Vissza a tartalomjegyzékhez

Répás László
Mítoszok vagy hiteles tanúk

Ma divatos, sőt nagyon is piacképes dolog teljesen újszerű, meghökkentő állításokat tenni olyan sokakat foglalkoztató kérdésekkel kapcsolatosan, mint például a kereszténység kialakulása, magának Jézusnak az élete, illetve az ezekről tanúskodó bibliai szövegek hitelessége. Mégis az érvanyag, amelyekre ezek a „meghökkentő” és „újabb kutatási eredményeken alapuló” kijelentések épülnek, gyakran sok száz éves állítások modern köntösben újracsomagolt változatai, amelyek már a maguk korában is a mítoszteremtő fantázia termékei közé voltak sorolhatóak. 


A bibliai események valóságos térhez és konkrét történelmi személyekhez köthetők Fotó: Somorjai L.

Elég csupán napjaink egyik ilyen témájú bestsellerére, Dan Brown Da Vinci kódjára gondolnunk, illetve néhány tudományos ismeretterjesztőnek beállított televíziós műsorra, amelyek például Jézus feltételezett házassága, illetve Mária Magdaléna nevű tanítványától született gyermeke létezése mellett tudományosnak hangzó érveket és állítólagos ókori dokumentumokat említenek, és még hosszasan sorolhatnánk. Ám amikor a konkrét tudományos bizonyítékok, a fentiekről tanúskodó szövegek kerülnek szóba, akkor kiderül, hogy azokat többnyire jobb esetben a III-IV. század gnosztikus könyvtáraiból bányászták elő, amelyek minimum 200 évvel az érintett személyek (tehát Jézus és kortársai) kora után keletkeztek. Ez olyan, mintha egy kortársunkat kérdeznénk arról, hogyan is volt mondjuk a Bastille ostroma. Miközben ez utóbbi szövegekre komplett teológiai képzetek és tömegek gondolkodásmódját, világszemléletét és a transzcendens szférával kapcsolatos nézeteit befolyásoló kultúrarétegek rakódnak, úgy tűnik eközben az átlagembernek az sem teljesen egyértelmű, hogy a szóban forgó személyek, Jézus és tanítványai, a korai keresztények történeti létével, tevékenységével, tanításaival kapcsolatosan egyáltalán vannak-e objektívnek tekinthető történelmi bizonyítékok, amelyek alapján el lehet dönteni, hogy az őket érintő állítások közül mi tekinthető igaznak és mi hamisnak, légből kapottnak. 

A „mítosztalanítás” programja

Azt hiszem, nem teljesen túlzás azt állítani, hogy ezért a bizonytalanságért több felelőst is meg lehet nevezni. Egyrészt egyértelmű felelősség terheli magát a történelmi kereszténységet, és azon belül is a Rudolf Bultmann nevével fémjelzett bibliakritika teológiáját, amely a felvilágosodás korától kezdve egyre inkább minden tudományágra rátelepedő materialista, mindent anyagi okokra visszavezető természettudományos elveknek behódolva maga is a Biblia „mítosztalanítását” tűzte zászlajára. 
Azzal, hogy az evangéliumok szemtanúk beszámolóin alapuló közléseit a mítoszkritika szemüvegén keresztül kezdte el szemlélni és a feltételezett racionalista-materialista elvárásoknak megfelelően ízekre szedni, rangsorolni és szelektálni, saját maga ásta alá a keresztény hit történelmi dokumentumainak hitelességét és tette ki a fentiekhez hasonló, teljesen légből kapott állításokon alapuló támadásoknak. Hiszen azzal, hogy megkérdőjelezte az evangéliumok dokumentumszerűségét, tulajdonképpen a benne szereplő bibliai személyek, Jézus, a tanítványok, a korai egyház mögül húzta ki a történelmi hátteret, vette el az evangéliumi beszámolók hús-vér valóságát, ami természetesen messze ható teológiai, sőt morális és szellemi következményekkel is járt az egész történelmi kereszténységre nézve.
Elég csak arra gondolni, hogy ma tömegek vallják magukat istenhívőnek, mégis az így nyilatkozó személyeknek csak jóval kisebb része gondolja úgy, hogy a Biblia minden állítása igaz, és hogy saját életvitelét is azokhoz kellene hozzáigazítania. A szavahihetőségüktől és történelmi hitelességüktől ily módon megfosztott újszövetségi beszámolókat ezért lengi be sokak számára a vallás „lila köde”, a bennük szereplő személyek pedig mintha lebegnének, mindenfajta történeti-földrajzi háttér nélkül. 

