Hosszú ideig meg akartam fizetni apám gyilkosainak. Miután hívővé lettem, felhagytam ezzel, ma már azokat sem látom ellenségnek, akik engem annak láttak. Én lennék a legboldogabb, ha mint hívő ember fölnézhetnék a vezetőimre, mint hiteles, példaadó személyekre, és nem csupán egy pozíció birtokosaira. De amíg élek, remélek.