Vissza a tartalomjegyzékhez

Kalmár Mónika
Nosztalgiázzon vele

Hogy Erdődi György zenész-e inkább vagy rádiós, maga sem tudja pontosan megmondani, mivel sosem tudta elválasztani a zenét és a technikát. „Úgy döntöttem, hangmérnök leszek, így egyikről sem kell lemondanom” - jegyezte meg beszélgetésünk elején a Magyar Rádió nyolcvanesztendős hangmestere, aki rendszeresen jelentkezik a Petőfi Rádióban „Nosztalgiázzon velem!” című éjszakai műsorával.


Erdődi György annak idején Babits hangját restaurálta egy lemezen Fotó: Somorjai L.

Hangmérnöki diplomát a harmincas években nem adtak akárhol. Erdődi György a németországi Siemensstadtban kezdte meg tanulmányait, és minden bizonnyal sikerrel zárta volna, ha nem jön közbe a második világháború. Hazajött, bevonult katonának, s mivel időközben Siemensstadtot szétbombázták, itt is maradt. A Tavaszmező utcában, az Elektromosipari Szakiskola elektrotechnikai felső tagozatán kapott diplomát végül, amit aztán az életben többet nem is kért tőle senki. „1942-ben bekerültem a Rádióba, megismertek, mindenki tudta, hogy hangmérnök vagyok. Én sem kérem el az orvostól a diplomáját a kórházban” - emlékszik vissza az idős rádiós.
1942 más szempontból is jelentős dátum Gyuri bácsi életében. Ő nemes egyszerűséggel azt állítja, „akkor zajlott az élet igazán itt Magyarországon”. Munkát kapott a filmgyárban, és zenész pályafutása is elkezdett felfelé ívelni. „Egy-egy délutánom úgy alakult, hogy mondjuk háromtól ötig operalemezeket forgattam a Rádióban, aztán kimentem a Hunnia Filmgyárba, ott volt felvétel körülbelül fél tízig. Úgyhogy utána kocsival vagy fiákerrel rohantam a Nagymező utcába, az Arizonába, ahol tíz órakor kiöltözve a dobok mögött kellett ülnöm.”