A tanúk „ars poeticája”

Holott az, aki a mítoszkritika szemüvegét levetve olvassa az evangélium beszámolóit, hamar észreveszi, hogy azok sorai közül az eseményeket átélő szem- és fültanúk üzennek e kései kornak évezredeket átívelve, nem pedig a mítoszgyártók fantáziája játszik velünk csalóka játékot, ahogyan ezt a názáreti Jézus legbensőbb tanítványi körének két meghatározó személyisége, Péter és János apostolok is megerősítik, mintegy ars poétikáját adva az evangéliumi beszámolók keletkezésének: „Mert nem mesterkélt meséket [ravaszul kieszelt mítoszokat] követve ismertettük meg veletek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és eljövetelét, hanem mint akik szemlélői voltunk az ő nagyságának.” (Péter második levele 1:16) János pedig így ír erről: „Ami kezdettől fogva vala, amit hallottunk, amit szemeinkkel láttunk, amit szemléltünk, és kezeinkkel illettünk, az élet Igéjéről. (És az élet megjelent, és láttuk, és tanúbizonyságot teszünk róla...) Amit hallottunk és láttunk, hirdetjük néktek...” (János első levele 1:1-3) Az evangéliumok és az újszövetségi iratok szerzői tehát tudatosan is elhatárolódtak mindenfajta mitologizálás látszatától is, és nagyon is gyakorlati szempontokat említenek beszámolóik vezérlő elveként, éspedig a személyes tapasztalatot, amely Jézus Krisztus életének és működésének tanúivá tette őket, és még sok más követőjét. Ráadásul ezt a nyilatkozatot mindketten földi életpályájuk vége felé teszik, Péter minden valószínűség szerint római fogságban, amely ugyanezen levelének bizonyos sorai alapján és a korai keresztény hagyomány egyhangú véleménye szerint a biztos vértanúságba torkollott, amellyel szintén hitelesítette az általa képviselt tanúságtételt. 

