Vissza a tartalomjegyzékhez

Kertész Ákos
A multikulturalizmus halála?

Miközben hihetetlenül sokat köszönhetek morálisan is, intellektuálisan is az apámnak, volt egy számomra is veszedelmes mániája: haláláig hitt abban, hogy a magyar zsidó diaszpóra egyetlen lehetséges útja a teljes asszimiláció, ősi nyelvének, hitének, szokásainak, és egyáltalán: zsidó eredetének teljes tagadása és elfelejtése. Ebbeli hitében a holokauszt csak megerősítette, sőt, úgy fogalmazott: most már igazán megadtuk az árát, hogy teljes jogú magyarok lehessünk. S ő, nem is egyedül, azok közé a zsidók közé tartozott, akik úgy hitték, az antiszemitizmusért a zsidók magatartása a felelős. (Túl okosak, gátlástalanok, szemtelenek, nem elég szerények, rossz modorúak stb.)

Átmeneti megingás után én a következőképpen döntöttem: anyanyelvem magyar, kultúrám magyar - és ezt senki el nem veheti tőlem -, szokásaimat pesti zsidó és nem zsidó proliktól, kispolgároktól és polgároktól vett minták alakították ki, etnikailag mégis zsidó vagyok, és zsidó eredetem, sorsom tudatát (diaszpóra lét, a holokauszt füstje, a zsidó nép ötezer éves története, mi adtuk a világnak a Bibliát is, Jézust is), nem csupán vállalom, de idevonatkozó ismereteimet gyarapítom és mélyítem is. Nem vagyok félig magyar és félig zsidó; egészen magyar vagyok és egészen zsidó. És én ezt nevezem a magam részéről integrációnak, vagy, ha úgy tetszik, multikulturalizmusnak.
És tudom, hogy amiképp a zsidó nem büdös, úgy nem büdös a néger sem meg a cigány sem - egyáltalán: minden személynek speciális, egyedül rá jellemző szaga van (akár az ujjlenyomata), de egyetlen etnikumnak sincs biológiai vagy genetikai alapon egyedül rá jellemző speciális szaga; legföljebb szokásai következményeképp. 
Mivel szeretem (hogy miért - magánügy) a romákat, az ő érdekükben is az integráció híve vagyok az asszimilációval, főleg az erőszakos asszimilációval szemben. Hiszek a szereteten, az egymás kölcsönös megbecsülésén alapuló együttélés lehetőségében. 
A nyelv elsősorban a kommunikáció eszköze. Ha sok etnikum él egyetlen közösségben - faluban, városban, országban - pragmatikusan kell, hogy legyen közöttük egy közvetítő nyelv. Ez legegyszerűbb esetben a közösségben élők többségének anyanyelve, de miért jelentene ez elnyomást, asszimilációt? Ha mégis, az már nem kultúra, hanem politika. 
Az Egyesült Államokban, ahová több száz etnikum csődült össze, a többségi angol lett a hivatalos nyelv, de ma már néhány déli állam némelyik városában, megyéjében olyan sok spanyolajkú él, hogy minden elvi megfontolás nélkül (a kommunikáció gyakorlati lehetőségének fönntartása végett) kettős nyelvhasználat alakult ki: rendőrségen, hivatalokban, kórházakban stb. meg lehet szólalni spanyolul is. Ettől a spanyolul beszélők még maguk is öntudatos USA-állampolgárok. 
Egy közösségben simán kialakulhat a kétnyelvűség, ha a két nyelvet beszélő két etnikum között nincs politikailag szított gyűlölet. És különböző etnikai szokásokkal is simán élhet együtt több etnikum, amíg ezek a szokások ki nem rekesztik egymást. Ahogy a személyes szabadság határai is ott vannak, ahol még nem ütköznek más individuumok szabadságába. Amúgy meg: varietas delectat. Vagyis épelméjű ember számára a gyönyörűség forrása, hogy a homo sapiens olyan sokféle.
A Magyar Hírlap egyik gyakran megjelenő publicistája, Romániában élő magyar, ezzel szemben úgy látja, hogy az iszlám terrorizmus londoni merényletei következtében meghalt a multikulturalizmus szép, keresztényi, humanista eszméje. Továbbá, hogy természetes asszimiláció nincs, minden asszimiláció erőszakos. 