Ami a filmgyári munkát illeti, sokat hibázni nem lehetett, hiszen az akkori technika ezt egyszerűen nem engedte meg. Vegyünk egy háborús filmet, mondjuk az 1953-ban készült Föltámadott a tenger címűt (amely Erdődi György utolsó filmes munkája): tele hangeffektusokkal, tömegjelenettel. „A hangot, az atmoszférát egy fejhallgatón hallgattam a keverőpultnál, ahonnan egy kábel ment a másik kocsiba, és csatlakozott a hangkamerához. Itt ráexponálták a filmre a hangeffektusokat, ám hogy mi van rajta, az körülbelül egy hét múlva derült ki, miután elvitték, előhívták, lekopírozták a szalagot, és aztán befűzték a vetítőgépbe, és kiderült, hogy dolgoztunk. Nem vették jó néven, ha valaki elrontott valamit.” Hasonlóképpen a zenei felvételek is nagy odafigyelést igényeltek: „Olyanok, mint a Záray meg a Vámosi, nem ám ahhoz voltak szokva, hogy énekelnek valamit, aztán a stúdióban kijavítgatják! Felállt az egész zenekar, a karmester dirigált, az énekes énekelt - az volt rajta a felvételen, amit a zenészek, az énekesek tudtak” - számol be a szakmai titkokról. A zenei anyagokat rendkívül drága francia lakklemezre vágták; ha egy hangmester például túlvezérelte a felvételt, vagyis nagyobb hangot adott, mint amit a berendezés elbírt, a tű kiugrott a barázdából, a lemezt pedig el lehetett dobni.
Gyuri bácsi nemcsak a keverőpult mögül vett részt a zenében: számos nagynevű művészt kísért esténként különböző lokálokban, színházakban. Bár gyerekkorában zongorázni tanult, állítása szerint abban nem volt tehetséges. Ütősként különböző cserkészzenekarokban próbálgatta szárnyait, aztán tanult is dobolni az Állami Zenedében, majd egy magándzsessziskolában. „Tizenhat éves voltam, amikor a New York kávéházban megkerestem az akkori leghíresebb dzsesszdobost, a Weisz Apit. Olyan híres volt, hogy a legnevesebb hangszerkészítő cégek ajándékoztak neki felszereléseket, csak hogy lefényképezhessék vele. Nem vállalta, hogy órákat adjon nekem, viszont elhívott a Margitszigetre, ahol minden éjjel játszott, hogy üljek le egy asztalhoz és nézzem. Ha így nem tanulom meg, hogyan kell dzsesszt játszani, sehogy nem fogom, azt mondta. És igaza volt. Minden éjjel figyeltem őt, rengeteget tanultam tőle. Néhány hét múlva megengedte, hogy úgy éjjel három tájban, amikor kiment egy kávét inni, beüljek a dobok mögé. Boldog voltam, hogy azokkal a nagy zenészekkel ülhettem egy zenekarban.”
A java pedig csak ezután következett: Gyuri bácsi fényképalbumában számos közös fellépést megörökítő fotó kapott helyet, látható rajtuk Latabár Kálmán, Karády Katalin, Honthy Hanna, Feleki Kamill, Rátonyi Róbert - hogy csak néhányat említsünk.
Sokukhoz személyes barátság fűzte, nemcsak őt, hanem feleségét, Farkas Rózsit is, aki a Magyar Televízió első maszkmestereként vélhetően örökre beírta nevét a szakma hazai történetébe. Ő készítette a művészvilág ismert és kevésbé ismert tagjainak parókáit, frizurát, sminket és számtalan kelléket. „Most is ott van a pincében egy zsák paróka; ha egy öreg róka forgat valami filmet, és hiányzik egy ilyen kellék, néha eszükbe jutok, eljönnek, és általában találnak is maguknak valamit” - mondja Rózsika. 
A rádió és a zene mellett Gyuri bácsi életét végigkíséri a hangfelvételek gyűjtése. „Gyerekkorom óta gyűjtöttem a lemezeket. Németországból rengeteget hazahoztam magammal, és a háború idején elrejtettem: itt Óbudán, a Fő téren volt egy apácazárda, azt gondoltam, ott biztonságban lesznek a kincseim. De egy orosz katona megtalálta, látta, hogy német felirat van rajta, és összetörte mindet” - eleveníti fel a háborús időket. De az igazi szenvedély nem törik meg egy ilyen kudarc után: az ifjú hangmester újrakezdte a gyűjtést. „Egy időben a rádióban is az volt a feladatom, hogy vidéken, padlásokról, raktárakból, ahonnan lehetett, szedjem össze a rádiónak felajánlott régi bakeliteket. Be is hoztam, otthon, a saját stúdiómban feldolgoztam, és azok a felvételek most tekercseken pihennek a Magyar Rádió archívumában.” Nagy büszkesége, ám igen kevesen tudják, hogy ő restaurálta Babits hangját: felesége, Török Sophie írónő örökítette meg a költő szavait saját amatőr készüléke segítségével, méghozzá röntgenfilmre. A felvétel összepöndörödve, használhatatlanul került elő a Babits-hagyatékot rejtő ládából, Gyuri bácsi közel egy hónapos munkájának eredményeképpen megszólalt, s a mai napig lejátsszák időnként a rádióban. 
Saját gyűjteményében tizenhétezer hangfelvételt őriz, s miután a hanglemezek, tekercsek és CD-k már nem fértek el sem a kis óbudai panellakásban, sem a tárolóban, Erdődi György a kerület polgármesteréhez, Tarlós Istvánhoz fordult segítségért, aki végül a Kiscelli utcában biztosított helyet a leendő múzeumnak - merthogy a cél ez, illetve egy saját rádióállomás, amihez minden berendezés megvan. De ez már egy újabb történet.