Külső bizonyítékok

Természetesen fel lehet hozni a tanítványok szemtanúi beszámolói kapcsán az elfogultság vádját, amelyet sokan meg is tettek az évszázadok során, ám az evangélistákkal, illetve a többi újszövetségi irat szerzőjével kapcsolatosan soha nem tudtak olyan szándékos csalásra, illetve történelemhamisításra fényt deríteni, amely megingatta volna ezen elsődleges szövegtanúk hitelességét, szavahihetőségét. Sőt inkább azt lehet mondani, hogy az i.sz. I. század külső szövegtanúi, azok a történetírói beszámolók és egyéb szöveghelyek, amelyek Jézus Krisztus működéséről, életének főbb állomásairól említést tesznek, megerősítik az evangéliumi beszámolók hitelességét, holott mint kortársaknak, bőven lett volna módjuk, sőt még indítékuk is arra, hogy az új vallási mozgalom erkölcsi hitelét aláássák. Ők tehát elfogultsággal semmiképpen nem vádolhatóak. Lássunk néhány ilyen külső bizonyítékot az evangéliumi beszámolók hitelességével kapcsolatban. 
Josephus Flavius zsidó származású, az I. század 70-es éveitől a század végéig Rómában élő történetíró az egyik fontos kortárs, akinek A zsidók története című, húsz könyvből álló munkájában több közvetett, illetve közvetlen utalást találhatunk az Újszövetség beszámolójában foglalt eseményekre, illetve személyekre. A mű egészen a Mózes 1. könyvében foglalt teremtéstől kezdve vezeti végig a zsidó nép történetét a szerző korának idejéig, és általában jellemző rá az a szemlélet, hogy az Ószövetség könyveinek történelmi beszámolóit forrásértékű dokumentumként használja fel. Az még talán nem meglepő, hogy emiatt a mű magyar kiadása az ötvenes években csak megcsonkítva, az első tíz könyv elhagyásával volt lehetséges, az azonban már több mint elgondolkodtató, hogy tizenöt évvel a rendszerváltás után a mű magyar kiadója még mindig ugyanazzal az indokolással hagyja el ennek a felbecsülhetetlen értékű forrásmunkának az első felét, hogy a Bibliára való hivatkozások miatt nincs történeti és forrásértéke. Nos akkor talán azon is el lehetne gondolkodni, hogy a szemtanúk bibliai beszámolóinak éppen annyira nincsen csak forrásértékük, mint amennyire bármely más történeti kort átélő szem- és fültanúk beszámolóinak. 
Az Újszövetségben főleg Lukács evangéliumára és a szintén általa írt Apostolok cselekedeteire jellemző a történeti adatok (például császárok, helytartók, különféle politikai események) pontos megjelölése. Ezeket jószerével egyedül a Flavius műveiben fellelhető adatokkal tudjuk egybevetni: ilyenek példának okáért Theudás (Csel 5,35) és a galileai Júdás felkelése (Csel 5,37), a Claudius alatti éhínség (Csel 11,28), a zsidók kiűzése Rómából Claudius idején (Csel 18,2), I. Heródes Agrippa halála (Csel 12,20-23), az egyiptomi lázadó (Csel 21,38), a főpapok és helytartók sorrendje, hivatalba lépésük ideje, működésük, mint például Annás főpapsága (Csel 4,6), Pilatus helytartó (Lk 23-24), Felix, a helytartó és felesége, Drusilla (Csel 24,24), Festus, a helytartó (Csel 24,27), II. Agrippa király és nővére, Bereniké (Csel 25,23), s folytathatnánk a sort. Flavius ezeken kívül beszámol művében Keresztelő János egész Izrael népét megmozgató bemerítő szolgálatáról és kivégzéséről - amiről a Biblia is beszámol (Mk 6,14-29). Jakabnak, Jézus testvérének (Mt 13,55; Mk 6,3; Gal 1,19; Csel 15,5-21) kivégzéséről ugyan hallgat az Újszövetség, Josephus tanúságát azonban hitelesnek veszi a korai hagyomány: „Tehát (Annás főpap) a nagytanácsot törvényszéki ülésre hívta össze, és elé állította Jakabot, aki testvére volt Jézusnak, akit Krisztusnak neveznek, s még néhány más embert; törvénysértéssel vádolta őket és végül megköveztette” (Zst. XX, 9, 1). Jogosan vetődik fel a kérdés: ha e helyt Jakabbal kapcsolatban Josephus beszél Jézusról „akit Krisztusnak neveznek”, vajon másutt említi-e műveiben? 
Igen, A zsidók története tizennyolcadik fejezetében valamennyi kiadásban olvasható egy néhány soros szöveg, amely Jézus Krisztus csodatevő és tanító szolgálatáról, kereszthaláláról és feltámadásáról számol be: „Ebben az időben (tudniillik Pilatus helytartósága idején) élt Jézus, ez a bölcs ember, ha ugyan szabad őt embernek neveznünk. Ugyanis csodákat művelt és tanította az embereket, akik szívesen hallgatják az igazságot, és sok zsidót és görögöt megnyert. Ő volt a Krisztus. És ámbár főembereink följelentésére Pilatus keresztre feszíttette, most is hívek maradtak hozzá azok, akik addig szerették. Mert harmadnap feltámadt és megjelent közöttük, mint ahogy Istentől küldött próféták ezt és sok más csodálatos dolgot előre megjövendöltek felőle. S még ma is megvan a keresztények felekezete, amely róla vette a nevét.” Az utóbbi szöveghely tartalma már-már egy keresztény hitvalláséval vetekszik, és minthogy egyébként nem tudunk arról, hogy Flavius keresztény lett volna, már a XVI. század óta vitatják a mű ezen néhány sorának hitelességét, ám az mostanra kizárható, hogy a teljes utalás Jézus szolgálatára hamisítvány lenne. (Erről a vitáról lásd bővebben: Hetek, 1999. szeptember 11.)
Josephus Flavius, aki - Órigenész hitelesnek tartott véleménye szerint - soha nem tért meg, történetírói szempontból hiteles és korrekt képet rajzolt Jézusról és a kereszténység kezdeteiről, amely nem mond ellent az evangéliumoknak. A Jézus-tanúság jelentőségéből mit sem von le az, hogy annak szerzője nem vált hívővé, sőt így talán még elfogadhatóbb bizonyítékát nyújtja az evangéliumok történeti hitelességének.