No, nézzük először az asszimilációt (melynek én, ahogy föntebb elmondtam, nem vagyok híve - az integráció híve vagyok). Asszimilálódás azt jelenti, hogy egy személy vagy egész közösség elveszíti nemzeti (etnikai) identitását. Vagy azért mert terhes, mert a többség politikai elnyomása, gyűlölködése miatt hátrányos helyzetbe kerül általa, vagy azért, mert nincs szüksége rá. Az elszakított területek magyarsága számára a magyar identitás terhes, így aztán vagy megtagadja, vagy foggal körömmel csakazértis ragaszkodik hozzá a Felvidéken, a Kárpátalján, Erdélyben, a Délvidéken, de közömbös az identitása iránt Burgenlandban, el is veszíti könnyen. Miért? Először is, senki sem nyomja el, politikai üldözésnek nincs kitéve. Sokkal jobban él itt, mint élne az anyaországban. Egyszerűen: nincs jelentősége annak, hogy magyarnak tekinti-e magát vagy sem. Németül tud, nem irritálja, hogy németül kell beszélnie. Ennyi. 
Én zsidó létemre kényszerűségből, gyávaságból többször tagadtam le zsidó eredetemet, de sosem akartam valóban nem-zsidóvá lenni. Ellenben indián szerettem volna lenni és amerikai néger is, elsősorban, hogy jó jazz-zenész legyek, hogy kemény, antirasszista fekete polgárjogi harcos legyek. 
Számomra zsidó kisebbségi létem tudata mindig morális kérdés, vagyis mindennemű rasszizmus elleni küzdelem kiindulópontja volt.
Viszont a már említett publicista azt írja, hogy a kisebbségi közösségek úgy kapnak lehetőséget kultúrájuk megőrzésére, hogy közben kénytelenek átvenni a többségi társadalom előítéleteit is. Egy amerikai kísérletsorozatra hivatkozik, melyben a kutatók műszeresen mérve a kísérleti alanyok, fehérek és afro-amerikaiak agyműködését, kimutatták: a fehér amerikaiak öntudatlanul is negatív érzésekkel viseltetnek a feketék iránt. De igazán meglepő az volt, hogy a kísérletek szerint „mintha” a feketék agyának „vészcsengője” is „megszólalna” - a fehérekéhez hasonlóan - egy fekete arc láttán. 
Kételkedem. Első kérdésem, hol keresték a kutatók a „corpust”? A Harlemben vagy a Yale egyetemen? Jazz-zenészek vagy jogászok, zsaruk vagy drogdílerek körében? Nagyon nem mindegy! Másodszor: már írtam apámról, aki úgy vélte, a zsidók is felelősek az antiszemitizmusért. Ki ne ismerné a régi viccet: „Hinaus mit uns!” De ez a vicc egy faji gyűlölettől áthatott társadalomban született, amely rohant a holokauszt tébolya felé. Álljunk meg egy szóra! Lengyelországban nincs is zsidó, mitől van ott antiszemitizmus? Attól, hogy az antiszemitizmushoz nem zsidó kell, hanem antiszemita.
A baj véleményem szerint az, hogy idézett publicistánk állandóan kivetíti az erdélyi (romániai) magyar kisebbségnek a román többség magatartása miatt frusztrált tudatát, akkor is, ha az Angliában nagyon is jól működő multikultúrális együttélésről van szó, amit az iszlám terrorizmus nem lesz képes fölrobbantani. Legföljebb a muzulmán csoportoknak nehezebb lesz a sorsuk, gyakrabban kell bizonyítaniuk, hogy ők nem a dzsihád fanatikus harcosai - valljuk be, érthetően.
Mit is mondtam föntebb? Különböző etnikai szokásokkal is simán élhet együtt több etnikum, amíg ezek a szokások ki nem rekesztik egymást. Az iszlám terrorizmus, ártatlanok ellen elkövetett tömeggyilkosság, akárhogyan nézzük, nem tartozik a tolerálható etnikai szokások közé. 
Ez azonban nem jelenti a multikulturalizmus halálát.