A francia külvárosokat az utóbbi két hétben megrázó zavargások gyökerei
hosszú múltra nyúlnak vissza. A most felszínre tört feszültségek olyan évtizedes problémákra irányították rá a figyelmet, amelyekre mindeddig nemigen tudtak megoldást találni a különböző kormányok.
Bár a francia külvárosok számára sajnos eddig sem voltak ismeretlenek a zavargások (rendőrségi adatok szerint eddig is évente mintegy 28 ezer gépkocsit gyújtottak fel országszerte a huligánok), a mostani események számítanak kétségkívül az eddigi legsúlyosabb rendbontásnak. Ugyanakkor mégsem tekinthetők teljesen váratlannak, mindenki tudta, hogy a helyzet előbb-utóbb be fog robbanni, a kérdés csak az volt, hogy hol és mikor. A válság kirobbanásához szükséges szikrát két fiatal értelmetlen halála jelentette, így végleg elkerülhetetlenné vált, hogy Franciaország végre szembenézzen azzal, hogy az elmúlt harminc-negyven év politikája, erőfeszítéseivel és mulasztásaival együtt, nem volt sikeres.
Franciaország nagyobb városainak külvárosaiban a hatvanas években indult el a tömeges lakótelep-építési hullám, alig több mint tíz év alatt mintegy hatszázezer lakást húztak fel, melyekre egyrészt a francia gyarmatok elvesztése miatt hazatelepülő franciák millióinak, másrészt a második világháborút követő demográfiai robbanás új generációinak, harmadrészt pedig a hatvanas évek gazdasági fellendülése okozta munkaerőhiány pótlására befogadott külföldi, elsősorban a volt gyarmatterületekről érkező, leggyakrabban szakképzetlen munkások százezreinek az elszállásolása miatt volt szükség. Az így létrejött "alvóvárosokból" azonban aki tehette, mielőbb jobb helyre költözött, helyet adva így az újonnan érkező, eleve szegényebb rétegeknek. A hetvenes évek gazdasági válsága következtében megugrott munkanélküliség, a létbizonytalanság és ennek hozományaként a bűnözés elsősorban ezeket a közösségeket érintette, tovább súlyosbítva az itt élők helyzetét, egészen addig, míg már szinte lehetetlenné vált az évtizedek során gettókká vált lakótelepekről a kitörés.
Jacques Chirac az 1995-ös választásokat megelőző kampány során kiadott, Franciaország mindenkiért című könyvében szinte vádbeszédet fogalmazott meg amiatt, hogy az ország hagyta, hogy a szegénység, a kirekesztés, a munkanélküliség, az általános pusztulás uralkodjon el a külvárosokban, mivel a "szociális szakadék a nemzet egységét veszélyezteti". 2002-es kampánya során pedig már "városi, etnikai, sőt helyenként vallási szakadékról" beszél és a közbiztonság mindebből fakadó romlásának felszámolására tett ígéretet.
Az eredmények azonban elmaradtak. Az intézkedések ellenére sem javult ugyanis a lakótelepek állapota, sőt jelentős mértékben tovább romlott. Mára a több mint hétszáz "érzékeny városi övezetben" mintegy 4,5 millióan laknak, a teljes népesség közel hét százaléka. Az itt felnövő fiatalok számára szinte teljesen kilátástalanná vált a helyzet. Az országos szinten is magas, mintegy 10 százalékos munkanélküliség ezekben a körzetekben átlagosan 20-30 százalékos, de helyenként eléri a 40 százalékot is.
További gondot okoz, hogy a francia politikai elit a külvárosok kérdését mindig is szívesebben tekintette szociális problémának, mint politikainak. A külvárosok jó helyet adtak a bevándorlók elszállásolására, anélkül, hogy komolyabban kellett volna foglalkozni a beilleszkedésük (vagy inkább annak hiánya) okozta problémákkal. Míg azonban az első generációs bevándorlók egy jobb élet reményében érkeztek Franciaországba, és ezért, ha kellett, feladták saját kulturális identitásukat is, és elfogadták, hogy ők csak "másodrangú" állampolgárok, addig a már Franciaországban született második-harmadik generáció tagjai franciának tekintik magukat, de mivel a szegregáció miatt nem váltak a francia társadalom részévé, sokan közülük visszanyúlnak felmenőik kulturális és vallási örökségéhez is. A létbizonytalanság és elkeseredés pedig mindig is jó táptalajt jelentett nemcsak a bűnözésnek és a vandalizmusnak, de a vallási szélsőségeknek is.